emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.
Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy,
egyenesszögü termetre, lélekre.
Ne csak _tovább_ plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a
házasélet kertje!
Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket
– teremtőt kell teremtened.
Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az
_egyet_, a ki több mínt azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a
felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen
akarat akarói.
Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak
– ezek a fölöslegesek – házasságnak hívnak – óh, minek nevezzem azt?
Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!
Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!
Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a
menyországban köttetnek.
Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem
kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok!
Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit
nem ő illesztett egybe!
Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy
szülein sirjon!
Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére:
ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.
Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és
egy liba párzanak.
Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot
ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a
társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá
társaságát: házasságának hívja ezt.
Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde
egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy
ettől még angyallá váljék.
Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök.
Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja.
Sok rövid életü bolondság – ez nektek a szerelem. És házasságtok sok
rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság.
Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne
együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja
egymást két állat.
De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas
izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek.
Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, _tanuljatok_ meg előbb
szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.
Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást
gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot
benned, a teremtőben!
Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé:
mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot?
Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szabad halálról.
Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.
Még idegenűl hangzik e tanítás: „halj meg idejében!“
Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.
Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében?
Vajha sohase született volna! – Ezt javallom én a fölöslegeseknek.
Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb
dió is azt akarja, hogy föltörjék.
Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál.
Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.
A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és
fogadalmává válik.
Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és
fogadalmat tévőktől.
Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló
ne szentelne esküt az élőknek!
Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket
tékozolni.
Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó
haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő – és mégis úr módjára jön.
Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön
hozzám, mert _én_ akarom.
És mikor fogok akarni? – Kinek célja van és örököse, az a halált a
céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti
tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet
szentélyében.
Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák
fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek.
Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan
szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre
vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz
művészetet, hogy idején – távozzék.
Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól
tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.
Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó
napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg.
Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És
némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart
ifjan.
Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék
hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.
Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak
ágán.
Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne
vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket.
Bár jönnének prédikátorai a _gyors_ halálnak! Ezeket tartanám igazi
viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom
prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt.
Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a
miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak!
Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú
halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy
túlontúl korán halt meg.
Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak
gyűlöletét – ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.
Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán
megtanúlt volna élni és a földet szeretni – és nevetni is!
Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga
visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz,
hogy visszavonja!
De még nem érett meg. Éretlenűl szeret az ifjú, s éretlenül gyülöl
embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz.
A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb
búskomorság: jobban ért halni, élni.
Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem“-et mondó,
ha már nincs ideje az „igen“-nek! Ezenképen ért halni, élni.
Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt
kérem lelketek mézétől.
Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal
földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.
Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért
jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban
légyen nyugodalmam, a mi szűlt.
Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti
öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat.
Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát
dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön:
engedelmetek kérem érte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az ajándékozó erényről.
1.
Mikoron Zarathustra bucsút vőn a várostól, mely szívének kedves vala és
a mely „tarka tehén“-nek nevezteték – sokan követték, a kik
tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Igy érének egy
keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül
szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai
pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kigyó
tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék;
majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:
Mondjátok csak: hogyan lőn az arany a legmagasabb értékü? Nemdenem
azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd
fényü: mindig ajándékozza magát?
Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékü az arany.
Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és
a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó
és szelíd fényü: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.
Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó
erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?
Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és
ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.
Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy
olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.
Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetetek, hogy a ti
forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai.
Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó
szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást.
Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar,
a betegek amaz önzése, a beteg önzés.
A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a
kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.
Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomorú
testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.
Mondjátok, én vérem: mi rossz nékünk és legrosszabb? Nemdenem ez az
_elfajzás?_ – És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek
hiányzik.
Fölfelé megy az útunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom
nékünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.
Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy
fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények
nevei.
Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a
lélek – mije néki? – harcainak és diadalainak hirnöke, bajtársa és
visszhangja.
Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent,
valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kiván tőlük!
Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban
akar beszélni: mert ez erényetek forrása.
Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a
lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót
tészen.
Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a
folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása
erényeteknek.
Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar
parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a
forrása erényeteknek.
Ha a kellemeset megvetítek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a
puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek.
Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek
kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.
Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja!
Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek:
aranyos nap és körülötte a megismerés kigyója.
* * *
2.
Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett
tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, – és hangja
elváltozék:
_Maradjatok hívek a földhöz_, én véreim, erényetek hatalmával!
Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét!
Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.
Ne engedjétek, hogy azok elröpüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök
falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!
Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre –
igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét,
emberi értelmét!
Százszor röpült el és tévedett eddigelé az elme, valamiképen az erény.
Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés:
testté és akarattá lőn benne.
Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen
az erény. Igen, próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit
lőn bennük testté!
Az évezredeknek nemcsak értelme – őrülete is ki-ki tör rajtunk.
Veszedelmes dolog örökölni.
Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész
emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék.
Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek
által helyeztessék ujonnan mindenek értéke! Ennek okáért legyetek
vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők!
Tudással tisztúl a test; tudással próbálkozva magasztosúl; a megismerő
minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.
Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segítsz. Az légyen legjobb
segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja.
Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az
életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi
föld.
Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felől szelek jőnek
titkos szárnycsapással és a fínom fülekhez jó üzenet megyen.
Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek:
belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és
belőle ez emberfölötti ember.
Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár uj illat
környékezi, üdvöt hozó, – és uj reménység!
* * *
Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki
még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében,
habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék:
Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül!
Igy akarom.
Bizony, bizony, tanácslom néktek: távozzatok tőlem és védekezzetek
Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt
benneteket.
Kell, hogy a megismerés embere necsak ellenségeit tudja szeretni, hanem
barátait is tudja gyülölni.
Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok
maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni?
Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől?
Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket!
Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti
hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket!
Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem. Igy
cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke.
Ime parancsolom néktek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat
és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza
hozzátok.
Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett
bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.
És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és _egy_ remény gyermekei:
az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy véletek üljem meg a _nagy
délnek_ ünnepét.
És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és
emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső
reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet.
Akkoron a _le_menő maga áldandja önmagát, hogy ő _át_menő; és
megismerésének napja delelőn áll majd.
„_Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember
éljen_“ – ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Im-ígyen szóla Zarathustra. Második rész.
„– és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza
hozzátok.
Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemmel keresem elveszett
bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket.“
Zarathustra, az ajándékozó erényről. (I. 104. l.)
A tükröt hordó gyermek.
Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és
félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképen a szántóvető, a ki a
magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és
vágyakozással azok után, a kiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója
vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a
kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet.
Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsesége pedig öregbedék
és fájdalmat okoza néki bőségével.
Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozék
heverő helyen és végezetre szóla szívéhez:
„Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartó
gyermek?
„Óh Zarathustra“ – mondá nékem a gyermek – „nézd meg magad a tükörben!“
Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék:
mivelhogy nem magamat látám benne hanem sátán torzképét és gúnyos
hahotáját.
Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: _tanításom_
forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hivatnék!
Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira,
hogy szeretteimnek szégyelniök kell az én ajándékaimat.
Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!“
Igy szólván felugrék Zarathustra, de nem mint a szorongó, a ki levegő
után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az
ihlet. Sasa és kigyója csodálkozva píllantának reá: mert ábrázatán –
hajnal hasadásához hasonlatosan – jövendő boldogság tükröződék.
Mi esék meg velem, óh állataim? – mondá Zarathustra. – Nem változám-e
szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamiképen a vihar szele?
Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan
fiatal – legyetek hát türelmesek iránta!
Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!
Leszállhatok ujra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra ujra
beszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet!
Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől
napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem
a völgyekbe.
Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a
magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.
Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le
akarom zúdítani a völgyekbe.
S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár
végezetre a tengerhez vezető utat?
Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árja
magával sodorja le – a tengerbe!
Új utakat járok, új ígém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi
nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.
Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még
téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!
Kiáltás, ujongás módjára akarok messze tengereken átszállani, valamíg
megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek.
És ellenségeim ő közöttük! Ime, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak
szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz.
És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít
dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: –
A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt,
hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!
Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között
jeges záport zúdít a mélységekbe.
Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a
hegyeken által: ekkép könnyebbül meg.
Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De
ellenségeim hadd véljék; a _Gonosz_ őrjöng fejük fölött.
Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcseségemtől; és talán
megfutamodtok ellenségeimmel együtt.
Óh, vajha tudnálak pásztorsíppal visszacsalni! Óh, vajha
bölcseség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat
megtanulánk együtt!
Vad bölcseségem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon
szülé kölykét, a legfiatalabbat.
Ime pedig veszettűl fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puha
pázsitot az én vén vad bölcseségem!
Barátim, a ti szivetek puha pázsítjára, – a ti szeretetekre szeretné
ágyazni legkedvesebb kincsét!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A boldogságos szigeteken.
Fügék hullnak a fáról, jók és édesek; s miközben hullanak, megreped
vörös bőrük. Északi szél vagyok én érett fügéknek.
Miképen a fügék, azonképen hullanak öletekbe ezek az igék, barátim:
igyátok hát levöket és egyétek édes húsukat! Ősz van köröskörül, tiszta
ég és délután.
Ime, mily gazdagság van körülöttünk! És ebből a fölöslegből mi szép
kitekinteni távoli tengerekre!
Egykoron istent mondának, ha távoli tengerekre tekintének; én azonban
megtanítalak, hogy ezt mondjátok: „emberfölötti ember“.
Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig
érjen, valameddig teremtő akaratotok.
Tudnátok istent _teremteni?_ Hallgassatok hát minden istenről! De
teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Talán nem ti magatok, én
véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át
magatokat: és ez legyen java-teremtéstek! –
Isten: csak sejtelem; én azonban akarom, hogy sejtéstek az
elgondolhatóság határába essék.
Tudnátok istent _elgondolni?_ – Ámde azt jelentse az igazság-akarástok,
hogy minden átváltoztassék embernek elgondolhatóvá, embernek láthatóvá,
embernek érezhetővé! Tulajdon érzékeiteket gondoljátok véges-végig!
És a mit világnak neveztetek, azt teremtsétek meg előbb magatok: légyen
abból a ti értelmetek, a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetek!
És valóban a ti üdvötökre, megismerők!
És miképen viselhetnétek el az életet reménység nélkűl, ti megismerők?
Sem a megfoghatatlanba nem szabad gyökereznetek, sem az értelmetlenbe.
Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: _ha_ volnának
istenek, miképen viselném el, hogy én ne legyek isten! _Tehát_ nincsenek
istenek.
Igaz, én vontam ezt a következtetést, de most ő vonsz engem.
Isten csak sejtelem: ám ki inná ennek a sejtelemnek minden gyötrelmeit a
nélkül, hogy meghalna? Avagy elvétessék-e a teremtőtől az ő hite és a
sastól az ő lebegése sas-messzeségekben?
Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót
forgóvá. Hogyan? Az idő elmúlt volna és minden mulandó csak hazugság?
Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is
fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.
Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyről,
Teljesről, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról!
Minden el nem muló – csak hasonlat! És a költők szerfölött sokat
hazudnak.
Ámde időről és létesülésről szóljanak a legjobb hasonlatok:
magasztaljanak és igazoljanak minden mulandóságot!
Teremteni – ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való
megkönnyebbülés! De hogy a teremtő _legyen_, ehhez szenvedés kell és sok
átváltozás.
Igen, kell, hogy sok keserű meghalás légyen éltetekben, óh teremtők!
Legyetek hát szószólói és igazolói minden mulandóságnak.
Hogy a teremtő maga légyen a gyermek, a mely ujjá szülessék, e végre
kell, hogy ő akarjon a szülő is lenni és a szülő fájdalma.
Valóban, száz lelken át ment az utam és száz bölcsőn és vajudáson. Nem
egyszer vettem már búcsút, ösmérem a szívszakasztó végső órákat.
Ámde úgy akarja ezt teremtő akaratom, a végzetem. Vagy, hogy igazabban
mondjam meg néktek: ép ezt a végzetet akarja az én akaratom.
Minden érző szenved bennem és börtönben tengődik: ám akaratom mindig
szabaddá tészen és örömöt hoz nékem.
Az akarat fölszabadít: ez az akarat és szabadság igazi tanítása – így
tanítja néktek Zarathustra.
Többé nem akarni, többé nem értekelni, többé nem teremteni! – óh, vajha
örökkön távol maradna tőlem ez a nagy kimerülés!
A megismerésben is csak akaratom nemző- és létesülő-kedvét érezem és ha
van ártatlanság megismerésemben, onnan van, hogy nemző akarat vagyon
benne.
Istentől és istenektől el-messzecsábított engem ez az akarat; ugyan mi
volna teremteni való, ha istenek – volnának!