fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket:
sós, hazug és sekély volt valahány.
Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a
legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell
az iszapot felkavarni.
Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás,
üreges és beszorúlt: ennek föl kell szabadúlnia.
„Szabadság“, ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék
a „nagy események“-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst
környékezi.
És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom:
A legnagyobb esemény – nem a mi leghangosabb, – hanem a mi legcsöndesebb
óránk.
Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek föltalálói körül forog a világ;
_hallhatatlanúl_ forog.
És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki
bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban!
És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bízonyosan legnagyobb
balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba.
Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a
megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség!
Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony
köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók!
S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi
gyöngült korú és erényű – tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy
ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék – az erény!
Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és
kérdezé: „Egyház? Mi a csoda ez?“ „Egyház?“ – felelém – „az valami
állam-fajta, még pedig a leghazugabb.“ De hallgass, képmutató eb! Hisz
fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!
Hozzád hasonló képmutató eb az állam; hozzád hasonlatosan szeret füsttel
és bőgve beszélni, – hogy elhitesse, mint te elhiteted, hogy a dolgok
hasából jő a szava.
Mivelhogy mindenáron a legfontosabb állat akar lenni a földön, ő, az
állam; s az emberek el is hiszik nékie.“
Szavaimra a tűzeb irigységtől mintegy őrjöngve ugrándozék. „Mit“ –
ugatott – „legfontosabb állat a földön? S az emberek el is hiszik
nékie?“ És oly sok gőz és oly borzasztó hangok jövének torkából, hogy
azt hivém, megfúl dühében és írigységében.
Végtére lecsendesedett és loholása alább hagyott; mihelyest azonban
elhallgatott, nevetve mondám: „Dühöngsz, tűzeb: ennélfogva igazam van
veled szemben!
És hogy igazam maradjon is, hallj egy másik tűzebről: az ígazán a föld
szivéből szól.
Aranyat lehel lehellete és aranyos esőt: így akarja szíve. Mit neki hamu
és füst és meleg nyálka!
Nevetés röpköd ki belőle, mint valami tarka felleg; nem állhatja torkod
köszörülését, okádásodat és beleid korgását!
S az aranyat s a nevetést – ezt a föld szivéből veszi, mert hogy tudjad
– _a föld szíve aranyból való!_“
Ezt hallván a tűzeb, nem hallgathatott tovább. Megszégyenülve húzta be
farkát, bátortalanúl mondá „vau, vau!“ azzal lekuncsorgott barlangjába.
Im-ígyen meséle Zarathustra. Tanítványai azonban alig hallgaták: annyira
vágytak néki a hajósokról, a tengeri nyulakról és a röpülő emberről
mesélni.
„Mit tartsak róla! – mondá Zarathustra – avagy kisértet vagyok-e?
De lehet, hogy árnyékom vala. Hisz ti minden esetre hallottatok már
egyetmást a vándorról és árnyékáról?
Ez azonban biztos: rövidebbre kell fognom, – különben még elrontja a
hírem.“
És Zarathustra ujra rázta a fejét és csodálkozék. „Mit tartsak róla“ –
mondá megint.
Miért, hogy a kisértet kiáltá: „Itt az ideje! Ez az utolsó perc!“
„Ugyan _mire_ az – utolsó perc?“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A jós.
„– és nagy szomorúságot láték az emberekre borúlni. A legjobbak
belefáradának munkáikba.
Tanítás terjede el, hit futa mellette: „minden üres, minden mindegy,
minden _volt!_“
Igaz, hogy arattunk: de miért üszkösödött és barnult meg minden élet? A
gonosz holdból mi hullott le a múlt éjszaka?
Hiábavaló volt minden munka, borunk méreggé lőn, gonosz pillantás
perzselé el földjeinket és szíveinket.
Megannyian kiszáradánk; s ha tűz hull reánk, hamuhoz hasonlóan porzunk
szét: – igen, még a tűzet is kifárasztanók.
Minden kutunk elapadt, a tenger is hátrált. Minden föld ragadni akar, de
a mélység nem akar nyelni.
„Óh, hol van tenger, melyben megfulladhatnánk“: így hangzik panaszunk
sekély mocsarak fölött.
Bizony, annyira elfáradtunk, hogy meg sem tudunk halni, íme virrasztunk
és tovább élünk sirboltokban!
Ily szókat hallott Zarathustra egy jóstól; és jóslata szivére hatott és
elváltoztatá. Szomorúan járt-kelt és fáradtan; és hasonlatossá vált
azokhoz, a kiről a jós beszélt vala.
Valóban – mondá tanítványainak – egy kevéssé és eljövend ez a hosszú
alkonyat. Óh, mint menthetem magammal világosságomat!
Csak belé ne fulladjon ebbe a szomorúságban! Hisz távoli világoknak kell
fényeskednie és még a legtávolibb éjszakáknak is!
Ilyeténkép szomorodott szívvel járt-kelt Zarathustra; és három nap nem
vőn magához sem ételt, sem italt; nem volt pihenése és elnémula.
Végezetre mély álomba esék. Tanítványai pedig hosszon virrasztva ülének
körötte és aggódva várák, hogy fölébredne és ujra szólana és
meggyógyulna szomorúságától.
És ez az a beszéd, melyet Zarathustra mondott, mikoron fölébredett;
hangja pedig mikéntha messze távolból jött volna tanítványaihoz:
;
Halljátok csak álmomat, barátim, és segitsetek értelmét felfejteni!
Mert rejtély nékem ez az álom; értelme belé van rejtve-fogva és nem
röpköd fölötte szabad szárnyakkal.
Azt álmodtam, hogy minden életről lemondék. Éjjeli és temető-őrré lettem
vala, ott a halál magános hegyi várán.
Ott fönn őrizém koporsóit: a dohos sírboltok zsúfolva valának az ilyen
győzedelmi jelektől. Üveg koporsóból legyőzött élet pillanta reám.
Porral lepett örökkévalóságok szagát lélekzém! tikkadva és porral lepve
feküvék lelkem. S ugyan ki is szellőztethette volna ott lelkét!
Körülöttem mindig világos éjszaka vala: mellette magánosság kuporga; és
harmadikúl hörgő halálcsönd, leggonoszabb barátom.
Kulcsokat hordozék, minden kulcs közt a legrozsdásabbakat; és velök föl
tudtam nyitni a legcsikorgóbb kaput is.
Ádáz krákogásképen futott a hang hosszú folyosókon végig, ha a kapu
szárnyai szétnyíltak: csunyán csipogott ez a madár; nem akarta, hogy
fölköltsék.
De még borzasztóbb és szívet szorongatóbb volt, ha hallgatott és
köröskörűl csend lőn és magam ülék ebben az alattomos némaságban.
Igy telt és mászott időm, ha ugyan volt még idő egyáltalában: mit tudom
én! Végtére azonban megesett, a mi fölserkentett.
Háromszoros ütés hallatszék, hasonlatos az ég dörgéséhez és háromszor
visszhangzott és űvöltött a boltozat: ekkor a kapuhoz menék.
Alpa! – kiáltám, – ki hordozza hegynek hamvát? Alpa! Alpa! ki hordozza
hegynek hamvát?
És megforgatám a kulcsot és emelém a kaput és erőlködém! De még ujjnyira
sem nyíla meg:
Akkoron zúgó szélvész szakítá szét szárnyait; fütyölve és élesen sikolva
fekete koporsót vetett elém:
És zúgás és éles fütty közben megrepedt a koporsó és ezerszeres hahotát
hányt ki.
És gyermekek, angyalok, baglyok, bolondok és gyermeknagyságú pillangók
ezernyi torzából hallék a hahota és gúnykacaj és zúgás ellenem.
Rémítően megrémülék ettöl: földre dobott. És borzalmamban úgy ordíték,
mint még sohasem.
De enkiáltásom fölébresztett: – és magamhoz térék.
;
Im-ígyen mesélé Zarathustra álmát és azután elhallgatott: mivelhogy még
nem tudá álma magyarázatát. Legkedvesebb tanítványa azonban gyorsan
fölemelkedék, megragadá Zarathustra kezét és mondá:
„Tulajdon életedet magyarázza nékünk ez az álom, óh Zarathustra.
Nem magad vagy-e az éles füttyű szélvész, mely fölszakítja a halál
várának kapuit?
Nem vagy-e magad az iromba gonoszságokkal s az élet angyaltorzaival telt
koporsó?
Valóban, ezerszeres gyermeki kacagáshoz hasonlóan lép Zarathustra minden
halottas kamarába, kacagva ezeket az éjjeli és sír-őröket és az
egyebeket, akik komor kulcsokkal csörögnek.
Kacajod megrémíti és föllöki majd őket; ájulás és ébredés bizonyítják
majd, hogy hatalmad vagyon fölöttük.
És még ha eljövend is a hosszú alkonyat és a halálos fáradság, akkor sem
fogsz egünkön leáldozni, te szószólója az életnek!
Uj csillagokat láttatál velünk és az éj uj gyönyörűségeit; valóban, a
nevetést is tarka kárpítként feszítéd fölénk.
Immár mindig gyermeknevetés fakad majd a sírokból; immár mindig erős
szél győz majd minden halálfáradságon: ennek magad vagy a záloga és
jósa!
Valóban _magukat ellenségeidet álmodád meg:_ ez volt legnehezebb álmod!
De valamiképen fölébredtél tőlük és magadhoz tértél, azonképen kell,
hogy ők ébredjenek – és hozzád térjenek maguktól!“
Igy szólt az ifjú és íme a többiek mind Zarathustra köré tolongának és
megragadák kezét és rá akarák beszélni, hogy hagyja el ágyát és
szomorúságát és térjen vissza hozzájuk. De Zarathustra idegen
tekintettel ült nyoszolyáján. Olyan volt, mintha valaki hosszú idegen
útról tér haza, tanítványaira nézett és nem ismeré meg őket. Midőn
azután fölemelék és lábára állíták, íme, egyszerre eltávozék a szeme:
mindent megértett, a mi történt vala, végig simogatá szakállát és erős
hangon mondá:
„Nosza! Ennek hát megvan az ideje; de gondoskodjatok, tanítványaim, jó
ebédről, még pedig hamarosan! Im-ígyen akarok vezekelni a rossz
álmokért!
A jós pedig oldalomon egyék és igyék: s valóban, mutatok még néki
tengert, miben megfúlhat!“
Im-ígyen szóla Zarathustra. Azután pedig hosszan ránézett az álom
magyarázójára és közben fejét rázta.
* * *
A megváltásról.
Midőn Zarathustra egyszer átment a nagy hidon, körülvevék őt a
nyomorékok és koldusok és egy púpos im-ígyen szólítá meg:
„Nézd, Zarathustra! A nép is tanúl tőled és kezd hinni igédben: de hogy
egészen higygyen benned, egy a hijja – még minket nyomorékokat is rá
kell beszélned! Ime, szép választékod van és alkalmad, valóban, több
mint egy üstökű! Teheted, hogy vakok lássanak és bénák fussanak; és
arról, a kinek sokja van a háta mögött, egy keveset le is vehetsz: – úgy
hiszem, – ez volna az igazi módja, hogy a nyomorékok hitelt adjanak
Zarathustrának!
Zarathustra pedig im-ígyen felele a beszélőnek: Ha elveszed a púpos
púpját, eszét veszed el – így tartja a nép. És ha a vaknak visszaadod
szeme világát, kelleténél több rossz dolgot lát majd a földön: úgy hogy
megátkozza azt, a ki meggyógyította. Az pedig, a ki a bénát futóvá
teszi, a legnagyobb kárt teszi benne: mert alig hogy futni tud,
elragadják bűnei, ezt tartja a nép a nyomorékokról. És miért ne tanulna
Zarathustra is a néptől, ha a nép tanúl Zarathustrától?
S mióta emberek közt vagyok, ez nékem a legkevesebb, hogy látom: „ennek
félszeme hiányzik, annak meg fél füle, egy harmadiknak a lába, s ismét
vannak, kik nyelvüket, vagy orrukat, vagy fejüket veszíték.
Még rosszabbat is látok és láték és nem egy olyan ocsmányságot, hogy
nincs kedvem mindegyikről beszélni sőt némelyikről hallgatni sem:
tudniillik azokról az emberekről, kiknek mindenük túlkevés, azonkivül,
hogy egygyük túlsok – az emberekről, a kik nem egyebek, mint egy nagy
szem, vagy egy nagy száj vagy egy nagy has, vagy valami egyéb más nagy;
fonák-nyomorékoknak hívom az ilyeneket.
És mídőn magánosságomból jöttem és első ízben léptem erre a hídra: nem
hivék szememnek és oda néztem és ujra oda és végre mondám: „Ez egy fül!
Fül, olyan nagy, mint egy ember!“ Még jobban oda néztem: és csakugyan, a
fül alatt mozgott még valami, a mi szánalomra méltóan kicsi és nyomorúlt
és vézna vala. És valóban, a roppant nagy fül kis és vékony száron ült
–, a szár pedig ember vala! A ki nagyítót tőn szemére, még egy kis,
irígy arcocskát is megismerhetett, és hogy egy töpörödött lelkecske
ingott-bingott a száron.
A nép pedig azt mondá nékem, hogy a nagy fül nemcsak ember, hanem nagy
ember, lángész. Én azonban sohasem hittem a népnek, ha nagy emberekről
beszélt – és megmaradtam hitemnél, hogy fonák-nyomorékkal vagyon dolgom,
a kinek mindene túlkevés, csak egygye túlsok.
Miután Zarathustra így beszélt vala a púposhoz, és azokhoz, kiknek ez
szócsövük és szószólójuk vala, mélységes rossz kedvvel fordult
tanítványaihoz és monda:
Bizony, bizony, barátim úgy járok-kelek az emberek között, mint emberek
töredékei és elszakadt tagjaik között!
Az a borzasztó szememnek, hogy az embert darabokra törve látom, és
szétszórva, mintegy csata- és vágótéren.
És ha szemem a „mostan“-tól a „hajdan“-hoz menekül: mindig ugyanazt
találja: dirib-darabokat és elszakadt tagokat és rémítő véletleneket –
de nem embereket!
A „mostan“ és a „hajdan“ a földön – óh, barátim, – ez _nékem_ a
legelviselhetetlenebb; és nem tudnék élni, ha nem volnék látnoka annak,
a minek el kell jőnie.
Látnok, akaró, teremtő, maga is jövő és a jövőhöz vezető híd – és, óh,
maga is még mintegy nyomorék ezen a hidon: Zarathustra mindez.
És ti is gyakorta kérdezétek egymást: „Ki nekünk Zarathustra? Kinek
hivjuk?“ És, miként én magam, ti is felelétek kérdéstekre: „Vajjon
igéző-e? Avagy bételjesítő? Hódító? Avagy örökös? Ősz? Avagy ekevas?
Orvos? Avagy lábbadozó beteg?
Költő? Avagy igaz ember? Szabadító? Avagy megfékező? Jó? Avagy gonosz?“
Úgy járok-kelek az emberek között, mint dirib-darabjai között a jövőnek:
annak a jövőnek, mit én látok.
És arról költök és arra törekszem, hogy egygyé költsem és összehordjam,
ami dirib-darab és rejtély és szörnyű véletlen.
És hogyan viselhetném el, hogy ember legyek, ha az ember nem volna
egyben költő is és rejtély fejtő és a véletlen megváltója!
A múlt embereit megváltani és minden „volt“-ot „úgy akartam, hogy
legyen“-né teremteni, ezt hínám csak megváltásnak!
Akarat – így hivják a szabadítót és öröm hírhozóját; ezt tanítám nektek,
barátim! De most tanuljátok hozzá: az akarat még maga is fogoly.
Az akarat fölszabadít: de hogy hivják azt, a mi még a szabadítót is
bilincsekbe veri?
„Volt“: így hivják az akarat fogcsikorgatását és legmagánosabb
búbánatát. Tehetetlen lévén azzal szemben, a mi megtétetett – minden
múltnak sanda nézője.
Visszafelé nem tud az akarat akarni; hogy nem tudja megtörni az időt és
az idő mohó vágyát, – ez az akarat legmagánosabb búbánata.
Az akarat megszabadít: mit talál ki maga az akarat, hogy megszabadúljon
búbánatától és gúnyolja börtönét?
Óh, minden fogoly megbolondúl! Bolondúl szabadítja meg magát a fogoly
akarat is.
Hogy az idő nem fut vissza, ez az ő titkos dühe: „az, a mi volt,“ – így
hívják a követ, mit nem tud elgörgetni.
Igy hát a titkos indulat és roszkedv köveit görgeti és bosszút áll
mindenen, a mi nem érez hozzá hasonlóan indulatot és rossz kedvet.
Im-ígyen lett az akaratból, a megszabadítóból, egy jajtévő: és mindenen,
a mi csak szenvedni tud, bosszút vesz azért, hogy nem tud visszafelé
akarni.
Ez, igen, csak ez merő _bosszú:_ az akarat akaratossága az idő és az ő
„volt“-ja ellen.
Valóban, nagy őrültség lakozik akaratunkban; és minden emberi átka lőn,
hogy ez az őrültség szellemet sajátított el!
A _bosszú szelleme:_ óh barátim, ezen töprengtek eleddig az emberek
legtöbbet; és a hol szenvedés volt, ott, szerintük, mindig büntetésnek
is kellett lennie.
„Büntetés“ – így nevezi önmagát a bosszú; hazug szóval mímel magának jó
lelkiismeretet.
És mert mindenben, a mi akar, vagyon szenvedés, mivelhogy nem tud
visszafelé akarni, – ennélfogva azt tartották, hogy maga az akarat és
minden élet – büntetés!
És azután felhő felhőre tornyosúlt a szellemen: míg végre az őrület
elkezdé prédikálni: „Minden elmulik, ennélfogva minden megérdemli, hogy
elmúljék!
És az is merő igazság, az időnek az a törvénye, hogy gyermekeit föl kell
falnia.“ Ezt prédikálá az őrület.
„A dolgok erkölcsi rendjét jog és büntetés adja. Óh! hol van megváltás a
„dolgok folyásától“ és a „lét“ büntetésétől!“ Ezt prédikálá az őrület.
„Lehet-e megváltás, ha van örök törvény? Óh! elgördíthetetlen a „volt“
köve: öröknek kell lennie minden büntetésnek is!“ Ezt prédikálá az
őrület.
„Nincs tett, a melyet meg lehetne semmisíteni: hogy lehetne a
büntetéssel meg nem tetté tenni! Az, az teszi örökké a „lét“ büntetését,
hogy a létnek örökké megint tetté és bűnné kell lennie!
„Ha csak az akarat végre nem váltja meg magát és az akarás nem-akarássá
nem lészen“: hisz ismeritek, én véreim, az őrület e dajkameséjét!
Tova vezetélek titeket ezektől a dajkameséktől, mikor – azt hirdetém
nektek, hogy: „az akarat teremtő.“
Minden „volt“ dirib-darab, rejtély, szörnyű véletlen – valamíg a teremtő
akarat nem mondja: „hisz úgy akartam!“
– Valamíg a teremtő akarat nem mondja: „Hisz így akarom! Igy fogom
akarni!“
De vajjon mondta-e már ezt? És mikor fogja mondani? Leveté-e már az
akarat tulajdon balgaságának szerszámát?
Lőn-e már az akarat a maga megváltójává és örömhírmondójává? Feledé-e
már a bosszú szellemét és a fogak csikorgatását?
És vajjon ki tanítá, hogy megbékéljen az idővel, ki tanítá magasabbra,
mint minden megbékélés?
Minden megbékélésnél magasabbat kell annak az akaratnak akarnia, a mely
a hatalom akarása – de hogyan éri el ezt? Ki tanítaná magát még akarásra
is?
– Ámde beszédének e helyén történt, hogy Zarathustra hirtelen
félbeszakítá magát és mintha borzasztóan megrémült volna. Rémült
szemekkel nézett tanítványaira; szeme nyílként furta át nyilt és titkos
gondolatukat. Ám kis vártatva már megint nevetett és megjuhodva mondá:
„Nehéz emberekkel élni, mivelhogy hallgatni oly nehéz, különösen a
szószátyároknak.“
Im-ígyen szóla Zarathustra. A púpos pedig végig hallgatta a beszélgetést
és ezenközben elfödte arcát, mikor azonban Zarathustrát nevetni hallá,
kiváncsian pillantott föl és lassan mondá:
„De miért beszél Zarathustra velünk másképen, mint tanítványaival?“
Felelé Zarathustra: „Mit csodálkozol ezen! Púposokkal szabad púposan
beszélni!“
„Jó – mondá a púpos – és tanitványokkal szabad iskolásan beszélni.
De miért beszél Zarathustra máskép a tanítványaival mint enmagával?“
* * *
Az emberi bölcseségről.
Nem a magasság: a lejtő a borszasztó.
A lejtő, melyen a szem _lefelé_ zuhan és a kéz _fölfelé_ nyúl. Ekkor a
szív szédül ágas akaratától.
Óh, barátaim, vajjon kitaláljátok-e szívemnek ágas akaratát?
Az, az az _én_ lejtőm és az én veszedelmem, hogy szemem a magasságba
zuhan, kezem pedig a mélységbe szeretne kapaszkodni és reá támaszkodni.
Az emberekbe kapaszkodik akaratom, láncokkal füzöm magam az emberekhez,
mivelhogy valami fölragad, föl az emberfölötti emberhez: mert oda
törekszik az én másik akaratom.
És a végre élek vakon az emberek között, mintha nem ismerném őket: hogy
kezem ne veszejtse egészen hitét, hogy van szilárd dolog.
Nem ismerlek titeket, emberek: ez a sötétség és vigasztalás gyakorta
környékez engem.
Minden gaznak ott ülök a kapu küszöbén és kérdem: ki akar engem
megcsalni?
Ime első emberi bölcseségem, hagyom, hogy megcsaljanak, hogy ne kelljen
óvakodnom a csalóktól.
Óh, ha óvakodnám az emberektől, miképen lehetne az ember léghajóm
horgonya! Tulságosan könnyen ragadna föl és el!
Az a gondviselés lebeg sorsom fölött, hogy nem kell magamra gondot
viselnem.
És a ki az emberek között nem akar elepedni, annak meg kell tanulnia
minden pohárból inni; és a ki emberek között tiszta akar maradni, kell,
tudjon ahhoz, hogy szennyes vizzel is mosakodjék.
És gyakorta im-ígyen vigasztalám magam: „Rajta! Nosza! Öreg szív!
Elvétetted a sorsod? élvezd, mint a te – boldogságodat!“
És ez másik emberi bölcseségem: jobban kimélem a _hiúkat_, mint a
fenhéjázókat.
Nemdenem sértett hiuság az anyja minden szomorújátéknak? De a hol
büszkeség sértődik, ott valami jobb is nő, mint a büszkeség.
Hogy az élet jó látvány legyen, jól kell játszani játékát: de erre jó
színjátszók kellenek.
Jó játékosnak találtam minden hiú embert: játszanak ők, és azt akarják,
hogy szívesen nézzék őket, – egész lelküket eltölti ez az akarat.
Színre hozzák magukat, kitálalják magukat; közelükben szeretem az életet
nézni, – meggyógyít a búskomorságtól. Azért kimélem a hiúkat, mert
búskomorságom orvosai és az emberhez bilincselnek, mint valami
színjátékhoz.
És azután: ugyan ki méri a hiún szerénysége egész mélységét!
Tőletek akar hitet meríteni önmaga iránt; pillantástokból táplálkozik,
kezetekből faldossa a dícséretet.
Még hazugságtoknak is hisz, hahogy jól hazudtok neki, mert szíve
mélyében így sóhajtozik: „mi vagyok _én_!“
És ha az az igazi erény, a melyik nem tud magáról: nos, a hiú nem tud a
maga szerénységéről!
Harmadik emberi bölcseségem pedig az, hogy a _gonosz_ nézésétől nem
térit el félénkségtek.
Boldog vagyok, hogy láthatom a csodákat, miket forró nap költ ki:
tigriseket, pálmákat, csörgő kigyókat.
Az emberek között is van forró nap szép szülöttje és sok csodálni méltó
a gonoszon.
Ámbátor, valamiképen legnagyobb bölcseiteket sem látom olyan nagyon
bölcseknek, úgy az emberek gonoszságát is jobbnak találom hirénél.
És gyakorta kérdezém fejem rázva: minek csörögtök csörgő kigyók?
Valóban, a gonosznak is van jövője! És a legforróbb delet még nem
fedezték föl az ember számára.
Mennyit hivnak ma már a legnagyobb gonoszságnak, pedig szélessége csak
egy tucat lábnyi és hossza három hónap.
Egykoron azonban majd nagyobb sárkányok születnek. Mert, hogy az
emberfölötti embernek ne hiányozzék sárkánya, az óriás sárkány, méltó
hozzá: még kell, sok forró nap perzselje a nyirkos őserdőket.
Vadmacskáitoknak előbb tigrisekké kell válniok és mérges varangyaitoknak
krokodilusokká: hogy a jó vadásznak jó vadászata essék!
És ti, jók és igazak! Rajtatok sok a nevetséges, hát még attól való
félelmetek, mit eddig „ördög“-nek hittak!
Oly idegen lelketeknek a nagy, hogy nektek az emberfölötti ember
jóságában is _rettenetes_ lenne!
És ti, bölcsek és tudósok, elmenekülnétek a bölcseség napjának
perzselésétől, miben az emberfölötti ember élvezve föröszti
meztelenségét!
Ti legmagasabb rendü emberek, kikkel szemem valaha találkozék, íme,
kételkedem bennetek és titkon nevetlek benneteket: azt hiszem,
emberfölötti emberem előtt – ördög volna a nevetek!
Borzongás futott végíg rajtam, midőn ezeket a legjobbakat mez nélkül
látám: ekkor szárnyaim nőttenek, hogy ellebegjek messze jövőkbe.
Messzibb jövőkbe, délibb délre, miről egy alkotó valaha álmodott: oda,
hol az istenek minden mezüket szégyenlik!
De _titeket_ lepelben akarlak látni, felebarátim és embertársaim, és
szépen felcicomázva és hiúknak és tekintélyeseknek, mint „a jók és
igazak.“
És lepelben akarok köztetek ülni magam is, hogy titeket és magamat
_félreismerjelek:_ mert ez az utolsó emberi bölcseségem.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A legcsöndesebb óra.
Mi történt vélem, barátim? Megzavarodva láttok engem, s elűzve,
kedvetlenül engedve, távozásra készen, óh, – a _tőletek_ távozásra
készen!
Igen, Zarathustrának még egyszer vissza kell mennie magánosságába: de a
medve ez egyszer kedvetlenül megy vissza barlangjába!
Mi történt vélem? Ki parancsolja ezt? Óh, mérges úrnőm akarja így, ő
szólott hozzám; említém már néktek nevét?
Tegnap este tájban szólott hozzám legcsöndesebb órám: ez a neve rettentő
úrnőmnek.
És úgy történék, – mert mindent meg kell néktek mondanom, hogy szívetek
ne kérgesedjék meg a hirtelen való iránt!
Ösméritek az álomba merülő ember rémületét?
Velőkig megrémül, hogy a föld kisiklik alóla és elkezdődik az álma.
Ezt mondom néktek hasonlatúl. Tegnap, a legcsöndesebb órában, a föld
kisiklék alólam: elkezdődött az álmom.
A mutató haladt, életem órája lélekzetet vőn – sohasem hallék ily
csöndet magam körűl: úgy hogy szívem megrettent.
Azután hangtalan szózat szóla hozzám: „_Tudod-e Zarathustra?_“
És fölordíték ettől a susogástól és vérem visszaszökött orcámról: de
hallgaték.
Ekkor ismét hangtalan szózat szóla hozzám: „Te tudod Zarathustra, de nem
beszélsz!“
Végtére azután dacosan felelém: „Igen, tudom, de nem akarom kimondani!“
És ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Te nem _akarod_,
Zarathustra? És azután igaz-e ez? Ne rejtőzz dacod mögé!“
És én sírék és reszketék, mint a gyermek és mondám: „Óh szeretném, de ha
nem bírom! Csak ezt engedd el nékem! Meghaladja erőmet!“
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: „Mit törődsz magaddal,
Zarathustra! Mondd ki szavad és törj össze!“