gonoszom“: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól:
„mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.“
S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a
legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.
A mindennel-beérés, a mi mindent izletesnek talál, nem a legjobb ízlés!
Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én“-t,
„igen“-t és „nem“-et mondani megtanulának.
De mindent megrágni, megemészteni – ez igazán disznó-természet! Mindig
i–á-val „igen“-t bólintgatni – ezt csak a szamár tanulta meg és a vele
rokonszellemek!
Rozsda-sárga és vér-píros: ez az _én_ gusztusom – az vért kever minden
színbe.
De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.
Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége
minden húsnak és vérnek – óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én
szeretem a vért!
És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az _én_
gusztusom, – még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek
sincs arany a szájában.
S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit
találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis
szeretetből akart élni.
Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy
vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a
sátorfám.
Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig _várniok_ kell, – nem
az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok
és más ország- és boltbakterek.
Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában – de csak a
_magamra_-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak,
ugorjam, másszam, táncoljak.
Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az
előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: – nem éred el
egyszerre szárnyaddal a röpülést!
Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas
árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, –
apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis
nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!
Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a
magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.
És csak nem szívesen tudakolám az utat, – ez megint nem volt ínyemre!
Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg.
Minden léptem kisértés és kérdés vala – és valóban, felelni is _tanulni_
kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez – az én gusztusom –
– nem jó, nem rosz, hanem az _én_ gusztusom, a mit nem szégyellek, nem
titkolok.
„Ez – íme ez az _én_ utam, – merre van a tied?“ – így felelek azoknak, a
kik tőlem „az“ utat tudakolják. „Az“ út tudniillik – nincs!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Ódon és uj táblákról.
1.
Imhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s uj, félig
teleirtak is. Vajjon mikor jön el az én órám?
– _le_menetelem, tönkremenetelem órája: mivelhogy még egyszer el akarok
menni az emberekhez.
Ime erre várok: mert előbb kell, hogy jelek jőjjenek nékem, hogy az az
_én_ órám, – a nevető oroszlán a galambsereggel.
Azonközben magammal beszélgetek, mint a kinek ideje van. Senki sem mesél
ujat: így hát magamat mesélem enmagamnak.
* * *
2.
Mikoron az emberekhez jövék, öreg balhiten ülve találám őket: mindnyájan
azt hivék, már régen tudják, mi jó, mi rossz az embernek.
Öreg, fáradt dolognak tartának minden beszédet az erényről, s ha ki jól
akart aludni, lefekvés előtt még „Jó“-ról, „Gonosz“-ról beszélt vala.
Ezt az álmosságot rebbentém én föl, tanítván: mi Jó, mi Gonosz, _azt még
nem tudja senki:_ hanemha az, a ki teremt!
Ez pedig az, a ki az ember célját megteremti és a földnek megadja
értelmét és jövőjét: s csupán ez _teremti meg, hogy_ valami Jó vagy
Gonosz.
És meghagyám nékik, döntsék föl vén pulpitusaikat és mindent, valahol
csak az az ócska balhit ült vala; meghagyám nékik, nevessenek nagy
erénymestereiken és szentjeiken és költőiken és világmegváltóikon.
S hogy komor bölcseiken nevessenek, azt is meghagyám nékik: és
mindenkin, a ki valaha fekete madárijesztőként óva-intve ült vala az
élet fáján.
Nagy temetőjük útjára ülék, dög és keselyű mellé – és kacagék minden
„hajdan“-ukon és korhadt, esendő dicsőségén.
Bizony, bizony a bűnbánat prédikátoraihoz és bolondokhoz hasonlatosan
kiálték kigyót-békát minden nagy és kicsiny dolgukra – hogy legjobbjuk
is annyira kicsiny! Hogy legnagyobb gonoszságuk is annyira kicsiny! –
ilyeténképen kacagék.
Bölcs vágyódásom ordíta és kacaga belőlem im-ígyen, a mely hegyeken
született vala, valóban, vad bölcseség! – az én nagy, zugó szárnyu
vágyódásom.
És gyakorta kacagás közben el-tova-föl ragada engem: akkor bizony
borzongva repülék, nyilként, napsugártól mámoros elragadással:
– el-ki távoli jövőbe, mit még nem látott álom, melegebb Délre, mit
valaha képirók megálmodának: oda, hol a táncoló istenek minden mezet
röstelnek: –
hogy hasonlatokban beszéljek és költők módjára sántítsak és dadogjak: és
bizony, bizony, szégyellem, hogy még költőnek kell lennem!
Hol minden létesülést körülöttem istenek táncának és istenek magas
kedvének láték és a világot szabadjára eresztve, játszva, futkosva és
önmagához visszamenekülve:
– mint sok isten örökös egymástól-futását, egymás-keresését, mint sok
isten boldog ellenmondását, maguk ujra-tartását ujra együvé-tartozását:
Hol minden idő úgy tünék föl nékem, mintha boldog gúny volna a percekre,
hol a szükségszerűség maga volt a szabadság, a mely boldogan játszadozék
a szabadság tövisével; –
Hol én is viszontlátám régi ördögömet és ősi ellenségemet, a nehézség
szellemét és mindeneket, miket teremtett: a kényszert, a szabályt, a
szükséget, a következményt, a célt, az akaratot és a jót és a gonoszt: –
Mert nem kell-e valaminek lenni, a mi _fölött_ eltáncolni lehessen? Nem
kell-e a könnyüek, legkönnyebbek kedvéért – vakondoknak és lomha
törpéknek is létezniök?
* * *
3.
S ott vala az is, a hol ezt a szót: „emberfölötti ember“ fölszedém az
útról és azt, hogy az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni,
– hogy az ember híd és nem cél: a ki boldognak magasztalja magát dele és
estéje miatt, mint uj hajnalhasadás felé vezető út
– a Zarathustra szót a Nagy Délről, s valamit még az ember fölé
függeszték, biboros második esthajnalhoz hasonlatosan.
Valóban uj csillagokat is láttaték velük uj éjszakákkal együtt; és felhő
és nap és éjjel fölé feszítém még a nevetést, mint tarka kárpitot.
Megtanitám őket minden költeményemre, iparkodásomra: egygyé költeni,
összehordani a mi az emberben töredék, és rejtély és szörnyű véletlen, –
– mint költő, rejtélyfejtő és a véletlentől megváltó megtanítám őket,
hogy a jövő teremtésén munkálkodjanak és hogy mindent, a mi _volt_ –
teremtve megváltsanak.
Megváltsák az ember múltját és minden „volt“-ot átteremtsenek, valamig
az akarat így nem szól: „De hisz így akartam! Igy fogom akarni.“
– Ezt hívám én előttük megváltásnak, s úgy tanítám, hogy csak ezt híjják
megváltásnak.
Ime az én megváltatásomra várok, – hogy utoljára hozzájok menjek.
Mert még egyszer akarok az emberekhez menni, _közöttük_ akarok
tönkremenni, haldokolva nékik akarom adni legdúsabb ajándékomat.
Ezt a naptól lesém el, ha leszáll, ő, a dúsgazdag, aranyat szór ekkor a
tengerbe, kimeríthetetlen gazdagságából – azonképen, hogy még a
legszegényebb halász is _arany_lapáttal evez! Mert így látám egykoron és
könnyes szemem nem lakék jól a látvánnyal.
A naphoz hasonlatosan akar Zarathustra is leszállani: imhol ül most és
vár; körülveszik ódon összetört táblák és uj táblák is, – félig
teleírtak.
* * *
4.
Imhol egy uj tábla: de hol vannak az én véreim, a kik őket velem
völgynek és hús-szívekbe viszik?
Ezt követeli nagy szeretetem a legtávolibb iránt: _ne kíméld közelvaló
felebarátodat!_ Az ember olyan valami, a minek fölébe kell kerűlni.
Sokféle az útja-módja a túlszárnyalásnak: láss _te_ néki! De csak bohóc
gondolja; „az embert _által is lehet ugrani_.“
Bírd le magad még felebarátodban is: és ha rabolhatsz jogot, ne adasd
azt magadnak!
A mit te tész, azt nem teheti néked senki se viszont. Lám, nincs
visszafizetés.
A ki nem tud magának parancsolni, az csak engedelmeskedjék. És olyik
_tud_ magának parancsolni, de még sok a híjja, hogy engedelmeskedjék is
magának!
* * *
5.
Im-ígyen akarja a nemes természet: semmit sem akar _ingyen_, legkevésbbé
az életet.
A ki a csőcselékből való, ingyen akar élni; de mi többiek, a kiknek az
élet adá magát, – mindig azon töprengünk, _mi_ legjobbat adjunk
_viszont_ érette.
És valóban, előkelő szó az, a mi így szól: „a mit _nékünk_ az élet igér,
azt _mi_ meg akarjuk – az életnek tartani!“
Ne akarj élvezni ott, a hol nem adsz élvezni valót. És – _ne akarj_
élvezni!
Mivelhogy az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik
sem akarja, hogy keressék. Kell, hogy _meglegyenek_ bennünk, – de még
jobb, ha vétket és fájdalmat _keresünk!_
* * *
6.
Óh, én véreim, a ki első valamiben, az mindig föláldoztatik. Mi pedig
elsők vagyunk.
Megannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk; megannyian égünk és sülünk
ódon faragott képek tiszteletére.
Javarészünk még fiatal, ez izgatja a vénhedt torkokat. Húsunk zsenge,
bőrünk csak báránybőr: – hogy ne izgatnók mi az öreg bálványok papjait!
S még bennünk lakozik ő, az öreg bálványpap, a ki javarészünket lakomára
süti. Óh, én véreim, hogy ne lennének az elsők: áldozatok!
De így akarja a fajtánk; és én szeretem azokat, a kik nem akarják
magukat megóvni. A _le_menőket szeretem teljes szívemből: mivelhogy
_át_menők.
* * *
7.
Hogy igazak legyenek – erre csak kevesen _képesek!_ S a ki tud is az
lenni, az még nem akarja! S legkevésbbé tudnak azok lenni: a jók.
Óh, ezek a jók! – _Jó emberek soha sem mondják az igazat;_ s betegség a
szellemnek, ha ilyen jó.
Ezek a jók engednek, megadják magukat, szivük kajdácsol, lelkük mélye
engedelmeskedik: de a ki engedelmeskedik, _az nem hallja önmagát!_
Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az
igazság megszülessék: óh, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e
_erre_ az igazságra?
A vakmerő merés, a hosszas gyanakvás, a kegyetlen „nem“, a keserű
indulat, az elevenbe vágás – mi ritkán egyesűl _az!_ Pedig ilyen magból
– nemződik az igazság!
A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden _ismeret!_
Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerők!
* * *
8.
Ha a vízen van gerenda, ha palló és karfa vezet át a folyón: bizony,
senkinek sem hisznek, ha így beszél: „Minden folyóban van.“ Hanem még az
együgyűek is ellentmondanak néki. „Hogyan? – mondják az együgyűek –
minden folyóban volna? Hisz a gerenda és palló a folyó _fölött_ van!“
„A folyó fölött minden szilárd, a dolgok minden értéke, a hidak,
fogalmak, minden „jó“ és „gonosz“: mindez _szilárd!_“
S ha eljő a kemény tél, a folyó – állatszelidítője: akkor még a
legélesebb elméjűek is megtanulnak gyanakodni; és, valóban, nemcsak az
együgyűek mondják akkoron: „Nem _áll-e_ minden?“
„Alapjában minden áll“ – ez igazi téli tanítás, jó terméketlen időknek,
jó vigasztalás téli álmot aluvók és suton űlők számára.
„Alapjában véve minden áll“ –: _de ez ellen_ prédikál az olvadás szele.
Az olvadás szele, bika, aki nem szántó bika – megvadúlt bika, törő-zúzó,
aki dühödt szarvával jeget tör! S a jég – pallót tör!
„Óh jaj! Óh öröm! Az olvadás szele fú!“ – prédikáljátok, én véreim,
utcaszerte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
9.
Van egy régi képzelődés, annak neve „jó“ és „gonosz.“ Jövendőmondók és
csillagjósok körül forgott eddig ennek a képzelődésnek a kereke.
Egykoron _hittenek_ jövendőmondóknak és csillagjósoknak: és _ezért_
hittenek ebben: „Minden végzetszerű: így kell tenned, mert kénytelen
vagy vele!“
Azután ismét bizalmatlanok valának minden jövendőmondó és csillagjós
iránt: és _azért_ hivék, hogy „minden szabadság: bírsz, mert akarsz.“
Óh, én véreim, eleddig csak képzelődtek a csillagokról és jövendőről,
nem pedig tudtak is: _éppen ezért_ eleddig csak képzelődtek a jóról és
gonoszról, nem pedig tudtak is!
* * *
10.
„Ne rabolj! Ne ölj!“ – ezeknek az igéknek egykor szent volt a nevük; az
emberek fejet-térdet hajtának nékik és saruikat leveték előttük.
Ámde azt kérdezem tőletek: volt-e valaha nagyobb rabló és emberölő, a
minők ezek a szent igék valának?
Avagy nincs-e minden életben magában – rablás és emberölés? És hogy
ilyetén igéknek szent volt a nevük, vajjon nem öletett-e meg ezzel maga
az _igazság?_
Vagy talán a halál prédikációja volt, hogy szentnek mondaték, a mi
minden élet ellen szólt és ellene adott tanácsot?
Óh, én véreim, törjétek, törjétek össze nékem az ódon táblákat!
* * *
11.
Azért szánok én minden elmúltat, hogy látom: ki van szolgáltatva, –
– ama nemzetség kénye-kegyelmének, szellemének, őrűletének, a mely
eljövend és mindent, a mi _volt_, a maga hídjává magyaráz át!
Nagy zsarnok jöhet, csalafinta szörnyeteg, a ki kegyelmével és
kegyetlenségével minden multat addig kényszerítene és gyötörne, valamig
az ő hídja és előjele és hirnöke és kakasszója lenne.
Ez pedig a másik veszedelem és másik részvétem: – a ki a csőcselékből
való, annak emlékezete visszanyúlik tán a nagyapjáig, – a nagyapjával
pedig megszűnik néki az idő.
Im-ígyen minden múlt ki van szolgáltatva; mivelhogy eljöhet az idő, a
mikor a csőcselék leend az úr és sekély vizekbe fojt majd minden időt.
Ezért, óh én véreim, ezért kell egy _uj nemesség_, a mi minden
csőcseléknek és minden zsarnoknak ellensége és a mely uj táblákra
ujonnan írja ezt a szót: „_nemes_“.
Sok nemesre van szükség és sokfajta nemesre, _hogy nemesség lehessen!_
Vagy, miként egykor hasonlatképen mondám: „Éppen az az isteni, hogy
vannak istenek, de nincs isten!“
* * *
12.
Óh, én véreim, uj nemességre avatlak és utallak titeket: kell, hogy
nemzői és tenyésztői és magvetői legyetek a jövendőnek, –
valóban, nem olyan nemességre, a mit kalmármódra kalmárpénzen
megvehettek: mivelhogy csekély az értéke mindennek, valaminek ára
vagyon.
Ezentúl ne az adja becsületetek, a honnan jöttök, hanem a _hová_ mentek!
Akaratotok és lábatok, a mely túl akar rajtatok menni – adja uj
becsületetek!
Bizony, bizony, ne az, hogy fejedelmet szolgálátok – mit nekünk még a
fejedelmek! – vagy hogy annak, a mi fennáll, védőbástyái levétek, hogy
szilárdabbúl álljon!
Ne az, hogy nemzetségtek az udvarnál udvaronccá lőn és ti megtanultatok
iromba flamingóhoz hasonlatosan, órákhosszat, sekély tavakban állani:
– mert állani-_tudni_ érdem az udvaroncoknál; és minden udvaronc azt
hiszi, a halál utáni boldogsághoz tartozik, – hogy _szabad lesz_ ülnie!
S ne az, hogy egy lélek, a kit ők szentnek magasztalnak, eleiket szent
földre vezette, a melyet én nem magasztalok „szent föld“-nek: mivelhogy
azon a földön, a hol a fák legrosszabbja nőtt vala: a keresztfa – nincs
mit szentnek magasztalni! – és valóban, bárhová vezeté ez a „szentlélek“
lovagjait, hadaik _élén_ mindig – kecskék és libák és kótyagos fejűek
futának!
Óh, én véreim, nemességtek ne _hátra_ tekintsen, hanem _ki, előre!_
Száműzetve legyetek minden szülő- és öregszülő-földről!
A _gyermekföldet_, gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet
légyen uj nemességtek, – a fölfedezetlen, a legtávolibb tengereken fekvő
földeket! Azt mondom néktek: ezt keressék, keressék szüntelenűl
vitorláitok!
* * *
13.
„Minek élni? Minden hívságos! Élni annyi mint szalmát csépelni; élni
annyi mint megégetődni és még sem melegedni.“
Ilyen ócska fecsegés ma még mindig „igazság“-számba vétetik; s hogy
ócska és dohosszagú _éppen ezért_ nagyobb a tisztelete. A korhadás is
nemesít. – Gyermekeknek szabad így beszélniök: ők _kerülik_ a tüzet,
mert megsütötte őket! Sok a gyerekes a bölcseség salabektereiben.
És ha ki mindig „szalmát csépel“ hogy szólhatná meg a csépelést! Az
ilyen bolondnak be kellene kötni a száját!
Az ilyenek asztalhoz ülnek, de nem hoznak semmit se magukkal, még
derekas étvágyat sem: és íme igy szólják meg a világot: „Mínden
hivságos!“ De jól enni, jól inni, óh én véreim, valóban nem hívságos
művészet!
Törjétek, törjétek össze nékem a sohasem vigadók tábláit!
* * *
14.
„A tisztáknak minden tiszta“ – úgymond a nép. Én pedig mondom néktek: a
disznóknak minden disznósággá válik!
Ennek okáért prédikálják a rajongók és fejhorgasztók, a kik szivüket is
lehorgasztják: „maga a világ is sáros szörnyeteg.“
Mert ezek mind tisztátalan lelkűek; különösen pedig azok, a kik nem
ismernek nyugodalmat, pihenést, hanemha _hátúlról, túlról_ nézik a
világot, – ezek a túlvilág-hivők.
Nékik szemökbe mondom, bárha nem hangzik kedvesen: a világ abban
hasonlít az emberhez, hogy hátulja van – _ennyi_ igaz!
Igaz, van a világon sok sár: _ennyi_ igaz! De azért a világ még nem
sáros szörnyeteg!
Van abban bölcseség, hogy a világon sok pocsolya bűzlik: de az utálat
maga szárnyakat növel és forrástsejtő erőket!
A legjobban is van még valami utálatos, és a legjobb is még valaki, a
kit túl kell szárnyalni!
Óh, én véreim, sok bölcseség vagyon abban, hogy sok sár vagyon a
világon!
* * *
15.
Hallám, hogy kegyes túlvilág-hivők ilyeténkép beszélnek
lelkiismeretükhöz és pedig rosszaság, hazugság nélkül, – jóllehet nincs
a világon rosszabb, sem hazugabb:
„Hagyd a világot! Egy ujjadat se emeld reá!“
„Hadd őket, hadd fojtogassák, szurdossák, nyúzzák, vakarják egymást: egy
ujjadat se emeld ez ellen! Ez majd megtanítja őket, hogy lemondjanak a
világról.“
– Törjétek, törjétek össze nékem, óh én véreim, a kegyeseknek ez ódon
tábláit! Szedjétek ízekre igéitekkel a világot ócsárlók igéit!
* * *
16.
„A ki sokat tanúl, az megtanúlja, hogy letegyen minden heves
kivánságról“ – ezt sugdossák egymásnak ma minden sötét utcában.
„A bölcseség elfáraszt, semmi sem éri meg a fáradságot; ne kivánkozz
semmi után!“ – ezt az uj táblát találám még nyilt piacokon is.
Törjétek össze, én véreim, törjétek össze ez az _uj_ táblát is! A
világot únók függeszték oda és a halál prédikátorai és a porkolábok:
mert íme az rabigába hajtó prédikáció is!
Mivelhogy rosszúl tanulának és nem a legjobbat és mindent túlontúl korán
és mindent túlontúl hamarosan; mivelhogy rosszúl _evének_, azért ronták
el gyomrukat,
– mert rossz gyomor a szellemük: _az_ javalja a halált! Mert bizony,
bizony: a szellem gyomor!
Az élet az öröm kútfeje: de a kiből rossz gyomor szól, a búbánat apja,
ennek minden forrás mételyes.
Megismerni: _öröm_ az oroszlán akaratának! De a ki elfáradt, azon idegen
akarat az úr s minden hullám játszadozik véle.
És az mindig a gyenge emberek természete, hogy eltévednek utaikon. És
végezetre még azt kérdezi fáradságuk: „miért menénk valaha egyáltalában
utakon! Minden egyre megy!“
_Ezek_ fülének kedves az íge: „Semmi sem éri meg a fáradságot! Ne
akarjatok!“ De ez rabigába hajtó prédikáció.
Óh, én véreim, friss pezsgő szél Zarathustra minden fáradt utasnak; még
sok orrot csavarint tüsszentésre!
S még falakon is átfú az én szabad lehelletem, és börtönökbe és
bebörtönzött lelkekbe!
Az akarat felszabadít: mivelhogy akarni annyi, mint alkotni: így tanítom
néktek. És _csak_ a végre tanuljatok, hogy alkothassatok.
És még a tanulást is csak tőlem _tanuljátok_, a jóltanulást! – A kinek
füle van, az hallja!
* * *
17.
Itt áll a csolnak, – oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. – De
vajjon ki akar ebbe a „talán“-ba beszállani?
Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek
hát világ-únottak!
Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg! Még mindig a földet
sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba!
Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: – egy-egy apró földi vágy ül még
rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett
földi örömnek?
Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért
kell a földet szeretni.
És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble:
hasznos és kellemes is egyszersmind.
De ti világ-unottak! Ti föld restjei!
Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba
kedvet önteni.
Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megúnt a föld,
akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És
ha nem akartok ismét vigan _futni_, úgy szálljatok poklokra!
Ámde nagyobb _bátorság_ kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze,
mint uj versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.
* * *
18.
Óh, én véreim, vannak táblák, miket az elfáradás és vannak táblák, miket
a bűzlő lustaság teremtett: bárha egyformán beszélnek is, nem akarják,
hogy egyformán hallgassák őket.
Lássátok ezt az elepedőt! Már csak arasznyira van céljától, de nagy
fáradságától dacosan lecsücsült a porba: ez a bátor!
Nagy-fáradtan ráásít útra, földre, célra és önmagára: egy tapodtat sem
akar tovább tenni, – ez a bátor!
Ime a nap ráizzik és ebek nyaldossák verejtékét: de ő itt hever dacosan
és inkább eleped!
Valóban, még hajánál fogva kell majd egébe felhúznotok ezt a hőst!
De jobb, ha fekve hagyjátok ott, a hová feküdt vala, hogy rájöjjön
szemére az álom, a vigasztaló, üdítő záporával:
Hagyjátok fekve, valamíg magától fölserken, – a míg magától visszavon
minden fáradtságot és mindazt, a mi fáradságot hirdet belőle!
Csak az ebeket kergessétek el tőle, én véreim, a lusta sompolygókat és a
dongó légysereget: –
– a „müveltek“ mindezt a dongó raját, a mi minden hős verejtékén –
lakmározik.
* * *
19.
Köröket vonok magam köré és szent határokat; egyre kevesebben hágnak föl
velem egyre magasabb hegyekbe: hegységet építek egyre szentebb
hegyekből.
De bárhová hágtok is velem, én véreim: vigyázzatok, hogy ne tartson
veletek _élőskődő_!
Az élősködő, csúszómászó, simulékony féreg, a mi beteg, kisebzett
gödreiteken akar hízni.
És _az_ a mestersége, hogy kiszimatol föltörekvő lelkeket, a mikor
fáradtak: bánatotokba, kishitetekbe, gyöngéd szemérmetekbe rakja ronda
fészkét.
Valahol gyönge az erős, túlszelid a nemes, odarakja fészkét: az élősködő
ott lakik, a hol a Nagynak apró kisebzett gödrei vannak.
Mi minden létező legmagasabb példánya s mi a legalacsonyabb? Az élősködő
a legalacsonyabb; a ki pedig a legmagasabb példány, az táplálja a
legfőbb élősködőt.
Az a lélek, a melyiknek leghosszabb a lajtorjája és a legmélyebbre
nyúlik: miképen lehetne, hogy ne ezen ülne a legtöbb élősködő?
– a legterebélyesebb lélek, a melyik legtávolabbra tud önmagában futni,
tévelyegni, kalandozni; a legszükségszerübb, a mely csupa kedvből rohan
a véletlenbe: –
– a létező lélek, a melyik a létesülésbe merül; a bíró lélek, a melyik
az akaratba és kivánságba _akar_ merülni: –
– az örvényből menekülő, a melyik enmagát a legtávolibb körben ujra
utóléri; a legbölcsebb lélek, a melyet a bolondság legédesebben unszol:
–
– az enmagát legjobban szerető, a melybe minden dolog áramlik és
visszaáramlik és árad és apad: óh miképen lehetne, hogy ne a
_legmagasabb lelken_ rágódnának a leghitványabb élősködők?
* * *
20.
Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még
taszítsátok is!
A „ma“ minden dolga – esik, szétesik: ki akarná még tartani! De én – én
még taszítani is _akarom_!
Ösméritek, milyen élvezet köveket gurítani meredek mélységbe? A „ma“
emberei, lássátok, mint gurulnak mélységembe!
Előjátéka vagyok jobb játékosoknak, óh én véreim! Példájuk!
_Cselekedjetek_ példámra!
És a kit nem tanítottok meg röpülni, azt tanítsátok meg – _gyorsabban
esni_!
* * *
21.
Szeretem a bátrakat: de nem elég, hogy üss, vágj, – azt is kell tudnod,
_kit_ ütsz-vágsz!
És gyakorta több bátorság kell ahhoz, hogy szablyádat hüvelyében tartsad
és ellépkedj valaki mellett, _hogy_ méltóbb ellenfélre gyüjtsd erődet!
Csak olyan ellenségetek legyen, a ki gyülöletreméltó, de nem olyan, a ki
megvetendő is: büszkéknek kell lennetek az ellenségetekre: erre
tanítálak már egyszer.
A méltóbb ellenségre gyüjtsétek erőtöket, barátim! Ezért sok mellett el
kell lépnetek. – Különösen a sok csőcselék mellett, a ki népről,
népekről lármáz fületekbe.
Tartsátok tisztán a szemeteket az ő érveiktől, amelylyel valamit
védenek, támadnak. Sok itt az igazság, sok itt a hamisság: a ki nézi,
dühre gerjed.