így hajtja az a pörölyt a kőhöz.
Óh, emberek, a kőben szunnyad képem, képeim képe! Óh, miért hogy a
legkeményebb, legrútabb kőben kell szunnyadnia!
Ime pörölyöm kegyetlenül dühöng börtöne ellen. A kőről szilánkok
röpülnek szerte-szét: mit törődöm véle?
Be akarom fejezni: mert árnyék jőve hozzám – a legcsendesebb és
legkönnyebb dolog jött egykoron hozzám!
Az emberfölötti ember szépsége jött hozzám árnyékképen. Óh, én véreim!
Mit bánom én már – az isteneket!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szánakozókról.
Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: „Nézzétek csak Zarathustrát!
Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?“
De jobb így mondani: „A megismerő úgy jár-kél az emberek között, mint
állatok között.“
És az ember maga a megismerőnek állat, a kinek pirospozsgás orcája
vagyon.
Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirúlnia?
Óh, barátom! Igy szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen – ez az
ember története!
És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást:
szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben.
Bizony, bizony, nem szívelem őket, az irgalmasszivüeket, a kik boldogok,
szánakozván: tulságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy
szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is,
akkor mentől távolabbról.
Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és
mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim!
Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, a kik – mint ti – nem
szenvednek és olyanokat, kikkel _szabad_ megosztanom reményem, lakomám,
mézem!
Valóban, tettem egyetmást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam,
jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek
vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi
eredendő bününk!
És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy
másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki.
Ennek okáért lemosom kezemet, a mely a szenvedőn segített, s ennek
okáért letörlöm még lelkemet is.
Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyelém az ő szégyene
miatt; és mikoron segiték rajta, sulyosan megbántám büszkeségét.
Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró
jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle.
Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha
elfogadtok! – ezt tanácsolom azoknak, a kiknek nincs mit
elajándékozniok.
Én azonban ajándékozó vagyok: szivesen ajándékozok mint barát a
barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét:
ez kevésbbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg
kellene szüntetni! Valóban, az ember boszankodik, ha ád nékik és
boszankodik, ha nem ád nékik.
Épígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higygyétek meg,
barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek.
A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni,
mint kicsinyesen gondolkodní!
Bár ti ezt mondjátok: „apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy
némely nagy gonosztettől.“ Ámde itt nem kellene takarékosságra
törekednetek.
Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör, – becsületes a szava.
Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapúl és
szeretne seholsem lenni, – valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az
apró gombáktól.
Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe: „Még jobb, ha
nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!“
Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok
ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk
rajta átmenni.
Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni.
És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, a ki ellenünkre
van, hanem az iránt, a kihez semmi közünk.
Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya,
de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát.
És ha barátod megbánt, mondd: „Megbocsájtom néked, amit ellenem tettél;
de hogy magad ellen tetted – miként bocsájthatnám meg néked!“
Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és
részvétet is.
Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar
elragad a fejed!
Óh, vajjon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a
szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a
szánakozók balgaságai?
Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, a mely részvéte
_fölött_ vagyon!
Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „Istennek is megvagyon a maga
pokla; ez: az emberszeretete.“
És a minap ezt a szót hallám tőle: „Isten meghalt; az emberrel való
együtt-szenvedése ölte meg az istent.“
Óvakodjatok hát a részvéttől: _onnan_ még nehéz felhő borúl az
emberekre! Valóban, én tudok az idők jeléhez!
S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll minden
részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja –
megteremteni!
„Magamat áldozom szeretetemnek és _felebarátomat miként enmagamat_“ ez a
szava minden teremtőnek.
_S minden teremtő kemény!_
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A papokról.
Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és íly szókat
intézett hozzájuk:
„Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és
szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl
szenvedtek –: ezért akarnak másokat is szenvedtetni.
Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És
könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad.
Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kivánom, hogy az én vérem még az
övékben ís tiszteltessék.
És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká
küzködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indúlt:
Siratom ezeket a papokat. Nincsenek inyemre, de ez a legkevesebb, mióta
emberek közt vagyok.
De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és
megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba:
Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket
valaki még megváltójuktól is!
Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda
hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!
Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek
halandók számára, – régen alszik és vár bennök a végzet.
Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, a mik
rajta kunyhókat építének.
Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek!
Templomoknak hívják édes illatu barlangjaikat.
Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, a hol a
léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad!
Mert im-ígyen parancsolja hitük: „térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!“
Bizony, bizony jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük
és áhitatuk kiforgatott szemét.
Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem
azok, a kik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?
És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre,
pipacsra, elomló falak mentén – csak akkor fordítom szívemet ismét ennek
az istennek háza felé.
Istennek hívták, a mi ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és
valóban, sok hősies volt imádatukban!
És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanemha keresztre feszíték az
embert!
Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még
beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem.
És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, a mikből varangyos
béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát.
Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak:
megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!
Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene
bűnbánatot prédikálnia. De vajjon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.
Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és
a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a
megismerés szőnyegein!
Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba
beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, a kit istennek hívának.
Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől,
annak színén mindig valami nagy botorság úszkált.
Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a
jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is
juhok valának!
Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily
kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.
Vérjeleket róttak az utra, a min mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy
vérrel bizonyíttatik az igazság.
Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább
tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi.
És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több
az, ha enlángodból jő entanod!
Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a
forgószél, a „megváltó.“
Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésüek azoknál, a
kiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!
És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én
véreim, ha megakarjátok találni a szabadság útját!
Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a
legnagyobb és a legkisebb embert.
Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy
találám, túlontúl ember!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az erényesekről.
Égzöngéssel és mennyei tűzijátékokkal kell petyhüdt és alvó érző-inakhoz
beszélni. Ám a szépség szava halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe
lopózik.
Halkan rezzent meg és nevetett ma pajzsom; ez a szépség szent nevetése
és reszketése.
Rajtatok nevetett ma, erényesek, szépségem. És szava im-ígyen jött
hozzám: „Azt akarják, hogy – megfizessék őket.“
Azt akarjátok, ti erényesek, hogy megfizessenek! Jutalmat akartok
erényetekért, eget a földért és örökkévalóságot mátokért?
És íme, haragusztok reám, mert tanítom, hogy nincs jutalmazó és fizető?
S, bizony, bizony, még azt sem tanítom, hogy az erény önmagának jutalma.
Óh, ez a siralmam: a dolgok mélységébe jutalmat és büntetést hazudtak –
és íme lelketek mélységébe is, ti erényesek.
Ámde a vadkan agyarához hasonlatosan szántsa föl szavam lelketek mélyét;
ekevas legyen a nevem néktek.
Lelketek mélységének minden titkai hadd jöjjenek napvilágra és ha
fölhányva és földarabolva feküsztök a napfényben, akkor majd hazugságtok
is szét lesz választva igazságtoktól.
Mert ez az igazságtok: ti túlságosan _tiszták_ vagytok e szavak
szennyére: „bosszú, bűntetés, jutalom, megtorlás.“
Ti szeretitek erényeteket, miként az anya gyermekét szereti; de ugyan ki
hallotta valaha, hogy az anya fizetést akart volna szeretetéért?
A ti erényetek legkedvesebb kincsetek.
A gyűrű szomjusága vagyon ti bennetek: hogy magát ujra elérje, azért
gyűrűzik és tekereg minden gyűrű.
És a kialvó csillaghoz hasonlatos erényetek minden műve; fénye örökkön
úton van és vándorol – és vajjon mikor nem leend már úton?
Ezenképen erényetek fénye is még úton van, ha a munka bevégeztetett. S
bárha mívetek feledve van és halott: fényének sugara még tovább él és
vándorol.
Hogy erényetek a magatok valója légyen, s nem idegen dolog, bőr, lepel:
ez a lelketek mélységéből vett igazság, ti erényesek!
De vannak, kiknek erény az ostor alatt való vonaglás és úgy vélem, hogy
szerfölött sokat hallgattatok ezeknek az ordítozására!
Vannak ismét, kiknek erény: bűneik ellustulása; s ha gyűlöletük és
féltékenységük egyszer kinyujtóztatja tagjait, „igazságosságuk“
fölserken és dörzsöli álomittas szemét.
És vannak, kík lefelé húzatnak; ördögeik húzzák őket. De mennél
mélyebbre sülyednek, annál izzóban ragyog szemük és vágyuk istenük után.
Óh és ezek kiáltása is elhatott fületekbe, ti erényesek: „a mi én _nem_
vagyok, az, az nékem isten és erény!“
Megint mások: terhesen és nyikorogva jőnek, miként a szekerek, a melyek
köveket visznek völgynek: ezek sokat beszélnek méltóságról és erényről,
– féküket hívják erénynek!
Mások felhúzott napi órákhoz hasonlatosak; tiktakoznak és azt akarják,
hogy tik-tak-ukat – erénynek hívjuk.
Óh, mily rútúl csordúl ki szájukból ez a szó: „erény“! És ha ezt
mondják: „én igazságos vagyok“, mindig olyanképen hangzik: „meg vagyok
boszulva!“
Erényükkel akarják ellenségük szemét kikaparni: és csak azért emelkednek
föl, hogy másokat lealázzanak.
És ujra mások mocsarukban ülnek és im-ígyen szólnak ki a nádasból:
„Erény – ez: csöndesen csücsülni a mocsárban.
Mi nem harapunk senkit és kitérünk annak, ki bennünket akar harapni; és
mindenben az a nézetünk, a mit belénk adnak.“
Továbbad: vannak, kik az izgés-mozgást szeretik és azt gondolják: erény
néminemü izgés-mozgás.
Térdük örökké imád s kezük magasztalja az erényt, ámde szivük mit sem
tud róla.
Ismét vannak, akik erénynek tartják, mondani: „az erény szükséges“, de
alapjában csak abban hisznek, hogy rendőrre van szükség.
És némelyik, a ki nem bírja látni az ember magasságát, erénynek hívja,
hogy alacsonyságát nagyon is közel látja: im-ígyen horgas tekintetét
hívja erénynek.
Egyesek meg szeretnének épülni és felemeltetni s ezt erénynek hívják és
mások fel akarnak döntetni – s ezt is erénynek hívják.
És így majdnem mindnyájan azt hiszik, hogy részük van az erényben, és
legalább is mindenki tudó akar lenni a „jó“-t és „gonosz“-at illetőleg.
De Zarathustra nem azért jött, hogy mindezeknek a hazugoknak és
bolondoknak megmondja: ugyan mit tudtok ti az erényről! Mit tud_hat_tok
ti az erényről!
Hanem azért, hogy ti, barátim, megunjátok az ócska igéket, miket a
bolondoktól és hazugoktól tanultatok vala: Megunjátok e szókat:
„jutalom“, „megtorlás“, „büntetés“, „bosszu“, „igazságosság.“
Megunjátok mondani: „valamely cselekedetet jóvá az önzetlenség tészen.“
Óh, barátaim! Hogy _tulajdon_ valótok benn legyen a cselekedetben,
miképen az anya benn vagyon a gyermekben: ugy tartom, ez legyen a ti
igétek az erényről!
Bizony, bizony, elvettem tőletek vagy száz szót és erényetek
legkedvesebb játékszereit, íme haragusztok reám, a hogy gyermekek
szoktak haragudni.
A tenger partján játszadozának, – ekkor jöve a hullám és elragadá
játékszerüket a mélységbe: íme sírdogálnak.
Ámde ugyanaz a hullám majd hoz nékik uj játékszereket és majd eléjök önt
uj iromba kagylókat!
Igy azután megvigasztalódnak és ezenképen ti néktek is meg lesz majd
vigasztalástok, barátim, – és uj iromba kagylótok! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A csőcselékről.
Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott
minden kútak mételyesek.
Minden tisztát kedvelek; de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a
tisztátalanok szomjuságát.
Szemöket vetették a kútba: most azután undok nevetésük felém fénylik a
kútból.
A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal és mikoron szennyes álmaikat
gyönyörüségnek nevezték, megfertőzték még a szókat is.
Haragos lészen a láng, valamikor nedves szivüket tűzre tészik: maga a
szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz.
Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a
gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek és koronáját lombja-vesztetté.
És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el:
nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani.
És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett
szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos tevehajcsárokkal üljön a
viztartó körül.
És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint
jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni
lábát és im-ígyen betömni nyílásait.
És nem azon a falaton fuldokoltam legjobban, hogy megtudjam, hogy az
életnek magának, szüksége van ellenségeskedésre és halálra és kínzó
keresztekre:
Hanem megkérdém egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen:
„hogyan? hát a csőcseléknek is kell élnie?
Hát szükség van mételyes kutakra és bűzlő lángokra, fertőzött álmokra és
kukacokra az élet kenyerében?
Nem gyűlöletem, utálatom faldosott farkaséhséggel életemen! Óh, a
szellemet is nem egyszer megúntam, mikor a csőcseléket is szellemesnek
találom!
És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak
hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel
folytatnak!
Idegen nyelvvel laktam a népek között, s bedugott fülekkel: hogy
kufárkodásuk nyelve idegen maradjon nékem, valamint a hatalomért folyó
vásáruk.
És orrom béfogva kedvetlenül mentem minden tegnapon és mán át: valóban,
bűzlik minden tegnap és ma a firkáló csőcseléktől!
Nyomorékhoz hasonlatosan, a ki megsüketült, megvakult, megnémúlt: élék
sokáig, hogy ne kelljen együtt élnem hatalombíró, iró- és
kéjenc-csőcselékkel.
Szellemem nehezen lépkedett a lépcsőkön és óvatosan; az öröm alamizsnái
valának üdülései: az élet mankón sántikált a vaknak.
De mi történt velem? Miképen váltám meg magam az utálattól? Ki ifjítá
meg szemem? Szárnyaim hogyan érék el a magasságot, a hol nem ül már
csőcselék a kútnál?
Avagy utálatom maga növelt nékem szárnyakat és forrást sejtő erőket?
Bizony, bizony a legmagasabba kellett röpülnöm, hogy ujra megtaláljam a
gyönyörűség kútfejét!
Óh, megtaláltam! én véreim. Itt a legmagasabban fakad gyönyörüségem
forrása! És van élet, miből nem iszik már velünk a csőcselék!
Majdnem túlontúl hevesen buzogsz nékem, óh gyönyörűség forrása! És
gyakorta üríted a serleget azzal, hogy meg akarod tölteni!
És még meg kell tanulnom, hogy szerényebben közelítsek feléd; még
túlontúl hevesen buzog szívem feléd: –
Szívem, amelyben nyaram ég, a rövid, forró, mélabús, boldogságos: mint
vágyódik nyári szívem hűvösséged után.
Elmúlt tavaszom tétova szomorúsága! Elmúlt juniusi hópelyheim
incselkedése! Nyár lettem egészen és nyári dél!
Nyár a legmagasabb helyen hűs forrásokkal és boldog csönddel: jövel,
barátim, hogy a csönd még istenibb legyen!
Mert ez a _mi_ magasságunk és a mi hazánk: túlmagas és meredek a
lakásunk minden tisztátalannak és szomjúságának.
Csak vessétek tiszta szemeteket gyönyörüségem forrásába, én barátim!
Hogy zavarodnék meg attól? Hadd nevessen reátok a _ő_ tisztaságával.
A jövő fájára építjük fészkünket; sasok hozzanak csőrükben étket nékünk
magánosoknak!
Valóban, nem olyan étek, miből szabad volna tisztátalannak és velünk
ennie! Azt hinnék, hogy tüzet falnak és megperzselnék szájukat!
Valóban, nincs menedékünk tisztátalanok számára! Jégbarlang volna
testüknek-lelküknek a mi boldogságunk!
S erős szelek módjára élünk majd fölöttük, szomszédjai a sasoknak,
szomszédjai a hónak, szomszédjai a napnak: im-ígyen élnek az erős
szelek.
És szél módjára akarok közéjök fújni és szellememmel elvenni szellemök
lélekzetét: így kivánja jövőm.
Bizony, bizony, erős szél Zarathustra minden alantfekvő szurdéknak és
ezt a tanácsot adja ellenségeinek, s mindennek, mi köpköd és pököd:
„vigyázzatok, nehogy szél _ellen_ köpködjetek.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A földi tarka-pókokról.
Imhol a tarantella barlangja! Akarod magad is látni? Itt lóg hálója:
rángasd, hogy megreszkessen.
Imhol jő önként: légy űdvöz, tarantella! Hátadon feketéllik háromszöged
és jelvényed; és én tudom azt is, a mi lelkedben lakozik.
Bosszú lakozik lelkedben: valahová harapsz, fekete sebvar nő; mérged
bosszúval teszi kergévé a lelket!
Im-ígyen példálózom néktek, _egyenlőség_ prédikátorai! Tarantelláknak
tartalak és álarcos bosszútlihegőknek!
De búvóhelyeiteket majd napfényre hozom; ezért kacagom szemetekbe
magaslat-kacajomat.
Ezért rángatom hálótokat, hogy dühötök kicsaljon benneteket
hazugság-barlangjaitokból és bosszútok kiugródjék „igazság“ igétek
mögül.
Mert _hogy az ember megválttassék a bosszútól:_ ez legmagasabb
reménységem hídja és szivárványom hosszú viharok, cudar idők után.
De persze másként szeretnék a tarantellák. „Épen azt híjjuk
igazságosságnak, hogy a világ megteljék bosszúnk viharával“ – im-ígyen
beszélnek egymás között.
„Bosszúval akarjunk illetni és gyalázattal, valaki nem egyenlő velünk“ –
ezt fogadják meg egymásnak a tarantella-szívek.
És „az egyenlőség akarása“ – ez légyen ezentúl az erény neve; és
valaminek csak hatalma van, rátámadunk majd kiáltásainkkal!“
Ti, egyenlőség prédikátorai, a tehetetlenség zsarnoki őrjöngése
ordítozik belőletek im-ígyen az „egyenlőség“ után: legtitkosabb zsarnoki
kéjvágyatok alakoskodik im-ígyen erényes szavak leplében!
Magatokba fojtott önhittség, visszatartott irigység, talán még apáitok
önhittsége és irigysége: lángként tör elő belőletek és mint a bosszú
őrülete.
A mít az apa elhallgatott, az fiában beszédessé válik; és gyakorta úgy
látám, hogy a fiú a leleplezett titka apjának.
A lelkesülőkhöz hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a
bosszú. És ha finomakká és hidegekké válnak, nem a szellem, hanem az
írigység teszi őket finomakká és hidegekké.
Féltő írigységük a gondolkozók ösvényeire is vezeti őket; és ez féltő
irigységük ismertető jegye – mindig túlontúl messze mennek: úgyhogy
fáradságuk végtére kénytelen még hóra feküdni, csak hogy aludjék.
Minden jajukból bosszú hangzik, minden magasztalásukban bántás vagyon; s
boldogságnak tartják, hogy birák lehetnek.
Ámde ezt tanácsolom néktek, barátim: ne bízzatok senkiben, a kiben a
bűntetni akarás ösztöne hatalmas!
Rossz fajta és rossz nemzetség ez; tekintetükből bakó pillant ki és
szimatoló eb.
Ne bizzatok senkiben, aki sokat beszél arról, hogy ő milyen igazságos!
Valóban, az ilyennek lelkéből nemcsak méz hiányzik.
S ha magukat „a jók“-nak és „igazak“-nak hívják is, ne feledjétek, hogy
belőlük nem hiányzik egyéb, mint – a hatalom s legott kész farizeusok!
Barátim! Nem akarom, hogy összekeverjenek és összetévesszenek.
Vannak, kik ez életről szóló tanításomat prédikálják: de ugyanezek
egyben az egyenlőség prédikátorai és tarantellák.
Hogy az élet igazát hirdetik, jóllehet barlangjukban ülnek, ezek a
mérges pókok, és elfordúlva az élettől: ez azért van, hogy fájdalmat
akarnak vele okozni.
Olyanoknak akarnak vele fájdalmat okozni, a kik most a hatalom
birtokosai: mert ezeknél még leginkább otthonos a halálról szóló
prédikáció.
Ha másképen volna, a tarantellák is mást tanítanának: és épen ők valának
egykoron a világ leghangosabb becsmérlői és eretnek-égetői.
Az egyenlőség e prédikátoraival, nem akarom, hogy összekeverjenek és
összevétsenek. Mivelhogy így szól _nékem_ az igazságosság: „az emberek
nem egyenlők.“
S ne is legyenek azokká! Mert ugyan mi volna szeretetem az emberfölötti
emberhez, ha másképen beszélnék?
Ezer hídon és pallón tolongjanak a jövőhöz és egyre több háború és
egyenlőtlenség légyen közéjök helyheztetve: ezt adja ajkamra nagy
szeretetem!
Képek és kisértetek kitalálói legyenek ellenségeskedéseik közben és még
képeikkel és kisérteteikkel is harcolják egymás ellen a harcok harcát!
Jó és Gonosz, Gazdag és Szegény, Magasrangú és Alacsony és az értékek
minden neve: fegyverek legyenek és csörgő jegyei, hogy az életnek
únos-úntalan fölül kell magát múlnia!
Föl a magasba akarja magát építeni pillérekkel és lépcsőfokokkal, maga
az élet; távoli messzeségekbe akar pillantani és oda: boldogságos
szépségek felé – _ezért_ kell néki magasság!
És mert magasság kell néki, kellenek néki lépcsőfokok és ellentmondásai
a lépcsőfokoknak és hágóknak! Fölhágni akar az élet és fölhágva magát
fölülmúlni.
És lám barátim! Itt, hol a tarantella barlangja vagyon, ódon templom
romjai emelkednek – kivánom, pillantsatok oda megvilágított szemekkel!
Bizony, bizony, aki itt gondolatait kőbe tornyosította, tudója volt
minden élet titkának, valamiként a legbölcsebb!