egymás mellett – így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte.
Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kivánt, azt magyarázta
magának ez a szegény lélek – és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után
való sóvárgásnak magyarázta.
A ki most megbetegszik, azt megrohanja a rossz, a mi _most_ rossz:
fájdalmat akar okozni azzal, a mi néki fáj. De voltak más idők és volt
más rossz és jó.
Egykor a kételkedés és maga-akarás gonoszat jelentett. Akkoron a beteg
eretnekké és boszorkánynyá lőn: mint eretnek és boszorkány szenvedett
fájdalmat és akart fájdalmat okozni.
De ez sehogysem fér fületekhez: a ti „jó“-toknak árt, azt mondjátok. De
mit nékem a ti „jó“-tok!
Sok dolog a ti jótokon utálatra gerjeszt engem s bizony nem a rossza.
Hisz kivánnám, volna őrületük, a mely tönkretenné őket, miként ezt a
sápadt gonosztévőt.
Bizony, bizony, szeretném, ha őrületük neve igazság volna, vagy hűség,
vagy igazságosság: de erényük olyan, hogy hosszú életüek lehessenek és
hitvány kedvtelésben éljenek.
Karfa vagyok a folyón: fogjon meg, a ki tud! De mankótok nem vagyok.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az írásról és olvasásról.
Minden írás közűl csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Irj
vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem.
Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat.
A ki ösmeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy
évszázad olvasó – s maga a szellem is bűzleni fog.
Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az irást rontja meg,
hanem a gondolkozást is.
Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még
csőcselékké lészen.
Ha ki vérrel irja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy
tanulják.
A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra
kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez
szólanak: nagyok és magasnövésűek.
Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel
teljes szellem: ezek illenek egymáshoz.
Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok.
A bátorság, a mi elhessegeti a kisérteteket, maga teremt magának
manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar.
Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam _alatt_ látok, ez a
feketeség és ólom – ép ez a ti víharfelhőtök.
Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.
Én pedig _le_nézek; mivelhogy már fölemelkedém.
Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?
A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és
szomorú-valóságot.
Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő
és mindig csak harcost szeret.
Mondjátok: „az élet nehéz teher.“ De hát mire volna délelőtti
büszkeségtek és esteli megadástok?
Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek!
Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk.
Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy
egy csöpp harmat nyugszik testén?
Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem,
mert megszoktuk a szeretetet.
Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindíg van egy kis okosság
is az őrületben.
S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók
és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a
boldogsághoz.
Ha ezeket a könnyü, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez
Zarathustrát könnyre, dalra csábítja.
Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud.
S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek,
ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, – általa _esnek_
mindenek.
Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség
szellemét!
Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta
nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok.
Ime könnyű vagyok, íme repűlök, íme magam alatt látom magam, íme isten
táncol képemben.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A hegyi fáról.
Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifju kerülgeti őt. És mikoron egy
este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve
„a tarka tehén“: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint
egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe.
Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-igyen:
„Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem bírnám.
Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak
akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.“
Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és mondá: „Ime hallom Zarathustrát és
ép most gondoltam reá.“ Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért
megijedsz? – Ám az emberrel úgyanúgy áll a dolog, miképen a fával.
Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik
gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba.“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá az ifjú. – „Hogyan lehetséges az, hogy
felfedezted lelkemet?“
Zarathustra mosolygva mondá: „Egynémely lelket sohasem fognak
fölfedezni, hanemha előbb föltalálják,“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá ismét az ifjú. – „Valót beszélsz,
Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és
más senki sem bizakodik én bennem – vajjon miként van ez?
Tulságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta
átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, – ezt egyetlen fok sem bocsátja
meg nékem.
Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a
magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban?
Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves
lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a
magasban!“
Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél
állának és szóla im-ígyen:
„Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje
fölé.
És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala.
Ime vár és vár, – vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek
székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?“
Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiálta föl: „Igen,
Zarathustra, valót beszélsz. _Le_szállásom sovárogtam, a mikor _föl_, a
magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Ime, mi vagyok én,
mióta te megjelentél nékünk? A reád való _irígykedés_ az, a mi engem
szerte zilált!“ Igy szólt az ifjú és keservesen sírt. Zarathustra
azonban átkarolá őt és magával vivé.
Miután pedig egy ideig együtt menének, Zarathustra megszólala:
„Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden
veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még _keresed_ a szabadságot.
Álmatlan-lázassá tőn téged keresésed és beteg virrasztóvá.
A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked.
Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot.
Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak
pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik.
Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá
válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is.
Még a szellem szabadosának is meg kell tisztúlnia. Sok börtön és
dohosság maradt még benne; tisztúlnia kell még szemének. Igen, én
ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd
el szerelmedet és reménységedet!
Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik
nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg,
hogy a nemes mindenkinek útjában áll.
_A_ jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel
csak távoztatni akarják.
Ujat akar teremteni a nemes és uj erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a
régi fentarttassék.
Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik, hanem hogy orcátlanná
és gúnyolódóvá, megsemmisítővé.
Óh, én ösmerék nemeseket; elveszíték minden magas reménységüket.
Akkoron azután orcátlanul élék rövid élvezeteiket és céljukat alig veték
_egy_ napon túl.
„A szellem is kéj“ – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: ime
földön csúszik és rágástól rondán.
Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat
és borzalom nekik a hős.
De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A halál prédikátorairól.
Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a
kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni.
Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a
túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet“-tel el-kicsalnák őket ebből az
életből!
„Sárgák“-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék“-nek. De én még
más szinekben is mutatom őket.
Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs
egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még
élvezetük is a maguk marcangolása.
Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az
élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is!
Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás
tanait sóvárogják.
Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat
helybenhagynók!
Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket
az eleven koporsókat!
Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják
„nyilvánvaló lőn az élet hivsága.“ Pedig csak az ő hivságuk lőn
nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja.
Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a
mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva.
Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket:
csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon
csüngenek.
Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk!
És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!“
„Az élet csupa kín“ – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek
róla, hogy _ti_ megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a
mely csupa kín!
És tanítsa virtustok ezt: „öld meg _magad!_ Lopd el _magad!_
„A kéj bűn“ – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja – „menjünk hát
félre és ne nemzzünk gyermeket!“
„Szülni fáradságos“ – mondja a másik – „minek még szülni? Hisz csak
boldogtalanokat szülünk!“ – Ők ís a halál prédikátorai.
„Részvétre van szükség“ – mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van!
Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!“
Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét.
Gonoszság: ez volna igazi jóságuk.
Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még
szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal!
És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon
életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára?
Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat,
idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és
vágya a magatok-felejtésének.
Ha erősebben hísztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat
zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok – még
lustálkodni sem!
Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van
olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.
Vagy „az örök életet“: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A háboruról s a harcosokról.
Nem kell nékünk, hogy legjobb ellenségeink kiméljenek, sem pedig azok, a
kiket szívből szeretünk. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Harcos testvéreim! Szívből szeretlek benneteket, hozzátok hasonló voltam
és vagyok. És én vagyok legjobb ellenségetek is. Hadd mondjam meg hát
néktek az igazat!
Tudom, hogy gyűlöletet és irigységet tápláltok sziveitekben. Nem vagytok
elég nagyok, hogy gyűlöletet és írigységet ne ismernétek. Legyetek hát
elég nagyok, hogy ne szégyenkezzetek miattok!
És ha nem tudtok a megismerés szentjei lenni, legyetek legalább a
harcosai. Mert ezek az ilyen szentségnek bajtársai és előőrsei.
Sok katonát látok: bár látnék sok harcost! „Egyenruha“-nak hívják
viseletüket: vajha ne lenne „egyenruha“, a mit alatta rejtenek!
Szemetek mindig ellenséget keressen – a _ti_ ellenségteket. És
egynémelyitek első pillantásra gyűlöletet kelt.
A ti ellenségteket keressétek, a ti hadatokat viseljétek és a ti
eszméitekért! És ha eszmétek elbukik, úgy becsületességtek még ezen is
üljön diadalt.
Szeressétek a békét de csak azért, hogy uj háborúk eszköze. És a rövid
békét jobban, mint a hosszantartót.
Nem munkára serkentelek, hanem harcra. Nem békére serkentelek, hanem
győzelemre. Munkátok legyen harc, békétek legyen győzelem! Csak akkor
ülhettek csöndben és békén, ha íjjatok és nyilatok van: különben
fecsegtek és nyelvet mértek. Békességtek legyen győzelem!
Azt mondjátok: az igaz ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt
mondom néktek: az igaz háború szentesít minden ügyet.
A háború és a bátorság több nagy dolgot szültenek, mint a felebaráti
szeretet. Nem szánalmatok, hanem vitézségtek menté meg eleddig a
hajótörötteket.
Mi jó? kérditek. Vitéznek lenni jó dolog. Hadd beszéljenek a kis
leányok: „jó dolog az, a mi szép is, megható is“.
Szívteleneknek hivattok: de szívetek igaz és én szeretem szívességtek
szemérmét. Ti szégyenlítek áradástokat és mások szégyenlik apadásukat.
Rútak vagytok? Nosza, én véreim! Vegyétek magatokra a fenségeset, a rút
köpönyegét!
És ha lelketek fölemelkedik, magas kedvre derül, fenségtekben gonoszság
vagyon. Ismerlek titeket.
A gonoszságban találkozik a magas kedvü és a gyönge. Ámde félreértik
egymást. Ismerlek titeket.
Csak olyan ellenségtek legyen, a kit gyülölni kell, s ne olyan, a ki
megvetendő. Büszkéknek kell lennetek a ti ellenségtekre: akkor
ellenségtek sikerei a ti sikereitek is.
Lázadás – ez a rabszolga előkelősége.
A tí előkelőségtek legyen engedelmesség! Még parancsotok is
engedelmesség legyen!
A jó harcos fülének kedvesebb a „neked _kell_“, mint az „én akarom“. És
ha valamit szeretnétek, azt előbb parancsoltassátok magatoknak.
Az élet szeretete legyen legmagasabb reményetek szeretete: és
legmagasabb reményetek legyen az élet legmagasabb gondolata!
S legmagasabb gondolatát hadd parancsoljam én néktek – és ez így szól:
az ember valami, aminek fölébe kell kerülni!
Éljétek hát élteteket, az engedelmesség és háború életét! Mit ér a
hosszú élet!
Melyik harcos akarja, hogy kiméljék!
Én nem kiméllek, – szívből szeretlek, én harcos testvéreim!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Az uj bálványról.
Valahol vannak még népek és nyájak, de nem nálunk, én véreim: itt
államok vannak.
Állam? Mi az? Nosza, nyissátok ki fületeket, mert most a népek haláláról
szólok.
„Állam“, ez a neve a szörnyetegnek, amely leghidegebb minden szörnyeteg
között. Hidegen hazudik is; és ez a hazugság csúszik-mászik ki szájából:
„Én, az Állam, vagyok a Nép“.
Hazugság ez! Teremtők valának, a kik a népeket teremték és föléjök
szegzének hitet és szeretetet: im-ígyen szolgálák az életet.
De megsemmisítők ők, a kik cselt vetnek sokaknak és államnak nevezik:
pallóst és száz éhes vágyat szegeznek föléjök.
Ahol van még nép, nem érti az államot és gyülőli mint álnok tekintetet s
bünt az erkölcs és jog ellen.
Ezt a jelt adom néktek: minden népnek megvan a maga nyelve jót, gonoszat
szólni: ezt nem érti a szomszéd. Erkölcsre, jogra tulajdon beszédet
talált ki.
Ámde az állam a jó és gonosz minden nyelvén hazudik; s valamit beszél,
hazudik – s valamije van, lopta azt.
Hamis rajta minden; lopott fogakkal harap, ő, a harapós. Hamisak még
belei is.
Jó és gonosz nyelv zavara: ezt a jelt adom néktek mint az állam jelét.
Valóban, halni-akarást jelent ez a jel! Valóban, a halál prédikátorainak
int!
Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az
államot!
Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa
őket és kérődzik rajtok!
„Nincs a földön nagyobb nálamnál: az Isten rendező ujja vagyok én“, így
bőg a fenevad. És nemcsak hosszúfülüek és rövid szemüek borúlnak előtte
térdre! Óh, nagy lelkek ti, bennetek is dörmögi sötét hazugságait! Óh
kifürkészi a dús szíveket, a melyek örömest tékozolják magukat!
Igen, titeket is kifürkész, a régi isten legyőzőit! Elfáradtatok a
harcban, s fáradságtok íme az uj bálványt szolgálja!
Hősöket és érdemdúsakat szeretne maga körül az uj bálvány! Szivesen
sütkérezik jó lelkiismeretek verőfényében, – ő, a hideg szörnyeteg!
Mindeneket meg akar _néktek_ adni, ha _ti_ imádandjátok, ő, az uj
bálvány, im-ígyen vásárolja meg magának a ti erényetek fényét és büszke
szemetek tekintetét.
Horogra akarja keríteni veletek a fölöslegeseket! Igen, pokoli praktika
találtatott itt ki, a halál paripája, isteni tisztelet cicomájában
csörögve!
Valóban, tömeges halál találtatott itt ki, a mely magát életként
dicsőiti: valóban szívszerinti szolgálat ez a halál minden
prédikátorának!
Államnak hívom, a hol mindenek méregivók, jók és gonoszok: államnak, a
hol mindenek elveszejtik magukat, jók és gonoszok: államnak, a hol
mindenek lassú öngyilkossága „az élet“-nek hivatik.
Lám, ezek a fölöslegesek! Ellopkodják a föltalálók míveit és a bölcsek
kincsét: miveltségnek hívják lopásukat – és minden nyavalyává és
gonoszszá változik kezükben!
Lám, ezek a fölöslegesek! Mindig nyavalyásak, kihányják epéjüket és
ujságnak nevezik. Elnyeldesik egymást s még megemészteni sem tudják
egymást.
Lám, ezek a fölöslegesek! Gazdagságot szereznek és egyre jobban
szegényednek véle. Hatalmat akarnak és először a hatalom feszítő vasát:
sok pénzt – ezek a nem-tehetősek!
Lám, mint másznak, ezek a gyors majmok! Átmásznak egymáson és im-ígyen
vonszolják egymást iszapba és mélységbe.
Mindnyájan a trónhoz iparkodnak: ez a bogaruk – mintha a boldogság
trónon ülne! Gyakorta iszap ül a trónon – és gyakorta a trón is iszapon.
Őrülteknek látom valahányát és mászó majmoknak és túlhevülteknek. Ronda
szagát érzem bálványuknak, a hideg fenevadnak: ronda szagukat érzem
valamennyiüknek, ezeknek a bálványimádóknak.
Én véreim! avagy meg akartok-e fúlni szájuk és éhes vágyaik gőzében? Még
jobb, ha szétzúzzátok az ablakokat és a szabadba ugortok!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok a fölöslegesek
bálványimádásától!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok ezeknek az emberáldozatoknak
gőzéből!
Még most is szabad a föld nagy lelkeknek. Magoknak-lakók és párosan
lakók számára még sok üres hely van, a melyek körül csöndes tengerek
illata lengedez.
Még most is szabad a nagy lelkeknek a szabad élet.
Valóban, a ki kevéssel bír, annál kevésbbé bíratik: dicsértessék a
szűkös szegénység!
Csak, a hol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, a ki nem
fölösleges: ott kezdődik a szükséges ember dala, ez az egyetlen,
pótolhatatlan dallam.
Ott, a hol az állam _megszünik_, – nosza tekintsetek oda, én véreim! Nem
látjátok, nem látjátok a szivárványt és az emberfölötti emberhez vezető
hidakat?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
A piac legyeiről.
Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek
zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek
fullánkjai.
Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint
a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl
a tengerre.
A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac
kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges
legyek zümmögése is.
A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki
először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a
játékmestereket.
Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke
minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt.
Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; – forgása szemmel nem
látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a „világ
folyása.“
Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak
abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti – a maga iránti hitet.
Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan
járnak, mint a népé és változékony a szimatja.
Fellökni, – ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, – ez néki
annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja.
Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak,
buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt
csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal – és a nép
hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak.
Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is
igent vagy nemet akarnak hallani. Oh jaj! te a mellette és ellene szóló
okok közé akarod helyezni székedet?
Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság
barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel.
Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba:
csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel.
Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, _mi_
esék mélységébe.
Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők
óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói.
Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták
össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál.
Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis
emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől!
Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük,
se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig
esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba.
Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és
szétrepedve látlak a sok csepptől.
Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és
büszkeséged még csak nem is haragszik.
Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen
lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal.
De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s
mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden.
Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj
azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat
viselned!
Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak
bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni.
Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek
előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők
és pityergők s nem egyebek.
Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák
okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák!
Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, – aggasztó vagy te nékik mindenha.
Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben.
Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked
tiszta szivből: botlásaidat.
Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: „nem az ő bűnök, hogy
életük olyan alacsony.“ Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: „bűn
minden magasabbrendű élet“.
És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és
jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan
büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy
a hiuságra.
A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért
óvakodj a kis emberektől!
Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan
bosszúra ízzik bennök.