bölcseségem mosolya inte néki – ekkor meggondolá magát. S éppen most
látám, a mint görnyedve-csúszva – vezekel a keresztnél.
Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül
röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben
bódorgók, mormogók és suton ülők.
Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami
cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva _hiába_ várá szavam és harsonám
híradását?
– Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is
türelmes marad. De a többi mind _gyáva_.
A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a
fölöslegesek – mindezek gyávák!
A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek
utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és
csepűrágók lesznek.
További társai pedig – hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez,
sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan száju tisztelet.
Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek
között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a
csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!
Ha mások _tudnának_ lenni, máskép is _akarnának_. A felemások elrontanak
minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?
Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető
széllel közéjök fuszsz –
– és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden _hervatag_ még
gyorsabban fusson előled.
* * *
2.
„Ujra jámborak lettünk“ – ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy
még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.
Az ilyeneknek szemükbe nézek, – az ilyeneknek szemükbe mondom és
orcájukra pírítom: ujra _imádkozók_ vagytok!
Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és
mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. _Néked_ szégyen,
hogy imádkozol.
Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe
tenni és több kényelemre vágyódik – ez a gyáva ördög susogja füledbe:
„_van isten!_“
_Ezen a réven_ pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a
fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod
fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!
És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki
ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi
szünet, a mikor nem – ünnepel-szünetel az ember.
Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad
vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú
vadászaté –
alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden
szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki
onnan.
Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is
szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott
prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.
Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk ujra
olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: „édes istenem!“ s
ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők
nyalánkságaitól.
Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely
a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót
szőni!“
Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők
_mélyek;_ de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem
hívom!
Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről,
a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: – mivelhogy
megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.
Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét
szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme
egészen elpályázik.
Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok
sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.
És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy
kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek
már rég elaludtak.
Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg
szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.
„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban
gondoskodnak!“ –
„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről“ –
im-ígyen felele a másik éjjeli őr.
„Hát _vannak_ gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem
bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná
egyszer.“
„Bebizonyítani? Mintha bizony _az_ valaha bebizonyított volna valamit!
Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy _higygyenek_ néki.“
„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek
szokása! Igy szoktuk mi is!“
– Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan
fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.
Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem
tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.
Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha
szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben
kételkedni.
Hát nem múlt el már _réges-régen_ az ilyen kétségek kora is? Kinek
szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!
Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: – és valóban jó és vidám
istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!
Nem „alkonyodtak“ halálra – ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer
halálra – _nevették_ magukat!
Ez akkor esék meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a
legistentelenebb ige; az ige: „_Egy_ az isten! Kivülem ne legyenek
idegen isteneid!“
Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:
És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát
nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?“
A kinek füle van, hallja.
Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy
is hívnak „Tarka Tehén“. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt
barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy
hazatérése oly közel vagyon.
* * *
A hazatérés.
Magánosság! Te _hazám_, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad
idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!
Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj
csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És
vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?
– „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledém a
hallgatást! _Ezt_, ugy-e hogy megtanulád már?
„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt
_elhagyatottabb_ valál, te _Egy_, mint nálam valaha!
„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, _ezt_ tanulád
meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:
„– vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és
elsősorban _kiméletet_ akarnak!
„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és
mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs
érzelmeket.
Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy
hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden
igazsághoz.
„Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban,
dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel – egyenesen beszél!
„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron
madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván,
merre menj, tanácstalanúl, holttest közelében:
„– midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az
életet emberek között, mint állatok között: – _Ez_ vala elhagyatottság!
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt
boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:
„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és
éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És
lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?“ – _Ez_ vala
elhagyatottság.
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze
magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!“
„– mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még
alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: _Az_ vala elhagyatottság!“
Óh magánosság! _Hazám_, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól
hangod!
Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt
nyilt ajtókon át.
Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon
futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.
Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden
lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.
Ott lenn azonban – ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és
odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, _ezt_ tanulám meg!
A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele
kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.
Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék
lármájuk és büzös lehelletük között!
Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint
vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik
ez a boldogitó csönd.
De ott lent – ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki
öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok
túlcsörgetik filléreikkel!
Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vizbe
esnek, de semmisem esik már mély kútba.
Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre.
Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán
ülni, hogy azt kiköltse?
Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap
túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva,
szétrágva lóg ki a maiak szájából.
Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak
hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai
pillangóké.
Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam
mögött vagyon – legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!
Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi
lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta.
Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a
részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.
Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy _magam_ félreismerjem, csak
hogy _őket_ elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem
ismered az embereket!“
Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden
emberben tulságos az előtér, – mi haszna _ott_ messzelátó, messzevágyó
szemeknek.
És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket,
mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és
gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért.
Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a
kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt:
„a kicsi nem tehet kicsiségéért.“
És kivált azok, akik magukat a „jók“-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim,
szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan
_tudnának_ ők, én irántam – igazságosok lenni!
A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá
teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága
feneketlen.
Hogy elrejtsem magam és szabadságom: _ezt_ tanulám meg odalent: mert
mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy
mindenkiről tudám, – hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a
szellemből mit _elégelt_ már meg és mit _sokallt!_
Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek – igy tanulék meg
szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám – igy
tanulék meg szavakat cserélni.
A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök
lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!
Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott
minden emberi lény szagától!
Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, –
tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A három gonoszról.
1.
Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék – a világon túl;
mérleget tarték és _megmérém_ a világot.
Óh, miért hogy túlkorán jöve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irígy
fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irígy hajnalí izzó álmaimra.
Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontolhatja a jó fontoló,
szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni
diótörő: ilyennek találá álmom a világot: –
Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra
hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a
türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a
világot!
Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali
bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?“ Mivelhogy így
szól: „valahol erő van, a _szám_ is mesterré lészen: mert több ereje
vagyon.“
Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem ujra, sem régire nem
kiváncsiskodva, nem félve, nem kérve: –
– mintha érett alma kinálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs,
bársonyos bőrü: – ilyenként kinálkozék nékem a világ.
– s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta
volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget
elaltatta volna: – emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi
kigyót-békát kiáltanak!
Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérém ma korán a
világot! Emberi jó dologként jöve ma hozzám ez az álom és szívem
vigasztalója!
És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle:
íme, a serpenyőbe tészem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól
lemérem.
A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot
káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.
_Kéj, uralom-szomj, önzés!_: ezt a három dolgot káromolták eddig
legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, – ezt a hármat
akarom emberien jól lemérni.
Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög,
cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejü eb-szörnyeteg, akit szeretek.
Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok,
szemtanút – téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyeset, akit
szeretek!
Melyik hidon megy egykoron a „most“? Mi kényszer alatt kényszeríti magát
a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy
„felnőni.“?
Ime a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három sulyos kérdést
veték belé, három sulyos válasz vagyon a másik serpenyőben.
* * *
2.
Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének;
„világi hivság“-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az
minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.
Kéj: lassu tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette
fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.
Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkertje,
minden jövő túláradó hálája a „ma“ iránt.
Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy
sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.
Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy
boldogsága. Mert sokaknak igérteték házasság és több mint
házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: – és ki
fogta föl valaha egészen, _mily idegenek_ egymásnak férfi és nő!
Kéj: – de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a
disznók és rajongók be ne törjenek!
Uralomszomj: a kőszivüek kőszivüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely
a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.
Uralomszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden
bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen
nyargal.
Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és
kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak;
villámló kérdőjel korai feleletek mellett.
Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul,
szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: – mig végre felordít
belőle a nagy megvetés.
Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és
birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled“ – mig azután magukból is
ez az ordítás kél: „el _velem;_“
Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az
önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan
biboros üdvösségeket fest a föld egére.
Uralom-szomj: de ki hívná _szomjúságnak_ azt, ha a magas a hatalomért
_le_kivánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban
és alászállásban!
Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával
örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: –
Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra?
„Ajándékozó erény“ – ennek mondotta egykoron a mondhatatlant
Zarathustra.
És ugyanakkor történék – bizony először történék! – hogy szava az
_önzést_ is magasztalá, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lélekből
fakad: –
– hatalmas lélekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test
illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:
– a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata
a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja
„erény“-nek.
A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen
maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.
Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz – annyi mint gyáva!
Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a
legapróbb hasznot is fölkaparítja.
Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan
bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely
mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!“
A sanda gyanut kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés
és kézadás helyett, – mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.
Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, a ki
mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos,
kutyás, jámbor és szolgálatkész.
Azt meg éppen utálja, gyülöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges
nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent
türő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.
Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rugásokkal szemben szolga,
avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: _minden_
szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!
Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó
szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva
ajakkal csókol.
És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek
ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háboruja!
Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke
némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva
az önzésnek!
És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek
ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek“-nek hivassék, mindez a
világfájdalmas gyáva és keresztespók!
De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, _a Nagy Dél:_
akkoron sok minden megnyilatkozand!
És a ki az „én“-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést
boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: _Ime, jő, már-már
itt a Nagy Dél!_
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A nehézség szelleméről.
Szájam – a népé: túlságosan durva és szivből jövő a szavam selymes
nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és
pennarágónak.
Kezem – bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még
elfér bolond-eszmecsere, bolond-szenny!
Lábam – lóláb; azzal kacagok és ügetek árkon-bokron át, keresztűl-kasúl,
és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom – bizonyára
sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy
madár gyomra.
Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül – készen, hogy
elröppenjen – íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a
madártermészetből!
És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség
szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége
öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék
erről dalt énekelni – és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres
szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.
Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk,
válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szívük: – nem
vagyok ezekhez hasonlatos.
2.
Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden
határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra
fogja keresztelni – „könnyü“-nek fogja keresztelni.
A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja
nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud
röpülni.
Nehéznek látja a földet és az életet; ezért _akarja_ a nehézség
szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak
önmagát kell szeretnie: – im-ígyen tanítom _én_.
Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk
szeretete is – bűzlik!
Tanuld meg magad szeretni – im-ígyen tanítom én – ép és egészséges
szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.
Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára:
eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép
azok, a kik az egész világnak nehezére esének.
És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy _tanuld_ meg magad
szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb,
legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.
Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden
kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; – így akarja a
nehézség szelleme.
Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk
útravalóúl: „jó“ és „gonosz“ ennek az örökségnek a neve. Ezekért
bocsátják meg nékünk, hogy élünk.
És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a
maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.
És mi – mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord
hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: „Igen, az élet
terhe nehéz!“
De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok
idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri,
hogy jól tele rakják.
Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok
_idegen_ nehéz szót és értéket rak magára, – s íme az élet sivatag néki!
És csakugyan! Sok _tulajdon_ dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső
dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen
megfogható,
– azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania.
De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek _legyen_ héjja és
szép látszata és okos vaksága.
Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély
és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem
találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!
Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit
több soványság – óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!
Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem
gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme.