altassátok el szablyátokat!
Menjetek _a ti_ utatokra! Hadd menjenek a nép és népek a magukén! –
valóban sötét utakon, miken nem villog a reménység egyetlen sugara.
Hadd uralkodjék itt a kalmár, a hol minden, a mi még fénylik – kalmár
aranya! Nem a királyok korát éljük: a mi ma népnek nevezi magát, nem
érdemel királyt.
Lám, mint cselekednek ezek a népek maguk is a kalmárok példájára: még
minden szemétből is fölszedik a legapróbb hasznot!
Egymásra lesegetnek, egymástól lesegetnek el egyetmást – ezt „jó
szomszédság“-nak hivják. Óh boldog, távoli idők, a mikor a nép azt
mondá: „_úr_ akarok lenni a népeken!“
Mert, én vérem: uralkodjék a legjobb; a legjobb _akar_ is uralkodni! És
valahol máskép hangzik az íge, ott – _nincs_ meg a legjobb.
* * *
22.
Ha _azok_ – ingyen kapnának kenyeret! Óh, jaj! Mi után orditoznának
_azok_! Kenyérkereset: ez az ő igazi mulatságuk; s hadd keressék
keservesen!
Ragadozók ők: „munká“-jukban is van még rablás, keresetükben – is van
még rászedés! Hadd keressék hát keservesen!
Legyetek hát jobb ragadozók, finomabbak, okosabbak, _emberhez
hasonlóbbak_; mert az ember a legjobb ragadozó.
Már minden állat erényeit elragadta az ember: mivelhogy minden állat
közt az ember sorsa volt a legkeservesebb.
Már csak a madarak vannak fölötte. S ha az ember még röpülni is
megtanúl, óh jaj, vajjon _hova föl_ – röpülne ragadozó kedve!
* * *
23.
Ilyennek akarom a férfit és a nőt: derék harcosnak az egyiket, derék
szülőnek a másikat, s mindkettőjüket derék fejen-lábon táncolónak.
És kárbaveszett napunk légyen, a midőn nem táncoltunk egyszer! És hazug
légyen nékünk minden igazság, a melyet nem kisért nevetés.
* * *
24.
Házasságkötéstek: vigyázzatok, ne legyen rossz kötés! Nagyon hamar
kötétek: ezért _következik_ belőle házasság-törés!
És még jobb a házasság-törés, mint a házasság-hajlás,
házasság-hazudtság! – Egyszer egy asszony ezt mondta nékem: „igaz, hogy
megtörtem a házasságot, de előbb a házasság tört meg – engem!“
A rosszúl párosítottakat mindig a leggonoszabb bosszúvágyóknak látám:
mindenkin megtorolják, hogy már nem futkoshatnak külön-külön.
Ennek okáért akarom, hogy a becsületesek így szóljanak egymáshoz: „most
szeretjük egymást: _lássuk_, hogy megőrizzük szeretetünket! Avagy
igéretünk bal-látás volna?“
– „Adjatok nékünk haladékot és rövid házasságot, hogy lássuk, vajjon
rátermettünk-e a nagy házasságra! Nagy dolog az, mindig négyszemközt
lenni!
Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne
szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást
tanácsolnék és beszélnék!
Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem _fölfelé_ – erre, óh véreim, erre
segítsen titeket a házasság kertje!
* * *
25.
A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait
fogja keresni és uj eredeteket.
Óh, én véreim, egy kevéssé és _uj népek_ támadnak majd és uj források
zuhognak uj mélységekbe.
Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső
erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!
A föld rengése uj forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új
források fakadnak.
És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, _egy_ szív sok
sóvárgónak, _egy_ akarat sok eszköznek,“ – köréje nép sorakozik, azaz:
sok próbálkozó.
Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni – ez _tétetik itt próbára!_
Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és
ujra próbálással!
Az emberi társadalom: próbálkozás – ezt tanítom – hosszas keresés: de a
parancsolót keresi! –
– próbálkozás, óh én véreim! És _nem_ „társadalmi szerződés“! Törjétek
össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a
szavát!
* * *
26.
Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi
jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? –
– nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk
már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még
keresnek!
Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb
kár!
És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a
legkárosabb kár.
Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt
mondá: „farizeusok.“ De nem érték meg őt.
Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük
kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs.
Az igazság pedig ez: _kell_, hogy a jók farizeusok legyenek, – nincs más
választásuk!
_Kell_, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál
ki magának! Ez az igazság!
S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét
és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyülölnek legjobban?“
A _teremtőt_ gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska
értékeket, a törőt – törvénytörőnek hívják.
A jók ugyanis – nem _tudnak_ teremteni: ők mindig a vég kezdete: –
– keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák
maguk_nak_ a jövőt, – keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!
A jók – ők mindig a vég kezdete valának.
* * *
27.
Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az
„utolsó emberről“ mondék? – –
Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét?
Nemdenem a jók és igazak?
Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! – Óh, én
véreim, és megértétek-e ezt az igét?
* * *
28.
Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?
Óh, én véreim, mikoron azt mondám néktek, hogy törjétek össze a jókat és
a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.
És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy
betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.
Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének néktek a jók; a jók
hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig
összehazudának és elgörbítének mindent a jók.
Ámde, a ki ezt a földet fölfedezé, hogy „ember“, az fölfedezé ezt a
földet is, hogy „az ember jövendője“. Ime, legyetek tengerjáró hajósok,
derék és türedelmes hajósok!
Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel
járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni!
A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén
hajósszívek.
Mit nekünk a szűlőföld! _Oda_ tart kormányrudunk, a hol _gyermekeink
földje_ van! Oda felé, oda _ki_ viharzik, tengernél viharosabban, a mi
nagy vágyódásunk!
* * *
29.
„Miért vagy oly kemény!“ – mondá egyszer a gyémántnak a fűtőszén –
„avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?“
Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek _én_
títeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?
Miért vagytok oly lágyak, tágítók és engedékenyek? Miért vagyon annyi
hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet
pillantástokban?
És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen –
győzhetnétek ti velem?
És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és
szétvágni: miképen – teremthetnétek vélem egykoron?
Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket
rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra –
– boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, –
keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény,
hanemha a legnemesebb.
Ezt az uj táblát függesztem fölétek, óh én véreim: _Legyetek kemények!_
* * *
30.
Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te
szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!
Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő! Te fölöttem
lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!
És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, – hogy
kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a
győzedelme!
Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek
lába nem tántorodék meg és felejtett el – állani!
– Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett,
mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: –
– kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó
íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: –
– csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított
megsemmisítő napsugár-nyilaktól: –
– nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!
Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, _én_ szükségszerűségem!
Tartogass engem nagy győzedelemre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A lábbadozó.
1.
Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra,
mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá
magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem
akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy
állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdékból, a
melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat
elsuhana, – röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába
vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:
Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és
reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd
fölkukorékol téged!
Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van
itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!
És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj
engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.
És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az _én_
természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt
parancsoljam nékik: aludjanak tovább!
Mozdúlsz, nyujtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell
nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!
Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör
szószólója – téged szólítlak, legrejtettebb gondolatom!
Üdvöz legyek! Jősz, – hallak! Mélységem _beszél_, utolsó mélységem
ragadtam napvilágra!
Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet – – ha! engedd! Haha! – – Utálat,
utálat, utálat – – – óh jaj nékem!
* * *
2.
Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és
sokáig élettelenűl feküvék. Midőn pedig ujra magához tért, sápadt vala
és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig
vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a
sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt,
odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga
és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok
között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy
nehezen rabolt a pásztoroktól.
„Óh Zarathustra“ – mondák – „imhol már hét napja fekszel így, nehéz
pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?
Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz
illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad
szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül
maradtál, – lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!
Talán uj megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős
tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt“. –
– Óh, állataim, – felelé Zarathustra – csak fecsegjetek im-ígyen tovább
és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ
nekem már virágoskert.
Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem
szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét
vannak választva?
Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek
másvilág.
S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a
legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.
Számomra – hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivűl-való! De ezt
elfelejtjük minden hangnál; mily kedves, hogy feledünk!
Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az
ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol
az ember mindenek fölött.
Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka
szivárványon táncol szeretetünk. –
– „Oh Zarathustra“ – felelék az állatok viszontag, – „azoknak, kik a
magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek,
mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak – és visszajőnek.
Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal,
minden ujra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.
Minden eltörik, minden ujra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül
föl a létnek. Minden elválik, minden ujra üdvözli egymást; örökké hű
marad magához a lét gyürűje.
Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt“ körül az „ott“
golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az örökkévalóság
örvénye.“ –
– Óh ti csélcsapok és kerepelők! – válaszolá Zarathustra és ujra
mosolygott, – mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: –
és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én
leharaptam a fejét és elköptem magamtól.
És ti – ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan
fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.
_És ti még végig nézitek mindezeket?_ Óh állataim, hát ti is kegyetlenek
vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek
cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.
Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig
boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn
földi menyországává.
Ha a nagy ember ordít –: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg
a szájából. Ő azonban „részvétének“ hívja.
A kis ember, különösen a költő – mi buzgón vádolja az életet szavakkal!
Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden
vádban rejlik!
Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz
engem? – mondja az orcátlan – „várj még egy keveset, még nincs számodra
érkezésem“.
Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy
valami „bünös“-nek és „kereszthordó“-nak és „vezeklő“-nek hívja magát,
ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!
És én magam, – talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim,
csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb
is kell a maga javára, –
– hogy minden legrosszabb teszi legjobb _erejét_ és a legmagasabbat
alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá _és_
gonoszabbá váljék: –
Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember
gonosz, – hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:
„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy
legnagyobb jósága oly kicsiny!“
Az embertől rám jött nagy csömör – _az_ fojtogatott és mászott torkomba:
és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem
érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.“
Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros
szomorúság, a mely ásító szájjal beszélt. „Örökkön-örökké visszatér az
ember, akibe belefáradtál, a kis ember“ – így ásíta szomorúságom és
vonszolá lábát és nem tudott elaludni.
Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden
élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.
Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni,
sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott
és panaszkodott éjjel-nappal: – „óh, az ember örökkön-örökké visszatér!
A kis ember örökkön-örökké visszatér!“ –
Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb
embert: túlságosan hasonlítának egymáshoz, – nagyon is emberi vala nékem
még a legnagyobb is!
Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! – Ez vala embercsömöröm! És még a
legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való
csömöröm!
Óh, utálat! utálat! utálat – –
Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy
betegségére gondolt. Ekkor azonban állatai nem hagyák tovább beszélni.
„Ne folytasd, te lábbadozó!“ ezt felelék néki állatai, – „hanem menj ki,
a hol a világ virágos kertként várakozik reád.
Menj ki a rózsák és méhek és galambrajok közé! Különösen pedig az énekes
madarakhoz: hogy eltanuld tőlük az _éneket_.
Mert ének való a lábbadozónak; az egészséges hadd beszéljen. És ha az
egészséges is kivánja a dalt, még is más dalokat kíván, mint a
lábbadozó.“
– „Óh ti csélcsapok és kereplők, hallgassatok!“ – felelé Zarathustra és
mosolygott állatain. – Mi jól tudjátok, mi vigasztalást találék ki
magamnak hét napon!
Hogy ujra énekelnem kell, – _ezt_ a vigasztalást találám ki magamnak és
_ezt_ a lábbadozást: avagy talán ebből is tüstént sípláda-dalt akartok
faragni?
– „Ne folytasd“ – ismétlék állatai – „még jobb, ha lantot készítsz
magadnak, te lábbadozó, új lantot!
– mert, íme, Zarathustra! Uj dalaid uj lantra szorúlnak!
Énekelj, áradj túl, óh Zarathustra, gyógyítsd lelkedet uj dalokkal: hogy
elviseld nagy sorsodat, a mi még nem volt embernek sorsa!
Hogy néked, mint elsőnek kell ezt az igét hirdetned – miképen lehetne,
hogy ez a nagy sors ne válnék legnagyobb veszedelmeddé és betegségeddé!
Lám, tudjuk, mit tanítsz: hogy mindenek örökkön-örökké visszatérnek és
mi is ő velük és hogy már számtalanszor léteztünk és mindenek mi vélünk.
Hírdeted, hogy a létesűlésnek egy nagy éve van, szőrnyeteg nagy év:
ennek, homokórához hasonlatosan, ujra fordulnia kell, hogy ujra
le-kifusson: –
– úgy hogy mindezek az évek hasonlatosak önmagukhoz, a legnagyobbak,
valamiképen a legkisebbek, – úgy hogy, magunk is minden nagy évben
hasonlatosak vagyunk önmagunkhoz a legnagyobban, valamiképen a
legkisebben.
És ha most meg akarnál halni, óh Zarathustra, azt is tudjuk, mit
mondanál magadnak – de állataid kérve-kérnek, ne halj még meg!
Azt mondanád és reszketés nélkül sőt boldogan fölsóhajtva: mert nagy kő,
nagy hőség vétetnék el tőled, te tűrők tűrője!
„Ime meghalok és eltűnöm“ – mondanád – „és egy pillanat alatt semmivé
leszek. A lélek ép oly halandó, a milyen a test.
Ámde az okok csomója visszatér, a melybe be vagyok bogozva, – az majd
ujra megteremt engem! Én is az örökös visszatérés okai közé tartozom!
Ujra visszatérek, ezzel a nappal, ezzel a földdel, ezzel a sassal, a
legnagyobban és legkisebben egyaránt
– örökkön-örökké visszatérek erre a, szakasztott erre az életre, a mely
ugyanaz a legnagyobban és legkisebben egyaránt, hogy ujra mindenek örök
visszatérését hirdessem –
– hogy ujra hirdessem az igét a nagy földi és emberi Délről, hogy ujra
hirdessem az embernek az emberfölötti embert.
Kimondám az igét, összetör az igém: így akarja örök sorsom –, mint
hirmondó megyek tönkre!
Ime, ütött az óra, hogy a lemenő önmagát áldja meg. Im-ígyen –
_végződik_ Zarathustra lemenetele.“
A mint az állatok ezeket az igéket kimondották vala, elhallgatának és
várák, hogy Zarathustra mondana nékik valamit: de Zarathustra nem hallá,
hogy hallgatának. Sőt nyugodtan fekűvék, behunyt szemmel, hasonlóan az
alvóhoz, jóllehet nem aluvék; mivelhogy éppen lelkével tanácskozott. A
kigyó pedig és a sas, a midőn ilyen hallgatagnak láták, tisztelék a nagy
csöndet, a mely őt körülvevé és szép vigyázva eltávozának.
* * *
A nagy vágyról.
Óh, lelkem, megtanítálak, hogy a „ma“-t „egykor“-nak és „hajdan“-nak
ejtsed és körtáncot ropj minden „itt“, „ott“ fölött.
Óh, lelkem! megváltálak minden zugolytól, lesöprék rólad port, pókhálót
és félhomályt.
Óh, lelkem, lemosám rólad a kicsinyes szemérmet és a zug-erényt és
rábeszélélek, hogy meztelenül állj a nap szeme elé.
Viharral, a mi „szellem“-nek neveztetik, fúvék hullámzó tengeredre;
minden felhőt elfúvék s megfojtám magát a fojtogatót, kinek neve a
„bűn.“
Óh, lelkem, jogot adtam néked, hogy „nem“-et mondj, mint a vihar és
„igen“-t, valamiképen a nyílt ég „igen“-t mond: világossághoz
hasonlatosan csöndesen állsz és jársz „nem“-et mondó viharok közepette.
Óh, lelkem, visszaadtam szabadságodat a teremtett és még nem teremtett
dolgokban: és ki ösméri úgy, miként te, a jövendőnek gyönyörüségét?
Óh, lelkem, megtanítálak a megvetésre, a mi nem úgy jő, mint a
féregrágás, megtanítálak a nagy, a szerető megvetésre: ez legjobban
szeret ott, a hol legmélyebben megvet.
Óh, lelkem, megtanítálak úgy rábeszélni, hogy szavaddal átcsábítod
magadhoz az okokat: valamiképen a nap, a mely még a tengert is
fölcsábítja szavával a maga magasságára.
Óh, lelkem, elvevék tőled minden szófogadást, térdhajtást és „ur“-azást;
azt a neved adám néked magadnak: „sors fordítója“, magad is „sors.“
Óh, lelkem, új neveket adék néked és a „kerületek kerületé“-nek, az
„idők köldökzsinórá-“ nak és „azúrharang“-nak.
Óh, lelkem, földedet itatám minden bölcseséggel, minden uj borral és a
bölcseség minden, emberemlékezetnél régibb erős boraival.
Óh, lelkem, minden napot reád önték és minden éjszakát és minden
hallgatást és minden vágyat; – s fölnövél, mint a szőllőtő.
Óh, lelkem! roskadásig telve s gazdagon állsz most itt, dagadó tölgyü
szőllőtő, tömött barna aranyszemekkel:
– tömötten és nyomatva boldogságodtól, bőséged miatt várakozva és
várakozásod miatt szemérmesen.
Óh, lelkem, nincs lélek, amely szeretőbb és átfogóbb és tartamasabb
volna náladnál. Lehetne-e máshol jövő és múlt egymáshoz oly közel, mint
a mily közel te benned vagyon?
Óh, lelkem, od’adék néked mindent és kezem reád ürítém: – és ime! Ime
mosolyogva mondod nékem és búbánattal telve: „Kettőnk közül ki adós a
köszönettel? – nem tartozik-e köszönni az ajándékozó, hogy az elfogadó
elfogadta ajándékát? Vajjon az ajándékozás nem szükség-e? Vajjon az
elfogadás nem – könyörület-e? –
– Óh, lelkem, értem búbánatod mosolygását: a te túlságos gazdaságod maga
is vágyakozván tárja ki kezét!
Bőséged pezsgő tengereken pillant végig és keres és vár; a túlságos
bőség vágyakozása beszél mosolygó szemed-egéből!
És valóban, lelkem! Van-e ki látta mosolygásodat és nem olvad könnyekre?
Még az angyalok is könnyekre olvadnak mosolygásod túljóságán.
Jóságod és túljóságod nem akar panaszkodni, nem akar sírni és, lelkem,
mosolygásod mégis könnyekre vágyódik és zokogásra reszkető ajkad.
„Avagy nem minden sírás panasz-e? És minden panasz vád?“ Im-ígyen
beszélsz magadhoz és ezért, lelkem, inkább akarsz mosolyogni, semhogy
fájdalmadat kiöntenéd.
– könnyek zuhogó árjába öntenéd minden fájdalmad, mit bőséged okoz és a
szőllőtő sürgetése vincellér után és vincellér kése után!
De ha nem akarod kisírni bíboros búbánatodat, úgy _énekelned_ kell, óh,
lelkem! Ime, magam is mosolygok, ilyeneket jósolván néked:
– énekelni, zugó énekkel, valamig minden tenger elnémul, hogy vágyadat
hallgassa, –
– valamig csöndes, vágyódó tengereken lebeg a csolnak, az aranyos csoda,
a melynek aranyát körültáncolja minden jó-rossz csodadolog: –
– valamint sok nagy és kis állat és minden, minek könnyű, csodalába van,
a mi ibolyaszinü ösvényeken tud futni, –
– elfutni az aranyos csodához, az önkénytes csolnakhoz és urához: ez
pedig a vincellér, a ki gyémántos késsel várakozik, – a te nagy oldód,
lelkem, a névtelen – kinek még csak jövendő énekek fognak nevet találni!
És valóban, lehelletedben már jövendő énekek illatoznak, – már izzol és
álmodol, már szomjasan iszol a vigasztalás minden mély csengő kútjából,
búbánatod már jövendő énekek boldogságában pihen!
Óh, lelkem, íme megadék néked mindent, megadám az utolsót és minden
kezem kiűrítém reád: – _hogy azt mondám néked: énekelj_ – íme ez vala
utolsóm!
Hogy azt mondám néked: énekelj, mondd, mondd csak: melyikünk adós most –
a köszönettel? De még jobb, ha énekelsz, énekelj nékem, lelkem! És hadd,
hogy én köszönjek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Másik táncdal.
1.
„Szemedbe pillanték a minap, óh élet: aranyat láték csillogni éjszakai
szemedben, – szivem megálla ennek gyönyörétől: – aranyos csolnakot láték
csillogni éjszakai vizeken, sülyedő, merülő, ujra intő, aranyos himbáló
csolnakot!