ma a csőcselék birodalmát éljük, – engem ugyan nem csalnak meg többet. S
csőcselék annyi mint zagyvalék.
Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és
gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának.
Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud
tisztelni: _éppen ez_ elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők,
pálmaleveleket aranyoznak.
Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk,
teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos
érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára,
a kik ma a hatalommal kereskednek.
Mi nem _vagyunk_ az elsők – és mégis kell, hogy az elsőket _jelentsük:_
jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle.
A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és
firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak,
a bűzös lehelletnek –: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni,
fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok!
undok! Királyok, mik vagyunk mi még!“
„Régi betegséged jön rád“ – mondá erre a balfelől levő király – „az
utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!“
Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a
beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily
szavakra fakada:
„A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok,
Zarathustrának hivatik.
Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: „királyok, mik vagyunk mi
még!“
Ez pedig az _én_ birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok
lehet az én birodalmamban? De talán _megtalálátok_ útközben, a mit én
_keresek:_ tudniillik a fensőbbrendű embert.
A királyok ennek hallatára mellökre verének és egy szájjal mondák:
„Megismerteténk!“
E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit.
Fölfedezéd szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnók
a fensőbbrendű embert,
az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk.
Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek
egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie.
Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai
egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé
és szörnyeteggé lészen.
És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor
följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a
csőcselék-erény: „Ime, csak én vagyok erény!“
„Mit hallék ebben a pillanatban?“ – mondá Zarathustra viszontag – „Mily
bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már
csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; –
– és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek.
Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta!
(Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és
gonoszúl monda reá igent „i-á“).
„Egyszer – az üdv első évében tán –
Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán
– Látni se látott bort szegény –:
„Óh jaj, hogy elhagy minden remény,
Nézvén, hogy itten
Mint gördül és sülyed fenékig mínden!
Róma ríma lőn és ríma-fészer
Caesarja barom s az isten is – héber!
2.
És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali
király így szóla: „Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor
kivonultunk, hogy téged látnánk!
Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan
rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled.
De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre
így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja!
_Hallanunk_ kell őt, a ki hirdeti: „szeressétek a békét de csak mint uj
háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!“
Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: „Mi jó? Bátornak lenni jó
dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít.“
Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha
kikelet szól vala öreg boros hordókhoz.
Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor
apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és
bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök.
Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a
falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar
inni és villog a vágytól.“ – –
– Midőn a kírályok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik
boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja
hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén
és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. „Rajta“ – mondá –
„ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú
az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.
Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de,
persze, soká kell majd várnatok!
De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az
udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt – nemdenem így
hivatik: _várni – tudni?_“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A pióca.
És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön
át, ingoványok mellett; de – a mint az már mindenkivel megesik, a ki
nehéz dolgokon gondolkozik – közben váratlanúl egy emberre lépett. És
íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó
fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert
azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett
balgaságán, a mit éppen elkövetett.
„Bocsáss meg“ – mondá a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala
– „bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot.
Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános
úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába:
– mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség
módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is.
És mégis! És mégis – mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna
egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten –
magánosak!“
– „Bárki légy“ – mondá még mindig zordonan a megtaposott – „te
hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal!
„Tán kutya vagyok?“ – Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a
mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapúlt a földön, elrejtőzve és
fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les.
„Ugyan mit mívelsz!“ – kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a
meztelen karon sok vér csorgott végig – „mi baj ért? Talán vad állat
mart meg, szerencsétlen?“
A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. „Mi közöd hozzá!“ –
mondá és tovább akart menni. „Én itt itthon vagyok és a magam területén.
Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek.“
„Csalódol“ – mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt – „csalódol:
itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék
bántódása.
Nevezhetsz annak, a minek akarsz, – én az vagyok, a kinek lennem kell.
Zarathustrának hívom magam.
Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze –, nem
akarod-e nálam sebeid gyógyítani?
Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet,
azután – megtaposott az ember!“
Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. „Mi
történik vélem!“ – kiáltá – „_kivel_ törődöm még világéletemben, hanemha
egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely
vérből él, a vérszopó piócával?
A pióca kedvéért fekűvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott
karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem
után, maga Zarathustra!
Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba
csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él,
áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!“
Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és
finom, tisztességes módjának. „Ki vagy?“ – kérdezé és kezét nyujtá neki
– „Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom,
már tiszta, világos nap derűl.“
„Én vagyok a _leglelkiismeretesebb lélek_“ – válaszolá a kérdezett – „és
alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én,
kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát.
Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak
félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint
bölcs, de a más esze szerint! Én – a föld mélyére szállok:
– akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy
tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj!
– egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést
igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi
kicsiny.“
„Akkor talán a pióca megismerője vagy?“ – kérdezé Zarathustra – „és
kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?“
„Óh, Zarathustra“ – felelé a megtaposott – „az óriás dolog volna; hogy
fognék ilyenbe!
A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca _agyaveleje:_ –
az az _én_ világom!
És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem
akad párom. Azért mondám, hogy itt „itthon vagyok“.
Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a
csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az _én_ birodalmam van!
– ezért veték el minden mást magamtól, ezért lévék közömbös minden más
iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom.
A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi
egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös,
imbolygó, rajongó lelket.
Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni.
Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik
kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen.
Hogy _te_ mondád egyszer, óh Zarathustra: „Lélek az élet, a mely maga
vág az életbe“ – ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban,
envéremmel öregbítém tudásomat!“
– „Ahogy a szemlátomás is tanítja“ – veté közbe Zarathustra: mert még
mindig csorgott a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tiz
pióca szopdosá azt.
„Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad!
És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem!
Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út
barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem:
szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott:
ezen tünődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A varázsló.
1.
Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az
úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és
végre hasra esett.
„Megállj“ – szóla Zarathustra szívéhez – „annak kell a fensőbbrendü
embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás – hadd lám, lehet-e rajta
segíteni.“ Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt,
reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék
Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése.
S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van,
sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga
köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre
mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra
jajdúla:
„Jaj, ki melenget, ki szeret engem?
Forró kezeket!
Szív parazsát nékem!
Földreterítve, borzadva-fázva,
Halálraválva, kinek lábát melegítik –
Rázatva idegen láztól,
Reszketve hegyes, jeges dér-nyílaktól,
Üzetve tőled, Gondolat!
Te mondhatatlan, beburkolt, szörnyűséges!
Te felhők mögé bújt vadász!
Lesujtatva villámidtól,
Gúnyosan kacagó, sötétből rámmeredö szem:
– im-ígyen feküszöm én,
Csavarózom, tekerőzöm, gyötretvén
Minden örök gyötrelmektől,
Megsebezve
Tőled, kőszivű vadász,
Te ismeretlen – isten!
Mélyebbre döfj!
Döfj még egyszer!
Törd-zúzd e szívet!
Mi haszna tompafogú
Nyilakkal kínzásnak?
Mit nézel rám ismét,
– Bé nem telve emberi kínnal,
Kárörvendő isteni villámszemeddel?
Nem ölni akarsz,
Csak gyötörni, gyötörni?
Gyötörni _engem?_
Minek, te kárörvendő ismeretlen isten? –
Hah! Hozzám lopózol?
Ilyen éjszaka!
Szólj, mit akarsz!
Hajtasz, űzöl –
Jaj! már sarkomon vagy!
El! El veled!
Hallod lélekzetem,
Kihallgatod szívem,
Te féltő-írigy –
Mire vagy féltő-írigy?
El! El!
Minek a létra?
Belé akarsz mászni
Szivembe,
Legtitkosabb gondolatimba?
Orcátlan! Ismeretlen – tolvaj!
Mit akarsz kihallgatni?
Mit akarsz kigyötörni belőlem,
Bakó!
Te hóhér-isten!
Avagy eb-módon
Fetrengjek előtted a porban?
Odaadva, lelkendezve
Fejemet vesztve
Csóváljak szeretetet feléd?
Hiába!
Csak döfj tovább,
Kegyetlen tövis!
Nem, nem vagyok ebed – csak vadad,
Kőszivű vadász!
Legbüszkébb foglyod,
Felhő mögötti rabló!
Szólj végre!
Mit akarsz, utonálló, _tőlem?_
Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
Mit _akarsz_, ismeretlen – isten? – –
Mit? Váltságot?
Mennyit követelesz?
Sokat – büszkeségem tanácsa ez!
És röviden – ez másik büszkeségemé!
Haha!
Engem – akarsz te? Engem?
Engem – egészen?
Haha!
És kínzol engem, bolond aki vagy,
Halálra kinzod büszkeségem?
Szeretetet nékem! – ki melenget engem?
Ki szeret engem? – Forró kezet,
Adj szív-parazsat,
Adj nékem a legmagánosabbnak,
Kit jég, óh jaj, jég hétszeres kérge
Megtanított még ellenséget is
Epedve – várni!
Add, igen, add meg
Kegyetlen ellenség,
Add meg _magad_ – nékem! – –
El-tovament!
Elmenekült
Utolsó, egyetlen társam,
Esküdt ellenségem,
Ismeretlen
Hóhér-istenem! –
– Nem! Jövel vissza,
Minden gyötrelmeddel!
Az árvák árvájához,
Jövel vissza!
Minden könnypatakom
_Feléd_ folyik!
Szívem utolsó lángja –
_Reád_ lobog!
Jövel vissza,
Ismeretlen istenem! Jajjom! Utolsó – boldogságom!
* * *
2.
– Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni,
fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. „Hallgass el!
– kiálta rá bőszült kacagással:
– „hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú!
Jól átlátlak már!
Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell
az ílyen szerzetnek – befűteni!“
– „Hagyd abba“, – mondá az öreg ember és fölugrott – „ne üss többet,
Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!
Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a
próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán!
De te, – te is nagy próbát adtál magadról: _kemény_ vagy, bölcs
Zarathustra! Keményen dorongolsz „igazságaiddal“, furkósbotod
kikényszeríti belőlem – _ezt_ az igazságot.
– „Ne hizelegj“ – felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét
nézéssel, – „te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te –
igazságról!
Te pávák pávája, hiuság tengere, _mit_ játszol előttem, gonosz bűbájos,
_kit_ higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?“
„_A szellem vezeklőjét_“ – felelé az öreg ember, _azt_ – játszám: magad
találád ki egykoron ezt a szót –
– a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az
átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt.
És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál
mesterkedésemen és hazugságomon! Te _hittél vala_ szükségemben, a midőn
két kézre fogád fejemet:
– hallálak jajgatni „nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé
szerették őt!“ Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen
ujongott benső gonoszságom“.
„Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál“ – mondá Zarathustra
keményen. – „Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; _kell_, hogy
vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom.
Neked viszont – _kell_ csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három,
négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem
tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak!
Te gonosz pénzhamisitó, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is
kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál.
Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: „_csak_ játékot űzék
ezzel!“ Mert valami _komoly_ valóság is volt ebben, benned _van_ valami
a szellem vezeklőjéből!
Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében
már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj!
Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi,
hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad.“ –
– „De ki vagy te!“ – kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, – „kinek
szabad _velem_ im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők
között?“ – és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt
elváltozék és búsan mondá:
„Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég
_nagy_, minek alakoskodom! De te jól tudod, – én _keresém_ a nagyot.
Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság
meghaladta erőmet. Összetör engem.
Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök – ez az
összetörésem _igaz!_“ –
„Becsületedre válik“ – mondá Zarathustra, komoran félrepillantva –
„becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged.
Nem _vagy_ nagy.
Gonosz, vén varázsló, _az_ rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit
tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: „nem vagyok nagy!“
_Ezt_ becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke
szempillantásra is – igaz valál.
De mondd, mit keresel itt az _én_ erdőmben és szikláim között? És ha az
én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? –
– mit kisértél meg _bennem?_ –
Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló
hallgatott egy ideig, ezután mondá: „Kísértélek? Én csak – keresek.
Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a
minden becsűletesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés
szentjét, keresek egy nagy embert!
Hát nem tudod? Óh Zarathustra? _Zarathustrát keresem_“.
– És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen
összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra
eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla,
illemmel teljesen és ármányosan:
„Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad
keresned, a kit szeretnél megtalálni.
És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni.
Mert barlangom nagy.
Én magam persze – én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt
fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék
birodalmát éljük.
Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép
kiáltá: „Ime, nagy ember!“ De mit használ minden fujtató! Végezetre is
kiillan belőle a szél.
Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél
kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok
azt, fiúk!
A „ma“ a csőcseléké: avagy ki _tudja_ még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki
keresett – és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a
szerencséje.
Nagy embert keresel, fura bolond? Ki _tanított vala_ erre? Ma volna
ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért – kisértesz engem? –
Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá
útját.
* * *
Szolgálaton kivűl.
Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét
meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert:
_ez_ nagyon megbosszantá. „Óh jaj, – mondá szivének, – álarcos keserűség
gubbaszt ott, – úgy látom – csuhásokhoz hasonló, mit keresnek _ezek_ az
én birodalmomban?
Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más
szemfényvesztő akad az utamba, –
– valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való,
sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög!
De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő
ez az átkozott törpe és lőcslábú!“ –
Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét,
hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám
másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az
ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának
indult.
„Bárki vagy is, vándor“ – mondá – „segíts egy eltévedten, egy keresőn,
egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset!
Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a
ki megoltalmazhatott volna, már nem él.
Keresém az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem
hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud.“
„_Mit_ tud ma már az egész világ?“ – kérdezé Zarathustra. – „Talán azt,
hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?“
„Te mondod“ – felelé búsan az aggastyán. –
„És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig.
Most azonban már „szolgálaton kivűl“ vagyok, gazda nélkűl és mégsem
szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem.
Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a
minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet – mert tudd meg, én vagyok
az utolsó pápa! – hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét
űljem.
Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a
ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré.
Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám – de rábukkanék két
farkasra, a melyek halálán vonítának – mivelhogy minden állat szereté
őt. Ekkor elfuték.
Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe?
Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat
azok közűl, a kik nem hisznek istent – hogy Zarathustrát keressem!“
Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott.
Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé
csodálattal.
„Lám, tisztelendő“, – mondá aztán – „milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a
keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kít keressz,
engem, Zarathustrát.
Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: „Hol van az, a ki
istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa
gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni:
„A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban:
– íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki
örvendhetne ennek!“
– „Végsőkig szolgáltál néki – kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, –
te tudod, _mi módon_ halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét
fojtá meg, – hogy látá, mint függ az _ember_ a kereszten és nem viselé
el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?“ –
Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal
félrenézett.
„Hadd el!“ – mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig
egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek.
„Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a
halottról, époly jól tudod, mint én, _ki_ volt ő és hogy különösek
voltak az ő útjai“.
„Három szem közt mondva“ – viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére
vak vala), – a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga
Zarathustra és – szabad is annak lennem.
Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő
akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még
önmaga előtt is rejteget.
Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához
is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll.
A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég
fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten biró is lenni?
Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson.
Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és
bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére.
Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn,
hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy
roskatag öreg nagyanyához.