De hallgatni róla még rosszabb; minden elhallgatott igazságba méreg
gyülemlik.
És hadd törjön össze minden, a mi igazságainkon összetörhet! Még sok ház
van építendő!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A fenségesekről.
Tengerem feneke csöndes! vajjon ki gondolná, hogy tréfás szörnyetegeket
rejteget!
Rendíthetetlen a mélységem: de uszó rejtélyektől és mosolygástól
ragyogó.
Ma fenséges, ünnepélyes embert láttam, a szellem vezeklőjét: óh, mint
nevetett lelkem az ő csúnyaságán!
Peckes mellel és hasonlatosan azokhoz, a kik visszafojtják lélekzetüket:
így állott ő, a fenséges, némán:
Teleaggatva rút igazságokkal, vadász-zsákmányával és gazdagon rongyos
ruhákban; sok tövis is lógott rajta – de rózsát még nem láttam közte.
Még nem tanulta meg a nevetést és a szépséget. Komor arccal tért haza ez
a vadász a megismerés erdejéből.
Vad állatokal való harcból tért haza, ám még komolyságából is vadállat
tekint ki – le nem győzött vadállat!
Ugrásra kész tigrishez hasonlatosan áll még mindig; ámde nem szívelem a
megfeszült lelkeket, izlésem nem kedvez mindezeknek a
visszahuzódottaknak.
És még azt mondjátok barátim, hogy nem lehet vitatkozni izlésen és
izlelésen? Hisz minden élet harc az izlés és izlelés körül.
Izlés: ez ép úgy súly, mint mérő serpenyő és mérő ember; és jaj minden
élőnek, a mi a nélkül akarna élni, hogy súlyon, mérőserpenyőn és mérő
embereken vitatkozzék!
S csak ha fenségét megelégeli, ez a fenséges: csak akkor kezdődik az ő
szépsége – s csak akkor akarom megízlelni és izletesnek találni.
És csak, ha önmagától elfordúl, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani –
s valóban, bele az _ő_ napjába!
Túlontúl sokáig ült vala árnyékban, a lélek vezeklőjének orcái
elsápadoztak; majdnem, hogy éhen halt várakozása közben.
Tekintetében még megvetés vagyon; és utálat lappang szája szögletében.
Bárha most nyugszik, nyugalma még nem feküdt a napra.
Miképen a bika tészen, úgy kellene cselekednie; és boldogságának földes
íz kellene, nem pedig a föld megvetésének íze.
Fehér bikának szeretném látni, a mint fújva, bőgve jár az ekevas előtt:
és még bőgése is magasztalna minden földi dolgot!
Orcája még sötét; a kéz árnyéka játszik rajta. Szemének tekintetén még
árnyék ül.
S cselekedete is árnyékot mér reá; a kéz elsötétíti a cselekvőt. Még nem
tett túl tettén.
Igaz, hogy szeretem rajta a bikanyakot: de most még az angyal szemét is
látni akarom.
Hősi akaratát is el kell felednie: felemeltnek is kell lennie, nemcsak
fenségesnek – az éthernek kellene őt emelnie; őt az akaratnélkülit!
Lebírt fenevadakat, megoldott rejtélyeket: de még a maga fenevadjaival
és rejtélyeivel is el kellene bánnia, még isteni gyermekekké kellene
változtatnia.
Megismerése még nem tanúlt meg mosolygni és nem tanulta meg azt, hogy
féltő írígység nélkül legyen; áradó szenvedélye még nem nyugodott el a
szépségben.
Bizony, bizony, ne a jóllakásban hallgasson és merüljön el vágya, hanem
a szépségben! A báj a fenköltek nagylelküségéhez tartozik.
Karját fejére nyugtatva: így kellene a hősnek megpihennie, így kellene
még pihenését is legyőznie.
Ám a hősnek a _szép_ a legnehezebb minden dolgok között. A szépet nem
bírja kiküzdeni a heves akarat.
Egy kicsit több, egy kicsit kevesebb: ez itt épen a sok, a túlságos.
Laza izmokkal állani és lekantározott akarattal: ez néktek a
legnehezebb, ti megísmerők!
Ha a hatalom kegyessé válik és leereszkedik a szem látóhatárába:
szépségnek hívom az ilyen leereszkedést.
És senkitől se kivánok annyira szépséget, mint épen tőled, te
győzedelmes: jóságod legyen utolsó magad-győzésed.
Minden gonoszat elvárok tőled: ezért kivánom töled a jót is.
Valóban, gyakorta nevetém a pipogyákat, a kik jóknak tartják magukat,
mivelhogy béna karmaik vannak!
Az oszlop erényére kell törekedned: egyre szebb és finomabb lesz, de
belőlről annál keményebb és teherbiróbb mentől feljebb emelkedik.
Igen, te fenséges, egykoron még szépnek kell lenned és önnön
szépségednek kell tükröt tartanod.
Akkoron majd lelked isteni vágyaktól reszket; és imádat lészen még
hiuságodban is!
Mert ez a lélek titka: csak, csak ha a hős elhagyta, csak akkor
közeledik felé, álmában, – a hősfeletti.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A míveltség országáról.
Túlságosan messze repülék a jövőbe s borzadás szálla meg.
És mikoron körülnézék, íme a kor vala egyedüli kortársam.
Ekkor hátra, hazafelé futék – és egyre jobban sietve: ekkép eljövék
hozzátok, ti jelenkoriak, s a míveltség országába.
Először fordulék hozzátok látó szemekkel és jó indulattal: valóban,
vágyakozó szívvel jövék hozzátok.
Ámde mi történt velem? Bármikép félek is, nevetnem kellett! Szemem
sohasem látott hasonló tarka-barkaságot!
Neveték és neveték, miközben lábom még reszketett és szívem is: „hisz
itt van minden festékes fazék hazája!“ – mondám.
Ötven folttal telepackázva testeteken, arcotokon: így ülétek előttem
ámulásomra, óh jelenkoriak!
És körülöttetek ötven tükör, mik színjátékotoknak hízelgének és azt
visszahangozák!
Valóban, nem viselhetnétek jobb álarcot, ti jelenkoriak, mint a milyen
enorcátok!
Teleírva a mult jeleivel és e jelek megint telepingálva uj jelekkel:
im-ígyen jól elrejtőzétek minden jelmagyarázó elől!
És ha ki vesék vizsgálója is: ki hiszi, hogy vesétek vagyon! Mintha
színekből lennétek összesütve és színes cédulákból.
Fátyolaitok alól minden idők és népek tarkasága pillant ki; minden
szokás és hit tarkasága fecseg taglejtésteikből.
Ha ki lehúzna rólatok fátyolt és lepelt és szint és taglejtést: éppen
elég maradna belőletek – madárijesztőnek.
Valóban, magam vagyok a megijedt madár, a ki titeket mez és szin nélkül
láttalak egyszer és elröppentem, mikor felém csontváz integetett csókot.
Jobb szeretnék napszámos lenni az alvilágban és a Hajdan árnyékainál!
Hisz még az alvilágiak is kövérebbek és köpcösebbek nálatoknál!
A jövőnek minden félelmetessége s míndaz mi valaha megtévedt madarakat
megborzongatott, valóban, még bizodalmasabb, mint a ti „valóság“-tok.
Mivelhogy így beszéltek: „A valóság emberei vagyunk tetőtől-talpig, hit
és balhit nélkül“: im-ígyen veritek melleteket és – óh, bizony mell
nélkül!
Igen, hogyan _birnátok_ hinni, tí tarka-barkák! – ti, kik festményei
vagytok mindannak, a mit csak valaha hittek!
Két lábon járó cáfolatai vagytok a hitnek és minden idea inaszakadtai.
_Hitetelenek:_ im-ígyen hívlak _én_ benneteket, valóság emberei!
Minden idők feleselnek lelkeitekben; és még minden idők álma és
fecsegése valóbb vala éber-voltotoknál!
Terméketlenek vagytok: _ennek okáért_ vagytok hit híjjával. Ám kinek
teremtenie kellett, annak mindig meg volt a maga való-álma és
csillagjele – és az hitt vala a hitben.
Félig tárt kapuk vagytok ti, miknél sírásók várakoznak. És ez a _ti_
valóságtok: „Minden megérdemli, hogy tönkremenjen.“
Óh, mint állottak előttem, ti terméketlenek, s mi ösztövér bordákkal! És
közületek nem egy maga is belátta ezt.
És így szóla: „Bizonyára, míg aludtam, valami isten elcsent tőlem
valamit! Valóban eleget, hogy abból asszonyi állatot képezzen magának!
„Csodálatos csontjaim hitványsága!“ – im-ígyen szóla már nem egy
jelenkori.
Igen, nevetni késztettek engem, jelenkoriak! És leginkább, ha
önnönmagatok ámultak magatokon!
És jaj nékem, ha nem tudnék nevetni ámulástokon, és minden utálatost föl
kellene hajtanom csészétekből!
De így könnyebben veszlek, mivelhogy _nehezet_ kell vinnem; s mit bánom,
ha még bogarak és szárnyas férgek is ülepednek batyumra!
Valóban nem érzem nehezebbnek tőlük! És nem miattatok, jelenkoriak,
jövend reám a nagy fáradtság.
Óh, hová, hágjak még vágyammal! Minden hegyről kémlelek szülőföldeket.
Ám hazát seholsem lelek: állhatatlan vagyok minden városban és vándora
minden kapunak.
Idegenek és nevetség nékem a jelenkoriak, kikhez imént még szívem űzött;
és száműzve vagyok minden szülőföldről.
Igy hát még csak _gyermekeim földjét_ szeretem, a fölfedezetlent, a
legtávolibb tengereken: vitorláim hadd keressék és keressék ezt!
Gyermekeimen akarom jóvá tenni, hogy apáim gyermeke vagyok: és minden
jövőn jóvá tenni – _ezt_ a jelenkort!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szeplőtelen megismerésről.
Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly
terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron.
Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb híszek a holdban lévő
emberben, mint az asszonyban.
Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös
lelkiismerettel mászkál a tetők fölött.
Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza
a földet és a szeretők minden gyönyörűségét.
Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik
féligzárt ablakok körül sonfordálnak!
Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: – de én nem
szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen
sarkantyú!
Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a
földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul.
Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, néktek, a
„tiszta-megismerés emberei“-nek! Titeket _én_ – kéjszomjasoknak hívlak.
Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! – de
szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret – a holdhoz
vagytok hasonlatosak!
A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe:
pedig _ezek_ a legerősebbek rajtatok!
Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében
jár álutakon, hazug utakon.
„Az volna nékem a legmagasabb“ – így szól hazug lelketek önmagához – „ha
az életre vágy nélkül tekintenék és nem – kutyamódra – lógó nyelvvel.“
„Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága
nélkül – hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros
hold-szemekkel!“
„Az volna nékem a legkedvesebb“ – így csábítja el magát az elcsábított –
„ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel
érinteném szépségét.“
„És azt tartanám minden dolgok _szeplőtelen_ megismerésének, hogy ne
akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm,
mint egy százszemű tükör fekszik.“
Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy
ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat!
Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a
földet!
Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar
teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek.
Hol van szépség? Amikor minden akaratommal _akarnom kell;_ amikor
szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép.
Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni:
ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok,
gyávák!
S kiherélt sandítástok szeretne „szemlélődésnek“ hivatni! S a mit gyáva
szemekkel meg lehet érinteni, az „szépnek“ kereszteltessék! Óh, ti nemes
nevek megszeplősítői!
Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti „tisztán megismerők“, hogy
sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a
szemhatáron!
Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek
árad túl, ti hazugok?
Az _én_ szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen
szedegetem lakomátok lehullott morzsáit.
Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen,
szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók
orrát!
Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó
gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a
levegőben!
Merészkedjetek előbb magatoknak hinni – magatoknak és beleiteknek! Mert
ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik.
Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti „tiszták“, egy isten
álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek.
Valóban, csaltok, ti „szemlélődők“! Zarathustra is egykoron bolondja
vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely
bőrötöket kitömte.
Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti
tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél!
A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt,
hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran.
De közeletekbe jövék: följő a napom, – íme néktek is följön – véget ért
a hold szerelme!
Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt – a hajnalhasadással
szemben!
Mert már jő, az izzó – az _ő_ szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és
teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben!
Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek
szerelme szomjuságát és meleg lehelletét?
A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a
tenger vágya ezer emlővel emelkedik.
Csókoltatni és szopatni _akar_ ő a nap szomjától; léggé _akar_ lenni, és
magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé!
Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden
mély tengereket.
És ez _nékem_ a megismerés: minden mélység jőjjön föl – az én
magasságomhoz! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A tudósokról.
Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját – rágdosta és ezt
mondta: „Zarathustra nem tudós többé.“
Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem.
Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett,
bogáncsok és piros pipacsok közepette.
Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros
pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is.
De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom – áldott légyen
az!
Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót
becsaptam hátam mögött.
Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan
kitanúlt, diót törni.
Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább
szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken.
Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék!
Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából.
Ők azonban hüvösen ülnek a hüvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak
lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket.
Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak:
azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások
gondoltak vala.
Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de
vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga
gyönyörüségétől?
Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik
megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból
származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle!
Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az _én_ együgyüségem az ő
sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek
ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit!
Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhuzzad őket! Akkor azután
hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben.
Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik
magjaidat! – ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér
port csináljanak belőle.
Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró
csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása
bénalábú, – pókokhoz hasonlatosan leselkednek.
Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben
mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra.
Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal
játszani, hogy beléizzadának.
Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint
hamisságaik és hamis kockáik.
S midőn náluk lakám, _fölöttük_ lakám. Ezt vevék tőlem zokon.
Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így
hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé.
Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának
engem a legtudósabbak.
Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: –
„ál-menyezet“-nek hívják ők ezt házaikban.
Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük _fölött_ járok, és még ha
enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük
fölött.
Mivelhogy az emberek _nem_ egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit
én akarok, azt _nékik_ nem szabad akarniok.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A költőkről.
„Mióta jobban ismerem a testet“ – mondá Zarathustra egyik tanítványának
– „a szellem nékem már csak mintegy szellem: és minden „el nem múló“ is
csak hasonlat,“
„Ezt már hallottam egyszer ajkadról“ – felelé a tanítvány; – de akkor
hozzátetted: „és a költők nagyon is sokat hazudnak.“ Miért mondottad
vala, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak?
„Miért?“ – mondá Zarathustra. – „Miért? kérdezed. Nem vagyok azok közül
való, akiktől szabad miértjüket tudakolni.
Avagy éleményem talán tegnapról való? Régen volt az, hogy nézeteim okait
megéltem.
Nem volna-e valóságos hordó az emlékezetem, ha okaimat is magamnál
akarnám tartani?
Már azt is sokallom, hogy nézeteimet megtartsam; és nem egy madaram
elrepül.
És galambdúcomban néha odatévedt madarat is találok, mely idegen nékem
és reszket, ha kezemet ráteszem.
De mit is mondott vala néked Zarathustra egykoron? Hogy a költők nagyon
is sokat hazudnak? De hisz Zarathustra is költő.
Hiszed-e, hogy itt igazat mondott? Miért hiszed ezt?“
A tanítvány felele: „Hiszem Zarathustrát“. Zarathustra azonban rázá a
fejét és mosolyga.
„A hit nem űdvözít engem“, – mondá – „s legkevésbbé a belém vetett hit.
De hahogy valaki egészen komolyan mondaná, hogy a költők nagyon is sokat
hazudnak: igaza van, – _mi_ nagyon is sokat hazudunk.
Mi túlságosan keveset is tudunk és rossz tanulók vagyunk: azért hát
hazudnunk kell.
És melyik költő nem hamisítja meg borát? Nem egy mérges kotyvaszték
kevertetett pincéinkben, nem egy leirhatatlan dolog esett meg ottan.
S mivelhogy keveset tudunk, ezért tetszenek szívünknek a szellemi
szegények, – ha fiatal fehérnépek.
És még azokat a dolgokat is megkivánjuk, miket estenden vén asszonyok
mesélnek egymásnak. Ezt hivjuk önmagunkon az „örök nőinek“.
És mikéntha volna a tudáshoz külön titkos bejárat, mely _elöntetik_
azoknak, a kik valamicskét tanulnak: hiszünk a népben és az ő
bölcseségében.
S ezt minden költő hiszi: hahogy valaki a fűben vagy elhagyatott
bokorban fekve fülel, megtud valamit a dolgokról, mik föld és ég között
lebegnek.
És ha gyöngéd gerjedelmeik támadnak, a költők mindig azt hiszik, hogy
maga a természet szerelmes beléjök.
És fülükhöz lopózkodik, hogy titkot súgjon belé s szerelmes
hízelgéseket: ezzel hivalkodnak, páváskodnak minden halandó előtt!
Óh, annyi minden van ég és föld között, amikről csak a költők álmodoztak
valamit!
És kivált az ég _fölött_, mert minden isten: költők hasonlata, költők
leleménye.
Valóban, mindig vonz minket valami – a felhők birodalmához: ezekre
rakjuk tarka léggömbjeinket és azután isteneknek és emberfölötti
embereknek hívjuk őket.
Hisz ülhetnek felhőkön: elég könnyűek mindezek az istenek és
emberfölötti emberek.
Óh, mennyire megelégeltem mindazt a ki nem elégültet, mindazt a ki nem
elégítőt, a mi mindenáron esemény akar lenni! Óh, mennyire megelégeltem
a költőket!
Zarathustra beszédét zokon vette az ífju, de hallgatott. És Zarathustra
is hallgatott; és szeme befelé fordult, mikéntha messze távolba nézne.
Végtére sóhajta és lélegzetet vőn.
Azután mondá: Máról és hajdanról való vagyok, de van bennem valami, az
holnapról és holnaputánról és valamikorról való.
Megelégeltem a költőket, a régieket valamiképen az ujakat: felszínesek
ők nekem, valahányan és sekély tengerek.
Nem gondolkoztak eléggé a mélybe: ezért van, hogy érzésük nem sülyedt
fenékig.
Egy kis kéj, egy kis unalom; ez vala tünődésük.
Kisértetek lehe és suhanása: ennek tartom minden hárfa-pengésüket; ugyan
mit tudának eleddig a hangok bensőségéről!
S nem is eléggé tiszták nékem: felzavarják vizeíket, hogy mélyeknek
lássanak.
És ezzel szeretnek kibékítőként szerepelni, ám előttem csak középszer
keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok!
Óh, belevetém hálómat tengereikbe, jó halakat akarván fogni, de mindig
valami öreg isten fejét húztam föl.
Igy az éhezőnek követ adott a tenger. És lehet, hogy maguk is a
tengerből származnak.
Igaz, talál az ember gyöngyöt is bennök: annál hasonlóbbak ők maguk
kemény kagylókhoz. És lélek helyett gyakran sós nyálkát találtam
belsejükben.
És a tengertől eltanulták hívságát is: avagy a tenger nem a pávák
pávája-e?
Még a legrútabb bivaly előtt is kibontja pávafarkát, sohasem telik be
ezüstös selymes csipkelegyezőjével.
Dacosan nézi a bivaly, lelke közel van a homokhoz, még közelebb a
sürüséghez, de legközelebb a mocsárhoz.
Mit neki szépség, tenger, páva ékessége! Ezt a hasonlatot mondom a
költőknek.
Bizony, bizony, szellemük a pávák pávája és tengere a hívságnak!
Nézők kellenek a költő szellemének – még ha bivalyok is!
De megelégeltem ezt a szellemet: és eljőni látom az időt, mikoron
megelégeli önnönmagát is.
Már elváltozva látám a költőket és önmaguk ellen szegzett tekintettel.
A szellem vezeklőit látám jőni: közülök jövének.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
Nagy eseményekről.
Van egy sziget a tengerben – nem messze Zarathustra boldogságos
szigeteitől – a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a
népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az
alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé
vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál.
Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék,
történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő
hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra
vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának,
hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó
hallék: „Siessetek! Itt az utolsó pillanat!“ De midőn az alak egészen
közelükbe ért – gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az
irányban, a merre a tűzhányó feküvék – szörnyen megdöbbenve ismerék föl,
hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, – kivéve magát
a kapitányt, – és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő
részben van benne szeretet és félelem.
„Nézzétek csak!“ – mondá az öreg kormányos – „Zarathustra poklokra
száll!“
Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment
Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy
éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová
szándékozik utazni.
Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez
járult a matrózok esete – s most már mindenki azt mondá, hogy
Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a
mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: „még előbb hiszem, hogy Zarathustra
vitte el az ördögöt! De valójában mindnyájan nagyon aggódának és
vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent
körükben Zarathustra.
És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával
folytatott vala:
;
A földnek – mondá – bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket
például úgy hívják, hogy „ember.“
És egy másikat úgy hivnak, hogy „tűzkutya“, erről sokat hazudozának
egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik.
Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam
az igazságot, valóban; nyakig mezitláb.
Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató
ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek.
Ki veled! tűzkutya, mélységedből! – kiálték – és valld meg, milyen mély
a te mélységed! Honan van az, a mit itt felénk fújsz?