miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen,
barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy
hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet
szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te
rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat.
Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő
fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A szeplőtelen tisztaságról.
Szeretem az erdőt. A városokban rosszúl él az ember: ott túlságosan sok
a párzó kedvü.
Nemdenem jobb-e gyilkos kezére kerülni, mint párzó kedvü
asszonyi-állatéra.
S nézzétek ezeket a férfiakat: – szemük elárulja – nem tudnak jobbat e
földön, mint asszonyi állatnál feküdni.
Iszap van lelkük mélyén és jaj, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
Ha legalább állatokúl tökéletesek lennétek!
Ámde az állatoknak ártatlanság a tulajdonsága.
Talán azt javallom néktek, öljétek meg érzékeiteket? Én az érzékek
ártatlanságát javallom néktek.
Szeplőtelen tisztaságot javallok-e néktek? A tisztaság némelyeknél
erény, azonban sokaknál majdnem bűn.
Ezek ugyan megtartóztatják magukat: de a testi kivánság szuka-kutyája
sandán tekintget minden tettükből.
Egészen erényük magaslatáig, egészen belé hideg lelkükbe követi őket
ennek az állatnak békétlensége.
S mily kedvesen koldul a testi kivánság szukája egy kis lélekért, ha egy
kis húst megtagadnak tőle!
Kedvelitek a szomorújátékokat és mindazt, a mi a szivet megszakasztja?
Ám gyanakvó szemem a szukát keresi.
Szerfölött kegyetlen a szemetek és kéjre vágyva keres szenvedőket. Hátha
csak kéjetek alakoskodik az együtt-szenvedés mezében.
Ezt a hasonlatot is mondom néktek: sokan, a kik ördögüket akarták
kiüzni, ezenközben maguk is disznók lettek.
Ha kinek a maga-megtartóztatása nehezére esik, annak nem ajánlatos az:
nehogy a pokolba vezessen, azaz a lélek iszapjára és párzó kedvére.
Avagy szennyes dolgokról beszélek? Ezt nem tartom a legrosszabbnak.
A megismerő nem akkor húzódozik a víztől, ha az igazság szennyes, hanem
ha sekély.
Bizony, bizony, vannak, kik fenékig tiszták: szelidebb lelküek,
szívesebben s gyakrabban nevetnek, mint ti.
Ők a szeplőtelen tisztaságon is nevetnek és kérdezik: „Mi a szeplőtelen
tisztaság!?“
Nemdenem balgaság a szeplőtelen tisztaság? Ámde ez a balgaság maga jött
hozzánk, nem mi jöttünk ő hozzá.
Mi szívünk hajlékát ajánlók föl ennek a vendégnek: íme nálunk lakik, –
maradjon, valamíg jól esik néki!“
Im-ígyen szóla Zarathusra.
* * *
A barátról.
„Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem“ – im-ígyen gondolkozik a
remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!“
„Én“ és „engem“ mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne
kitartani, ha nem volna barátunk.
Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik
a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen
a mélybe.
Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan
nagyon barátra és magasságra.
Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után
vágyódásunk a mi árulónk.
Gyakorta meg csak az írigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És
gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy
megtámadhatók vagyunk.
„Légy legalább ellenségem“ – így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer
barátságot kérni.
Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút
viselhess, _tudnod_ kell ellenségnek is lenned.
Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen
hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy _át_lépnéd?
Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha
ellene tusakodol.
Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy
adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!
A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a
meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek
köntöstöket!
Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző
légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.
Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata?
Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és
tökéletlen tükörtől visszaadva.
Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy
barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami,
aminek fölébe kell kerülni!
A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent
látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren.
Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak
kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság
tekintetét szereti rajtad.
Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy
fogat. Igy lesz vele-szenvedésed finom és édes.
Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely
ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja
megváltója lészen.
Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek
barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi
állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak
szerelmet ismer.
Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden
iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig
megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.
Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és
azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.
Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem,
ti férfiak, ki képes _ti_ közületek a barátságra. Óh, mily szegények
vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak
adtok, azt én szivesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.
Pajtásság van a világon: bár volna barátság!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az ezeregy célról.
Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép
„jó“-ját és „gonosz“-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra
nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.
Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem
szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.
Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat
vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve,
ott meg bíbor díszszel cicomázva.
Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott
szomszédja őrültségén és gonoszságán.
A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája,
íme, az a hatalom akaratának szózata.
Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és
nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a
legnehezebb, – azt szentnek magasztalja.
A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára
és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog
értelme.
Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és
szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág
ezen a lajtorján reménységei felé.
„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy
lelked ne szeressen mást, mint a barátot“ – ez az ige megreszketteté a
görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.
„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal“ ezt tartotta kedvesnek is,
nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, – az a név, a mely nekem
kedves is, nehéz is.
„Tisztelt apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre“: a
legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és
hatalmassá és örökké lőn vele.
„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes
dolgok kockájára is“: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik
nép, s igy legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.
Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó“-jukat és
„gonosz“-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett
az közéjük felülről, mint mennyei szózat.
Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, – csak
ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja
magát „ember“-nek, vagyis: az értékelőnek.
Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez
minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.
Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója
üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!
Az értékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a
kinek sorsa, hogy teremtő legyen.
Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén
maga is a legifjabb teremtmény.
A népek egykoron a „jó“ tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró
szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ílyen
táblákat.
Régebbi a csorda szeretete, mint az „én“ szeretete: s valamíg a jó
lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én“.
Valóban, a ravasz „én“, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi
sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.
Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat
teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.
Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala
Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit:
„jó“ és „gonosz“ a nevük.
Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak.
Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki
vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?
Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer
nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még
nincs célja.
De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már
ő – _maga_ is?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A felebaráti szeretetről.
Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal
jelölitek. De én mondom néktek: a ti felebaráti szeretetetek csak a
magatokhoz való rossz szeretetetek.
A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé
tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.
A „Te“ öregebb, mint az „Én“; a „Te“ már szentté avattatott, de még nem
az „Én“: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.
Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e néktek? Sokkal
szivesebben javallom néktek a közel-való felebarát kerülését és a
legtávolabbi szeretetét!
A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és
jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a
dolgok és délibábok szeretete.
Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem
adod néki húsod és csontjaid?
Átalljátok és nem szeretetitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot
akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni.
Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor
magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.
Tanut hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok,
hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.
Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így
beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a
szomszédot.
Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a
jellemet, különösen, ha valakinek nincs“.
Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért,
mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek
teszi számotokra a magánosságot fogsággá.
A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat
szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg
kell halnia.
Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és
gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.
Nem a felebarátot hirdetem néktek, hanem a barátot. A barát légyen
néktek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.
Hirdetem néktek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá,
hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni.
Hirdetem néktek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje
– a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni
valója.
S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy ujra
összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a
célok létesülését a véletlenből.
A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az
emberfölötti embert, mint okodat.
Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom néktek:
javallom néktek a legtávolabbi szeretetét.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A teremtő lélek útjáról.
Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető
utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:
„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn“: így szól
a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.
A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én
lelkiösméretem már nem a tiétek“, panasz és fájdalom lészen az.
Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiösméret szülte: és ennek a
lelkiösméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész
vagy búbánatod utját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út?
Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd!
Avagy uj erő és uj jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék?
Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted
forogjanak.
Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse!
Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül
való!
Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú
és üresebbé tészen.
Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt,
hogy járomból menekedtél ki.
Olyan vagy-e, a kinek _szabad_ volt járomból kimenekülni? Sokan vannak,
a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!
Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed
világosan hirdesse nékem: _mi végre_ vagy szabad?
Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz“-odat és a te „jó“-dat, tudod-e
akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és
törvényed bosszúlója?
Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával.
Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos
lehelletébe.
Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a
reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor
büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni.
Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!“
Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk
pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd,
miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.“
Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl
nékik, magoknak kell meghalniok! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?
Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés.“ És annak a kinját, hogy
igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek?
Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt
mélyen róvásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt
nem felejtik néked sohasem.
Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az
irígység szeme. Legjobban gyülölik azonban a szárnyalót.
Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! – így kell szólnod – én
igaztalanságtokat választom jussomúl.
Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után: ámde, én vérem, ha
csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod!
És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre
azokat, a kik maguk találják fel erényeiket – gyűlölik ők a magánost.
Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü;
úgyszintén szeret játszani a tűzzel – a máglya tüzével.
Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyujt kezet a magános annak,
ki utjába vetődik.
Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, hogy
öklödnek karma is legyen.
Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagad lész;
magadra leselkedve barlangban és erdőben.
Magános, az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad
és hét ördögöd mellett.
Eretnek lész magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és
gonosztévő.
Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz ujjá
születni, ha nem levél előbb hamu!
Magános, te a teremtő utját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét
ördögödből!
Magános, te a szerető utját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg
magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.
Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a
kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!
Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak
későn fog utánad sántikálni az igazság.
Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. _Szeretem azt, a ki
magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre._
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az öreg anyókáról és a fiatal nőről.
„Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit
rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?
Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most
magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?
Bizony, bizony, én vérem! – mondá Zarathustra – kincs adatott nékem: egy
kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha
száját fogom, annál hangosabban kiabál.
Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg
anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:
„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla
nékünk a nőről.
Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.“
„De beszélj róla nékem is“ viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt
elfelejtem.“
És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:
A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek
neve „terhesség.“
A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a
férfinek?
Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt,
mint a legveszedelmesebb játékot.
A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb
balgaság.
Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi
állat; még a legédesebbjük is keserű.
A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint
a nő.
Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza,
némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!
Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz,
beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.
Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!
Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!“
Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki
félelmet gerjeszt bennetek.
Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a
becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek,
mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.
A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s
minden más dolog értéktelen ő előtte.
A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak
rossz, de az asszonyi állat gonosz.
Kit gyűlöl a nő leginkább? – Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:
„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős,
hogy egészen magadhoz ragadj.“ A férfi boldogsága: „_én_ akarok.“ A nő
boldogsága: „_ő_ akar.“ „Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a
világ“ – ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből
engedelmeskedik.
És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez.
Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.
Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg:
a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.
Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra
s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.
Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van
felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És
most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.
Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az
apróka igazság.“
„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!“ – mondám én.
És im-ígyen szóla az öreg anyó:
„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A mérges kigyó marásáról.
Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg
vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és
nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában fölordított. Midőn
kezét levette vala szeméről, ránézett a kigyóra: akkor az megismerte
Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. „Várj csak“
– mondá Zarathustra – „még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél
föl, utam még hosszú!“ „Utad még rövid“ – mondá a kigyó szomorún;
„mérgem öl.“ Zarathustra mosolyga: „Vajjon halt-e meg valaha sárkány
kigyóméregtől?“ mondá. „De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag,
hogy nékem ajándékozhasd!“ Ekkor a kigyó ujból nyaka körül tekerődzék és
nyaldosá sebét.
Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezék: És mi
a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?“ Zarathustra im-ígyen
válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hivnak a jók és igazak:
történetem erkölcstelen.
Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez
megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami _jót_ tőn
veletek.
S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak
benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább
káromkodjatok ti is egy keveset!
És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf
látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom!
Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az
igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja!
Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem
egyszersmind sorsa és tisztessége a a törvénytörőnek, akkor büntetéstek
sem kell nékem.
Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz,
kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.
Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a
bakót látom és hideg vasát.
Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálás szemű szeretet?
Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden
büntetést visel, hanem minden bűnt is!
Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment,
kivéve azt, a ki itél.
Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar
lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.
De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom
meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a
magamét.
Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy
remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne
vissza!
A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a
fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni?
Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha
ráadásul még meg is ölitek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A gyermekről és a házaséletről.
Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem
ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.
Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem
tőled: olyan ember vagy-e, a kinek _szabad_ gyermeket kivánni?
Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura
vagy-e? kérdezlek én.
Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az
elhagyatottság? Avagy a magaddal-békétlenség?