egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…
De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt Jakab
István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagyértékü
ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy
szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya voltam?…
Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt.
Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára
gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is
sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát
vittem és _egynéhány citromot_, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam
egy pár szót, tükörfényességü hintó robogott a gáng alá, hat ló volt
elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban
volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem
beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg
grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.
– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen téged
tudakozlak. Emlékszel-e rám.
– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat
Hosszufalván.
– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak?
Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, még
távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen
beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani.
– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak,
férjhez adlak.
Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden
épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A
grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy
tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem napokig úgy
fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar
megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától
távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg úriasszony, ki huszonöt éve
szolgálja a grófi házat, az áldott lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb
Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől
egy évi házasság után elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott
hagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf
mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek
az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott,
atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, amit a
rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam
tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez
megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott, de nem vitt
szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér.
– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a grófné.
E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az égben nem
úgy volt elvégezve…
A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha
férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát
meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem neki. Ez így történt.
A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstancban
állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig
férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment fiával, engem meg ott hagytak,
hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig
maradtak, mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép _Rénus_ esését.
Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert
hat kis bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De
az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert
az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes
szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e még a férje?
Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanctól két órányira
laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a
foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a _Bódenzé_, melyből a különbnél
különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert,
hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor _Paradicsomnak_
hivták. Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a _Paradicsomba_.
Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit
különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták
a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. De nem volt
időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt
a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. Megszólítottam két
munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, bámulva néztek rám.
Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: magyarországi s egy háznál lakom
Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról.
Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. Egy
pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos
rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkisértek a
szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a
szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek,
jöjjön vissza közéjük. Mikor hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg
Kati (én már nem tudom másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő,
késő! Én már idegen földön halok meg!
Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb
fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin meglátszott, hogy gondos
anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. Volt még két kisebb gróf, az
egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hivták s miniszter
vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös
és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta
konziliárus lett s házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József
hugával. Mind kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak
hozzám, nem tekintettek cselédnek.
Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a pénzem,
küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment ennek s
kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én
féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a
grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja, jó szívvel összekötött
volna a fiával, ki Debrecenben tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor
módis akasztófésüt, de mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig
tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s
nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de
ember tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én
még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.
Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor már le
volt rajzolódva egy derék, szép ifiu képe, akivel az erdő szélén volt
első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, volt egy fakereszt: ott
pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponkint
imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben
lepett meg egy sudár magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira
omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett,
mint a muzsika.
– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.
Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem birtam
többé ráemelni.
– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje
már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e
csak egy biztató szót mondani?
– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná!
– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap Szászcsáváson,
sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához
is ülteti. Nem ismeri?
– Ismerem, ismerem.
Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt
mellettem.
– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen vagy
nem? Írhatok?
– Ó istenem, mit tudjak válaszolni?
– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz…
– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten áldja!
– Hát kezet sem ad?
Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem dobogott,
futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet.
Ó mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édes
apjával s az öreg pap elmondta fia szándékát.
– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek az árva
leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. Elébb azonban
végezze az akadémiát a fiatal úr.
Beszólított a grófné.
– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége?
Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:
– Ha a nagyságos grófné megengedi.
E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába.
Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett
az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás
után, így szólt István:
– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. Elfogadjam-e?
– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól s
hallottam, hogy a szigeti diákok igen _darabosak_.
– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát.
Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiu
reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes leány
volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, nehezen múlt
az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt
búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a
jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját.
Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. Majd
ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy
sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret
már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok,
alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú
voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.
Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az
udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, fölsikoltottam:
István!
De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra:
nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap
volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, kivel a nénémet
össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap.
Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú
vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a
társaságot. Lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis mit
gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra
néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk
találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt
hittem, hogy arcom és fülem lángot vet.
Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is
lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más
kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos hídját
épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s a lovakat
megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak leszállottak a kocsiról
és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, s mondja: elveszett a
keztyüje. Kerestük, nem találjuk.
– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom keresni.
Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a sógorom
melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak engem – Kis
Pállal.
Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de
hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára
ülni. Ő egész uton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót
szólani. Hát még mikor egyszerre csak ezzel fordul felém:
– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?
A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem.
Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam
a szót: _El_.
– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább tetszik, de
majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom,
elfeledte önt…
Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak.
Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorsát?
Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis
Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta:
mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz!
Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott tudtam
meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott
tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd
hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de
szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt
megírva az Égben.
De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte
Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál voltam, hol nagy
társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit
mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közre fogták,
ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a
hölgy, kit méltónak tart a szívére.
Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg őt első
tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek:
– A szentírás mondja: _itt van, akit ti kerestek_.
Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, szeliden
megfogta a kezemet.
– Tudok mindent.
– Nem haragszik?
– Nem.
De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt
szegény.
Többet sohasem láttam.
Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temető-kertben.
Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét.
Weber Anna.
I.
Édes jó mamám!
Szomorodott szívvel jelentem, hogy Svájcból megszöktem s tovább
menekülök Párisból is, amint e levelet a postára adtam. Hová: e
pillanatban magam sem tudom. Te feledni küldtél a messze idegenbe, édes
mamám s én, a te engedelmes fiad, ezidőszerint más kötelességet nem
ismerek: feledni, feledni. Svájc hófödte hegyei közt, Páris széles
boulevardjain és itt a szálló szobácskájában is csak ezt az egy szót
szavalom: feledni, feledni! – s mi természetesebb, mint hogy a szívem
hangos dobogással tiltakozik: nem, nem, nem!
Írván levelemet, meg-megakad szemem a pénzestárcámon, melyet épp az
imént szörnyü haraggal dobtam le az asztalra. Gúnyosan vigyorognak rám a
bankjegyek, a különböző bankokhoz szóló utalványok, mintha mondanák: te
élhetetlen, te! Fenékig üríthetnéd az élvezetek poharát s gyámoltalanúl
meghúzódol egy kis szobácskában, mint egy kiéhezett arcu diák!
Valóban, édes mamám, azt hiszem, hogy, ha a számkivetés hat hónapja
letelt, én duzzadt tárcával térek vissza s – ezt már nem hiszem,
bizonyosan tudom – nagy lelki nyomorúságomban sírva borúlok kebeledre:
nem, nem tudom feledni Annát! Csak egyszer látnád s hallanád őt, többé
nem csudálkoznál a velem történt nagy változáson. Épp olyan szép, mint
Klárika, az én drága kis hugom, arca, szeme szellemtől ragyog s a szíve:
arany, éppen mint az én kicsi Klárikámé. De én ezt hiába írom, te nem
könyörülsz rajtam, drága, jó mamám, bár a legjobb anya vagy a világon.
Te nem hiszed, hogy Anna büszkesége igazi nemes büszkeség és nem egy
szegény leány affektációja s csak azért kötötte ki, hogy mig te
áldásodat nem adod, nem lép velem oltár elé, mert ezzel még erősebben be
akart hálózni engem…
Isten megtagadta tőlem az ékesszólás adományát s bár beszédessé tett a
szerelem, föltártam előtted szívemet, elmondottam szerelmem történetét,
nem győztelek meg. Meglehet, hogy sok bolondságot hadartam össze, nem
azt mondtam el, ami lényeges, ami hatással lehetett volna a te anyai
szívedre, de egy bizonyos, édes mamám, hogy szerelmem nő a távolsággal s
lemondani, feledni nem tudok. Hiába erőltetem magamat, nem vagyok képes
elhinni, bár te mondád, hogy a Zetelakiak megfordúlnának sírjukban, ha
Weber Annát bevezetem abba a kastélyba, melynek úrnői mindig előkelő
nemes családból való leányok voltak, – nem, nem, az én őseim nyugodtan
alusszák tovább örök álmukat s azt sem hiszem, hogy komoran néznének le
rám azok a fakuló arcképek…
Azt követeled tőlem, hogy feledjem e leányt s vegyek el magamhoz,
családomhoz méltót! S hát vajjon én méltó vagyok-e Annához? Ne, ne
kérdezd ezt, édes jó mamám, szomorú volna erre válaszom… Anna magasan
áll fölöttem s ha hű képét rajzolhatnám a leánynak, bizton tudom, hogy e
rajz diadalra vinné ügyemet. Érzem, hogy csak néhány nyugodt óra kellene
s ez a rajz sikerülne nekem.
Nem, most már nem megyek innét tovább! E pillanatban megfogta lelkemet
egy gondolat, ideköt ehhez a kis szobácskához, mely egyszerre oly
kedvesnek tetszik nekem. Lent a lármás, nyüzsgő, tolongó Páris, itt fönt
csönd és nyugalom. Mintha lelkem nyugalma is kezdene visszatérni. Jer,
jer, nyugalom és el ne hagyj, hadd írhassak meg szépen, nyugodtan
mindent az én drága jó mamámnak, akinek százszor, ezerszer csókolja
kezét, számkivetett fia
_Zetelaky László_.
II.
Ez a levelem tán végtelen hosszú, édes jó mamám, de tudom, hogy végig
olvasod, hisz kiérzem leveleidnek minden szavából, hogy megmérhetetlen
irántam való szereteted. Olvasd, mamám, olvasd.
Annak éppen három éve, hogy megláttam Annát. Gyönyörű májusi nap volt, s
valami rég nem érzett vágy ragadott ki a hegyek közé. Céltalanul
bolyongtam a Zugligetben, mohón szívtam a májusi virágok illatát s
szidtam magamat: de bolond vagy te! Itt töltöd szép ifjúságodat a
kávéházak füstös levegőjében, holott oda haza a Küküllő partján, tied
egy nagy darab föld, erdő, mező, ahol neked nyilnék minden virág. Mi ez
a liget a te erdődhöz képest? Azzal az elhatározással indultam a
városba, hogy mielőbb összecsomagolok és meg sem állok hazáig. Itt
hagyom Budapestet, mely időnek előtte megöregített, fásulttá tette
lelkemet. Az egyetemet – hisz ez nem volt titok előtted – messziről
elkerültem, aminthogy nem is lebegett más cél előtted sem, ugy-e, édes
mamám: híven az ősi hagyományhoz, néhány évet töltsek Budapesten s aztán
folytassam ott, ahol boldogult apám elhagyta: vegyem át őseim örökét,
legyek – úr. El innét, el!
A nap éppen a budai hegyek mögé hanyatlott, mikor beértem Budára. Oly
rég nem tettem gyalog ily hosszu utat: tetszett nekem, hogy gyalog
csatangoljak a poros, piszkos utcákon, nem törődve, hogy merre vagyok,
hova jutok. Egyszerre, amint egy szűk utca gyalogjáróján mendegéltem,
mintha csak a földbe gyökeredzett volna a lábam, hirtelen megálltam egy
kicsi bolt előtt. Egy nagyon szép leány ült bent egy javakorbeli nő
mellett, ki a leány anyjának látszott, oldalt, a fal mellett pedig egy
magam korabeli, 24–25 éves fiatal ember. Szentül hittem, hogy ez a
fiatal ember a leány udvarlója. Ellenállhatatlan vágy fogott meg belépni
a kis szatócsboltba, bár hamarosan nem tudtam, hogy mit is vásárolhatok
ott. Beléptem. Magam sem tudom, hogyan történt, nemcsak megbillentettem
a kalapomat, de amint kérdőleg rám nézett a leány nefelejcskék szemével,
önkéntelen lekaptam a fejemről. Zavarodottan, szinte akadozva kérdeztem:
– Kisasszony, kérem, árulnak cukrot?
Mondta a leány:
– Ó igen. De csak közönségest. Parancsol?
– Szabad hát kérnem két hatos árát?
Mig a cukrot elém tette, azon gondolkoztam, hogyan maradhatnék még, egy
keveset bár, e leány közelében. Szórakozottan tettem zsebre a cukrot,
késedelmeskedve keresgéltem a pénzt: elébb egy tizest vettem elő, aztán
meggondoltam, visszatettem, egy forintosat vettem elő, majd azt is
eltettem: hisz van nálam apró pénz is. Lefizettem a husz krajcárt.
– Köszönöm. Jó estét!
– Jó estét…
Meghajtottam magamat egy kissé, a mama is biccentett a fejével, a fiatal
ember is. Hanem az ajtóból visszafordultam:
– Bocsánatot kérek, igazán röstellem, de Buda e részében nem tudom a
járást… Ugy-e, kérem, jobbra kell majd térni, hogy a Krisztinavárosba
jussak?
A mama felelt:
– Éppen ellenkezőleg: balra tér, onnét majd tovább igazítják.
– Köszönöm, köszönöm.
– De mamám, – szólalt meg a fiatal ember, (tehát nem udvarló!) – én még
is azt hiszem, hogy közelebb találja a Krisztinavárost, ha jobbra tér s
átmegy…
(Ha én tudnám, hogy miféle utcát mondott!)
– Magam is azt hiszem, – mondotta a leány – hogy Györgynek igaza van.
Ez a György mindjárt megtetszett nekem, mert nála nélkül most már
csakugyan mennem kellett volna, de ő mondá:
– Uraságod persze nem budapesti születés?
– Ó nem. Az én szülőföldem messze van. A Székelyföldről való vagyok.
Különben – ragadtam meg a kedvező alkalmat – az én nevem Zetelaki
László.
– Nevem Weber György. Banktisztviselő.
Pillanatnyi habozás után kivágtam:
– Én meg ügyvédjelölt vagyok.
Ezalatt Anna valami könyvben lapozgatott, úgy tett, mintha olvasna
egy-két sort minden oldalról, de valójában nem olvasott. Most, hogy
bemutattam magamat Györgynek, az anyja is megszólalt:
– Budapesten nyit majd irodát?
– Bizony azt még magam sem tudom. Nehéz dolog ez szegény embernek. Kevés
az ismerősöm. Valószinü, hogy leszorulok vidékre.
Mondta Weberné:
– No lám, Zetelaki úr leszorúl a vidékre. Mi meg a vidékről szorúltunk
ide…
Anna szinte beletemetkezett a könyvbe, de rajtakaptam, hogy egyszer
lopva rám tekintett.
– A kisasszony, – fordúltam hozzá – úgy látszik, szenvedélyes olvasó.
Gyönge pír futotta el arcát. Hozzá lépett a bátyja s tréfásan kikapta
kezéből a könyvet.
– Add vissza, Gyurikám!
– Nem adom. Ne rontsd a szemedet. Látod, most is könnyezik.
– Ó nem az olvasás miatt! – szólta el magát Anna.
– Nem? S ugyan mi miatt? – dévajkodott vele György.
Komolyan, szinte feddőleg nézett Györgyre:
– Kérem. Te tudod, hogy van…
Nem fejezte be a mondatot, ijedten rezzent meg, mintha most vette volna
észre, hogy idegen is van jelen. Éreztem, hogy fölösleges vagyok. De nem
jöttem ki a boltból, míg nem biztosítottam magamnak a visszajutást. A
visszajutást, anélkül, hogy cukorkákért kelljen újra meg újra
beállítanom. Kezet fogtam Györgygyel.
– Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ha megengedik – s most a hölgyek
felé fordultam, – majd többször teszem tiszteletemet.
– Legyen szerencsénk, – mondta a mama, egy derék vidéki asszony
jóságával.
Anna némán bólintott s úgy tetszett nekem, mintha éppenséggel nem volna
egy véleményen az anyjával…
Kiérvén a szűk utcából, igazán nem tudom, jobbra vagy balra mentem-e,
csak azt tudom, hogy éjfélig csatangoltam céltalan. Éreztem, hogy valami
nagy dolog történt velem. Hiába próbáltam egyformának látni Annát
mindazokkal a leányokkal, kikkel rövidebb-hosszabb regényem volt, nem
találtam hasonlatosságot. Éreztem, hogy szívem megremeg s lassankint
édes melegség fogja el: a tiszta, szűzi szerelem hajnalának ébredése
volt ez. Hisz ha akkor lett volna erőm menekülni a fővárosból, talán egy
szép álom halovány emlékeként marad meg az első este! De nem volt erőm,
hajtott a szívem, – nem hozzád, édes jó mamám, ím, megvallom
töredelmesen, nem hozzád! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet:
előttem állott Anna bánatos, mélabús arcával. Csaknem világos volt már a
Weber-család története is, bár csak annyit tudtam róla: fölszorúlt a
vidékről. Gazdag kereskedő-család lehetett, a család feje meghalt, az
özvegy két gyermekével szegénységben maradt s a vagyon romjaival ide
menekültek, ahol nem ismeri őket senki. Budának is a legelrejtettebb
zúgában egy kicsi boltot nyitottak. Hajnalban már kinyitja a boltját az
özvegy s csak késő este zárja be. Durva munkásokat szolgál ki ő és
leánya. György hivatalba jár s a fizetését minden hónap elsején
hazaviszi. S ami szabad ideje van, anyja és nővére társaságában tölti.
Neki bizonyosan nem volt ifjúsága, mint volt nekem. Így van, így.
Így is volt. Ma sem mondhatnék sem többet, sem kevesebbet, most, hogy
ösmerem a családot közelről.