hatalomért és a főhatalomért: ime, ezt tanítja nékünk legvilágosabb
példával.
Ime, mily isteni módon törnek meg itt a boltívek, páros viadalban: mint
nyomúlnak föl egymás ellen, fénynyel-árnynyal ezek az isteni nyomúlók.
Ilyen biztosan és szépen legyünk mi is ellenségek, barátim! Isteni módon
akarunk egymás _ellen_ nyomúlni!
Óh, jaj! Most engem is megmart a tarantella, régi ellenségem! Isteni
biztossággal és szépen harapott ujjamba!
„Kell, hogy büntetés és igazságosság legyen“ – így gondolkozik: – „ne
zengedezzen itt ingyen magasztaló énekeket az ellenségeskedésre!“
Igen, megbosszulta magát! És jaj, bosszujával még lelkemet is kergévé
teszi majd!
Hogy pedig _ne_ forogjak, én barátim, kössetek erősen ehhez az
oszlophoz. Hadd legyek még inkább oszlopos szent, semmint a bosszúszomj
forgatagja.
Bizony, bizony: Zarathustra nem forgószél; és ha táncos is, sohasem
tarantella-táncos! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A híres-neves bölcsekről.
A népet szolgáltátok és a nép babonáját, valahányan, ti híres bölcsek! –
és _nem_ az igazságot! És épen ezért adózának néktek tisztelettel.
És annak okáért türék el hitetlenségteket, mivelhogy tréfa és kerülő út
vala a néphez. Ekkép hagyja az úr rabszolgáit múlatni és még kedvét is
leli pajkosságukban.
Ámde a ki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad
szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó.
Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az „igaz iránti
érzéke“: ellene uszítja még mindig legélesebb fogú kutyáit.
„Imhol az igazság, hisz a nép is itt vagyon! Jaj, óh jaj a keresőknek!“
– ez a szó hangzék kezdettől fogva.
Népetek tiszteletét akarátok igazolni: ezt hívátok „az igazság
akarásá“-nak, ti híres-neves bölcsek!
És szívetek mindenha így szóla magához: „a népből származám: onnan
származa reám isten szava is.“
Szamárhoz hasonlatosan csökönyesek és bölcsek valátok ti mindig, nép
szószólóí.
És sok hatalmas, a ki jól akara járni a néppel, paripája elé fogott még,
szamárnak, egy-egy híres-neves bölcset.
És most szeretném, ti híres-neves bölcsek, ha végre egészen ledobnátok
magatokról az oroszlán bőrét!
A ragadozó állat bőrét, a tarkát-foltost, és a kutató, kereső, hódító
cafrangját!
Óh, hogy a ti igaz voltotokban higygyek, előbb össze kell törnötök
tisztelő akaratotokat.
Igaznak hívom azt, a ki istentelen pusztákba megy és tisztelő szivét
összetörte vala.
Sárga homokban, naptól megégve persze szomjasan kancsalít a forrásdús
oázisok felé, a hol élők pihennek sötét fák alatt.
De szomjusága azért nem viszi rá, hogy ezekhez a jólélőkhöz legyen
hasonlatos: mert valahol oázis vagyon, ott faragott képek is vannak.
Éhesnek, erőszakosnak, magánosnak, istentelennek akarja magát az
oroszlán-akarat.
Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és
imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz
akarata.
Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta
urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek – az
igavonók.
Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák – a _nép_ talyigáját!
Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és
szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok.
És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény:
„ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet
használ!
Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép
magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!“
És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek
a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre
mondom ezt!
De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel
– nép, amely nem tudja, mi a _szellem!_
Szellem az élet, a mi maga vág belé az életbe: önnönkínjától öregbedik a
maga tudása – tudtátok-e már?
És a szellemnek is boldogságot ád, ha fölkenetik és könnyekkel
fölszenteltetik áldozati baromnak – tudtátok-e már?
És még a vak vaksága és keresése és tapogatozása is kell, hogy tanuságot
tegyen a nap hatalmáról, amelybe pillantott – tudtátok-e már?
És kell, hogy a megismerő tanúljon meg hegyekkel _építeni!_ Kis dolog
az, hogy a szellem hegyeket helyhez át – tudtátok-e már?
Ti a szellemnek csak szikráit ismeritek; de nem látjátok az üllőt, a mi
ő, és nem látjátok pörölye kegyetlenségét!
Valóban, nem ismeritek a szellem büszkeségét! De még kevésbbé birnátok
elviselni a szellem szerénységét, ha egyszer megszólalna!
És még sohasem adatott néktek szellemeteket havas gödörbe vetnetek: nem
vagytok erre elég melegek: így hát hidegsége gyönyöreit sem ösméritek. S
úgy tartom, hogy mindenben kelleténél bizalmasabb lábon álltok a a
szellemmel; és a bölcseséget gyakorta szegényházzá és és kórházzá
tevétek rossz költők számára.
Nem vagytok sasok: így hát nem tapasztaltátok a szellem boldogságát az
ijjedtség közepette. És a ki nem madár, ne tanyázzék mélységek fölött.
Langyosoknak látlak: ám minden mély megismerés hidegen buzog. Jéghidegek
a szellem legbelső kutai: üdítői meleg kezeknek és a tett embereinek.
Tisztesen álltok előttem és mereven és egyenes háttal, ti híres-neves
bölcsek! – titeket nem hajt erős szél és erős akarat.
Avagy sohasem láttatok vitorlát siklani a tengeren, dagasztva, fölfúva,
reszketve a szél rohamától?
A vitorlához hasonlatosan, reszketve a szellem rohamától, siklik
bölcseségem a tengeren által, – az én bősz bölcseségem!
De ti a nép szolgái, ti híres-neves bölcsek – miképen _tudnátok_ ti
velem menni! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az éjjeli ének.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is
szökőkút.
Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én
lelkem is egy szerelmes éneke.
Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni.
Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván
beszél.
Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy
fényesség ővez engem.
Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor – a fényesség
emlőit!
És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító
bogarak odafent! – és mi boldog lennék fényajándéktoknak miatta.
De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem
kitörnek.
Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni
még nagyobb boldogság lehet, mint kapni
Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az
az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.
Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó
vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!
Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e szíveikhez is?
Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot
legnehezebb áthidalni.
Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, a kiknek ragyogok;
szívesen megrabolnám azokat, a kiket megajándékoztam: – im-ígyen éhezem
a gonoszságot.
Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a
mely még zuhogva is habozik: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.
Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános
voltomból.
Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem
belefáradt bőségébe!
Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét;
ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa
osztogatástól.
Szememnek nem csordúl már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan
megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.
Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? Óh, milyen magános minden
ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!
Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak
fényességükkel, – nekem hallgatnak.
Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül
megy a pályáján.
Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen
napok iránt – im-ígyen kering minden nap.
Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő _járásuk_.
Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.
Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból!
Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!
Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon
bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!
Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka
dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!
Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom – a beszéd után
kivánkozom.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is
szökőkút.
Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is
egy szerelmes éneke.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A táncdal.
Egy este Zarathustra tanítványaival az erdőben barangolt s kutat
keresvén, néma fáktól, bokroktól környezett zöld rétre ért. A réten
leányok táncolának egymással. Mihelyest a leányok Zarathustrát
megismerték, abbanhagyák a táncot; Zarathustra azonban nyájasan intve
hozzájuk lépett és e szókat mondá:
„Ne hagyjátok abba a táncot, kedves leánykák! Nem horgas szemű
játékrontó jött közétek; nem vagyok a leányok ellensége.
Isten szószólója vagyok a sátánnal szemben: ez pedig a nehézség
szelleme. Miképen lehetnék én, ti könnyüek, isteni táncok ellensége?
Avagy ellensége szépbokáju leánylábaknak?
Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája: de ha ki nem riad meg
sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt.
És megtalálja a kis istent is, a kit a leánykák legjobban kedvelnek; a
kút mellett fekszik, csöndesen, behunyt szemmel.
Valóban, fényes nappal elaludt mellettem, ez a naplopó! Vagy talán
szerfölött sokat kergette a pillangókat?
Ne haragudjatok reám, ti szép táncolók, ha a kis isten egy keveset kikap
tőlem! Igaz, kiabál majd és sír, – ámde nevetésre gerjeszt még sírásában
is!
És könnyes szemmel kérjen föl titeket egy táncra és magam akarok dalt
énekelni táncához:
Táncdalt, csúfondáros nótát a nehézség szellemére, az én legfensőbb,
legnagyobb hatalmi ördögömre, kiről azt mondják, hogy ő a világ ura!
És ez a dal az, a melyet Zarathustra énekelt, mikoron Kupido és a
leánykák egymással táncot ropnak vala:
Szemedbe nézék az imént, élet! És úgy tetszék nékem, hogy feneketlen
mélységbe bukom.
Ámde te kihúztál engem aranyos horgoddal, csufolkodva kacagtál, midőn
feneketlen mélységnek hívtalak.
„Igy fecseg minden hal, – mondád – a miknek nem bir a fenekére jutni,
azt hívja feneketlennek.
Pedig csak változékony vagyok és vad és mindenekelőtt nőstény és pedig
nem erényes:
Bárha nálatok, óh férfiak, „mélység“ a nevem vagy „hűség,“ „az örök“, „a
titokzatos.“
De ti, férfiak, mindig a magatok erényeivel ajándékoztok meg – óh, ti
erényesek!
Im-ígyen kacagott ő, a hihetetlen; én azonban sohasem hiszek néki és
nevetésének, ha rosszat beszél maga felől.
És mikoron bősz bölcseségemmel négyszemközt beszélék, mérgesen mondá
nékem: „Te akarsz, te kivánsz, te szeretsz, s csak ezért _magasztalod_
az életet!“
Majd, hogy keményen válaszoltam és megmondtam volna az igazat a
mérgesnek; s az ember nem válaszolhat keményebben, mintha bölcseségének
„megmondja az igazat.“
Mert ez a hármunk viszonya. Lelkemből csak az életet szeretem – és,
valóban, a legjobban akkor, ha gyülölöm!
Hogy pedig a bölcseség iránt jó szívvel vagyok és gyakran nagyon is jó
szívvel: azért van, mivel nagyon, de nagyon emlékeztet az életre!
Megvan a maga szeme, nevetése, sőt még arany horgászó botocskája is:
És midőn egyszer az élet kérdezé tőlem: „Ki is az, a bölcseség?“ –
lobbal felelém: „Óh igen a bölcseség!
Szomjuhozzuk és nem lakunk jól; fátyolon át nézünk, hálón át kapkodunk.
Vajjon szép-e! Mit tudom én! De este még a legvénebb potykákat is hálóba
csalja.
Változékony ő és dacos; nem egyszer láttam, hogy harap ajkába és mint
tolja fésűjét haja növésének ellenébe.
Lehet, hogy rossz és hamis, és egészben véve asszonyi állat, de ha
maga-magáról beszél rosszat, éppen akkor csábít leginkább.“
Midőn ezeket mondtam az életnek, gonoszul nevetett és lehunyta szemét.
„Vajjon kiről beszélsz? – mondá – talán rólam?
És ha igazad is volna, szabad ezt így szemembe mondanod? De most beszélj
a te bölcseségedről is!“
És akkor újra felnyitád szemed, oh szeretett élet!
És ujra úgy tetszék nékem, hogy megint feneketlen mélységbe bukom.
;
Im-ígyen dalola Zarathustra. Mikoron pedig a táncnak vége lőn és a
leányok távozának, elszomorodék szívében.
„A nap már rég lement“ – mondá végre – „a rét nedves, az erdők felől
hűvösség csap meg.
Valami ismeretlen környékez és tünődve néz reám. Mit! Te még élsz,
Zarathustra?
Mely okból? Miért? Mi által? Hova? Hol? Hogyan? Avagy nem boldogság-e
még élni?
Óh, barátim, az este kérdez így belőlem. Nézzétek el szomorúságomat!
Beesteledett: nézzétek el nékem, hogy beesteledett!“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A síri dal.
„Ott van a sírok szigete, a néma; ott vannak ifjuságom sírhantjai is.
Oda viszem az élet örökzöld koszorúját.“
Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra. Óh, ifjúságom
látományai és jelenései! Óh, ti a szeretet megannyi pillantásai, óh, ti
isteni szempillanatok! Mi hamar haltatok el számomra! Ma már mint
halottaimról emlékezem rólatok!
Tőletek, legkedvesebb halottaim, édes illat száll felém, szívet és
könnyeket oldó. Valóban, megrázza és feloldja a magánosan hajózó szivét.
Még mindig én vagyok a leggazdagabb és irígylésre legméltóbb – én a
legmagánosabb! Hisz ti enyéim _valátok_ és én még tietek vagyok:
mondjátok, vajjon estenek-e a fáról valaki elébe olyan rózsás almák,
mint az enyémek?
Még mindig szerelmetek örököse és dús talaja vagyok, emléketekre tarka,
vadon nőtt erényekkel virágzó, óh ti lelkemtől lelkezettek!
Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos,
idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám
és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz!
Igen, hűségre teremtve, miképen én, és gyöngéd örökkévalóságokra: s most
hűtlenségtekről kell neveznelek titeket, isteni pillantások és
szempillanatok: még nem tanultam más nevet.
Bizony, bizony túlontúl korán esett nékem halálotok, ti szökevények.
Mégis, ti nem futátok el tőlem, sem én nem futék el ti tőletek:
ártatlanok vagyunk mi egymással szemben hűtlenségünkben.
Hogy _engem_ megöljenek, ezért fojtottak meg titeket, óh reménységeim
dalos madarai! Igen, reátok, kedvenceim, reátok ajzotta nyilait a
kajánság – hogy szívembe találjon.
És bele talála! Hisz ti valátok mindig szívem kedvencei, birtokom és
birva-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és túlontúl korán!
Legsebezhetőbb birtokomra ajzották nyilaikat: ti valátok az, kiknek bőre
pehelyhez hasonlatos s még inkább a mosolygáshoz, a mely elhal egyetlen
tekintetre!
Ellenségeimnek pedig ezt mondom: mi minden embergyilkolás ahhoz képest,
a mit ti rajtam elkövettetek!
Gonoszabbat követtetek el rajtam, mint minden embergyilkolás:
visszaadhatatlant vettetek el tőlem: – ezt mondom néktek, óh
ellenségeim!
Hisz ifjúságom látományait és legkedvesebb csodáit gyilkoltátok meg!
Játszó pajtásaimat vettétek el tőlem, a megboldogúlt lelkeket!
Emléköknek szentelem ezt a koszorút és ezt az átkot.
Ezt az átkot ellenetek, óh ellenségeim! Hisz ti megrövidítétek
örökkévalómat, miképen egy hang megtörik hideg éjszakán! Alig jőve
hozzám, mint isteni pillantás megvillanása, – mint szempillanat!
Im-ígyen szóla egy jó órában tisztaságom: „isteni légyen nekem minden
lény“.
S íme szennyes kisértetetekkel támadtatok reám, óh hová menekült akkor
az a jó óra!
„Minden napom légyen szent“ – ez volt egykoron ifjuságom bölcseségének
szózata: valóban, vidám bölcseség szózata!
S íme, ellenségeim, ti elloptátok éjszakáimat és álmatlan kínokra
váltátok: óh, hová menekült akkor az a vidám bölcseség?
Egykoron kedvező madárjelekre vágyódtam: s íme ti undok bagoly-rémet
vezettetek utamra. Óh, hová menekült ekkor az én gyöngéd vágyódásom?
Egykoron megfogadtam, hogy leteszek minden utálatról: s íme azokat, kik
hozzám közel és legközelebb állának, mérges kelevényekké változtatátok.
Óh, hová menekült ekkor legnemesebb fogadalmam?
Egykoron vakon boldog utakon járék: s íme rondaságot dobátok a vak
ösvényére; s most utálja a régi vakösvényt.
És mikoron megtettem a legnehezebbet és magam-lebírásom győzedelmét
ünnepeltem: íme, ti azokat, akik szeretének engem, arra a kiáltásra
birtátok, hogy nékik okozok legnagyobb fájdalmat.
Valóban, mindig ekkép cselekedtetek: megmérgeztétek java-mézemet és
java-méheim szorgalmát.
Jótékony szívemhez mindég a legarcátlanabb koldusokat küldtétek;
könyörületességemhez mindig a leggyógyíthatatlanabb szemérmetleneket
tologattátok. Igy sebeztétek meg erényem reménységét.
És ha még legszentebbemet is az áldozat oltárára tevém: a ti
„jámborságotok“ tüstént zsírosabb ajándékokat tőn melléje: azonképen,
hogy a ti zsírotok gőzébe fúlt még legszentebbem is.
És egykoron táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncolék: minden egek
fölött akartam eltáncolni. Ekkor rábeszéltétek legkedvesebb dalnokomat.
És íme borzalmas, tompa nótába kezdett; óh, mint valami mogorva kürt úgy
tülkölt fülembe!
Gyilkos dalnok, a kajánság eszköze, te ártatlanok ártatlana! Már
kiállottam a legjobb táncra: ekkor hangoddal meggyilkoltad
elragadtatásomat:
Egyedül a tánccal tudom a legmagasabb dolgok mását mondani: – s íme
legmagasabb hasonlatok kimondatlanul maradának tagjaimban!
Mondatlanul, megváltatlanul maradt legmagasabb reménységem! És meghala
minden látományom és ifjúságom vigasztalása!
Hogy is viseltem el? Hogyan birtam ki és birtam le ilyen sebeket? Hogyan
kelt ismét életre lelkem ezekből a sirokból?
Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő:
ennek neve az _én akaratom:_ Hallgatagon halad és változatlanúl az
éveken át.
Enlábamon akarja megtenni útját az én öreg akaratom; keményszivü és
bátor a szándéka és sebezhetetlen.
Csak sarkomon vagyok sebezhetetlen. Még mindig élsz és hű vagy magadhoz,
te leghosszabb türelmű! Még mindig minden síron keresztültöréd magad!
Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is, és mint élet, mint ifjúság
ülsz itt reménykedve sárga síromladékokon.
Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem: légy üdvöz, akaratom! És
csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is. –
Im-ígyen dalola Zarathustra,
* * *
A maga-legyőzésről.
„Az igazság akarása“ ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket
hajt és ösztönöz?
„Minden létező elgondolhatásának akarása“: im-ígyen hívom _én_ a ti
akaratotokat!
Minden létezőt először elgondolhatóvá akartok _tenni:_ mivelhogy derék
bizalmatlansággal kételkedtek, elgondolható-e már?
De kell, hogy engedelmes és hajlékony legyen néktek! Igy akarja
akaratotok. Simává kell lenníe és a szellem szolgálatára, mint annak
tükre és tükörképe.
Ez minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása; s még akkor
is, ha jóról avagy gonoszról beszéltek és értékelésekről.
Meg akarjátok teremteni a világot, mely előtt térdelhettek: ez végső
reménységtek és mámorotok.
Persze az oktalanok, a nép, hasonlatosak a folyóhoz, min csónak uszkál:
s a csónakban beburkolva s ünnepélyesen ülnek az értékek.
Akaratotokat és értékeiteket rátevétek a létesülés folyamára; a hatalom
ősrégi akarását árulja el nékem az, mit a nép jónak és gonosznak hiszen.
Bölcsek bölcsei, ti tettetek ilyen vendégeket ebbe a csónakba és ti
adtatok rájok cicomát és büszke neveket, – ti és uralkodó akaratotok!
S a folyó most tovább viszi csónaktokat: tovább _kell_ vinnie. Mit
használ, hogy a megtört hullám habzik és haragosan szegül ellene a
csónak orrának!
Nem a folyó a ti veszedelmetek és jótok-gonosztok vége, óh bölcsek
bölcsei: hanem maga az az akarat, a hatalom akarata, – a ki nem
merített, nemző életakarat.
Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok
még néktek az életről s minden élő minémüségéről.
Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb
utakon, hogy minémüségét megismerjem.
Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy
szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem.
De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát.
Minden élő engedelmes.
És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud
engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága.
Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint
engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő
terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: –
Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az
élő parancsol, önmagát kockáztatja.
S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie
parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává,
áldozatává lennie.
Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy
engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet
gyakoroljon?
Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem
férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig?
Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a
szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen.
Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely
egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar
lemondani.
S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma
legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a
hatalom kedvéért – életét teszi kockára.
Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való
kockajáték.
És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott
is megvagyon az urakodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba
és be a hatalmasabb szivébe – és ott hatalmat lop.
És ezt a titkot mondá nékem maga az élet: „Lásd“, – szólt – „én az
vagyok, _a minek mindig magamagát kell legyőznie_.“
„Ti persze a nemzés akarásának avagy a célra, magasabbra, távolabbira,
sokszerübbre való ösztönnek hívjátok: de mindez egy és titok.
„S még inkább letűnöm, semhogy erről az egyről lemondjak; s valóban, a
hol letűnés vagyon és levélhullás, íme, ott élet áldozódik föl – a
hatalomért!
„Hogy nékem harcnak kell lennem és létesülésnek és célnak és a célok
ellenmondásának: óh, a ki akaratomat kitalálja, azt is kitalálja, mi
_görbe_ utakon kell annak járnia!
„Bármit is alkotok és bármint is szeretek valamit, – mihamar szembe kell
kerülnöm vele és szeretetemmel: így akarja az én akaratom.
És te is, megismerő, te is csak ösvénye és lábnyoma vagy akaratomnak:
bizony, bizony, hatalom-akarásom lépked a te igazság-akarásod lábán is!
Az persze nem találta el az igazságot, a ki ráröpítette ezt a szót „a
lét akarása“: mert ilyen akarat – nincs!
„Mert, a mi nincs, az nem is akarhat; a mi pedig már létezik, hogyan
akarhatna az még a létre törekedni!
„Csak, hol élet vagyon, vagyon akarat is; de nem az élet akarása, hanem
– így hirdetem néked – a hatalom akarása!
„Az élők sok dolgot nagyobb kincsnek tartanak magánál az életnél; de még
e kincsekből is kitetszik – a hatalom akarása!“
Erre tanított egykoron az élet: és innen, óh bölcsek bölcse, megfejtem
néktek szivetek rejtélyét.
Bizony, bizony, mondom néktek: „jó“ és „gonosz“, mi nem volna mulandó –
nincsen! Önmagából kell néki magát folyton-folyvást legyőznie.
A jóról, gonoszról szóló értékeléstek és szótok erőszakot mível, ti
értékelők: és ez a ti titkos szerelmetek és lelketek csillogása,
reszketése és túlbuzgósága.
Ám erősebb erőszak nő értekeléstekből és uj lebírás: az töri föl a
tojást és tojáshéjat.
És a kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban: valóban annak
előbb megsemmisítőnek kell lennie és értékeket kell széttörnie.
Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a
teremtő jóság.