hogy nem mehettem mindjárt délelőtt, vagy délután bár. De nem tehettem:
visszatartott a hazugságom. Ha már azt hazudtam, hogy ügyvédjelölt
vagyok, legyek az. Valami azt súgta nekem, hogy sokkal hamarabb célt
érek, ha szegény, munkás fiatal embernek tartanak, mintha megtudják,
hogy gazdag léhűtő vagyok. S ha csakugyan hatalmába kerít a szerelem,
biztosabb leszek afelől, hogy szeret-e ő is.
Nem untatlak édes mamám, az első esztendővel, mert valójában minden
napról ugyanazt írhatnám. Az alkonyat ott talált a boltban minden nap.
És én is ott találtam az anyát, leányával és fiával. Egy évnek a
leforgásán Annának más útját emberi szem nem látta: közeli lakásuktól a
boltig meg vissza. És mindig az anyjával. Este hat órakor hazajött
György, megvacsoráztak a boltban s tíz órakor haza. A második
szentháromság: anya, leány és – szentlélek. Az első hetekben Anna
elfogódott volt, de lassankint fölmelegedett s mikor megtudta, hogy
nekem is özvegy anyám van és olyanforma hugom, mint ő, látható
rokonszenvvel fordúlt felém.
– Milyen szép lesz, – mondta egyszer, – ha majd jó ügyvédi irodája lesz,
magához veszi az édes anyját és a hugát és épp úgy élnek, mint mi.
– Ó, ez nagyon szép lesz, – mondtam én megindúltan.
Igen, önkéntelenül megindulás vett erőt szívemen és sohasem éreztem
nyomorultabbnak magamat, mint e pillanatban. Im, úgy állok e leány
előtt, mint egy derék fiu, az ő bátyjához hasonlatos, aki föláldozza
ifjúságát özvegy anyjáért és hugáért, holott egy semmi vagyok, aki a
maga emberségéből tán egy falat kenyeret sem tudna szerezni övéinek.
Iszonyu félelem fogott el a gondolatra, hogy egyszer kitudódik
hitványságom s kikergetnek a paradicsomból.
Vagy másfél évvel ismeretségünk után, egy este midőn beléptem a boltba,
alig ismertem a Weber-családra. Szokatlan öröm fénye ragyogott az
arcukon, s az özvegy épp akkor ölelte meg fiát, midőn beléptem.
– Jó az Isten, jó az Isten! Látod, megsegített!
– Nagy örömre jöttem, – mondtam én – juttassanak nekem is belőle.
– Igazán nagy a mi örömünk, – mondta Anna. – György fizetését fölemelték
háromezer forintra. Most már a szegény mamának nem kell hajnalban kelni.
Eladjuk a boltot.
– És önnek sem kell oly korán kelni…
– Nem? Ó higyje el, magammal nem törődöm. Én már megszoktam,
kislány-korom óta. De a mama kényelemhez volt szokva. Szegény jó mamám!
Szemében köny csillogott. Mi történt velem? Éreztem, hogy könycsepp
gördült le arcomon!
– Ugy-e, örül ön is Zetelaki úr, – fordúlt felém az özvegy.
– Istenem, hát lehet ebben kételkedni? Inkább én kérdem: megtartanak-e
továbbra is barátságukban?
– Furcsa kérdés, – mondotta György.
Anna hosszan maga elé nézett, mintha hirtelen elmúlt volna minden öröme.
– Anna kisasszony! Olyan szomorú lett egyszerre…
Megrezzenve nézett rám.
– Egy kicsit elgondolkoztam. Higyje meg, mintha fájna már, hogy ezt a
kicsi zugot elhagyjuk. Itt olyan boldogok voltunk a mi tisztes
szegénységünkben… Ki tudja, leszünk-e ezután ilyen boldogok?
György egy kissé indulatosan szólt közbe:
– Mindig rémképeket látsz! Természetes. Tele a fejed regényekkel.
Sokáig csönd volt, némán ültünk a boltban.
– Zárjunk be, – mondotta György hirtelen. – Még holnap vevőt keresek.
Bezárta az ajtót, leeresztette a vasfüggönyt. Elől ment az özvegy a
fiával, kart-karba öltve.
Anna szótlanúl haladott utánuk, én is mellette. A torkomat úgy
fojtogatta egy szó, melyet rég hordoztam szívemben. Nem, nem viselem
többé terhét! A kaputól néhány lépésnyire megragadtam Anna kezét.
– Anna…
Ő rám nézett s önkéntelen röppent ki ajkán:
– László…
Többet egy szót sem mondottunk. A többit leolvastuk egymás arcáról…
Gyötrelmekkel teljes édes napok: ez volt az én életem attól a
pillanattól, midőn meggyőződtem, hogy Anna szeret, igazán szeret. De
kit? Zetelaky Lászlót, a szegény ügyvédjelöltet. Mondhatom-e neki, mig
te, édes mamám, áldásodat nem adod, hogy nem vagyok az, akinek eddig
hitt? S ha te nem adod áldásodat, vehetem-e feleségül őt? Mire és miből
alapíthatok családot? Ó, ha igazán a szegény ügyvédjelölt lehettem
volna, akinek hazudtam magamat! Nem joggal fordul-e el Anna szíve tőlem,
ha megtudja a valót? Hogy ámítottam, hazudoztam s mikor kisült, hogy
gazdag vagyok, ez még nagyobb csapás, mert akadályként áll frigyünk elé!
És ha megtudja a valót, mielőtt magam vallanám meg?
Szegény Anna! Észrevette, hogy néha hirtelen elkomorodom s azt hivén,
hogy a szegénység bánt, még vigasztalt is.
– Ne légy olyan csüggedő. Majd egy kis vidéki városban irodát nyitasz.
Hidd el, én oly kevéssel beérem. Ád valamit György is. Majd magunkhoz
vesszük szegény édes anyádat is, a hugodat is. Te! Talán Györgygyel
összeillenék! Mondhatom, hogy derék férjet kapna Györgyben! Aztán tudod,
őt is csak ilyen módon lehet megházasítani. Sohasem forgott női
társaságban. Mindig csak értünk, nekünk élt!
– Te jó, te drága! Áldjon meg az Isten!
S engedtem magamat tehetetlenül, hadd ragadjon magával a jövendőbe,
melyet oly szépen, igézően rajzolt meg. Jótékony melegség járta át egész
lényemet, hallván a nemes szívü leányt, ki mindjárt az én szegénynek
vélt édes anyámra gondol!
Mondtam-e ezt neked, mamám? Ugy-e, nem? Lehetetlen, hogy mondtam volna.
Ha te ezt hallod, ha te ezt tudod, velem jösz akkor és kebledre öleled
Annát!
Ami ezután történt, arra csak behunyt szemmel tudok visszagondolni.
Lelkemre nehezedett az a pillanat s le sem tudom rázni, midőn egy napon
beléptem Annáékhoz s őt és anyját kisírt szemmel, Györgyöt szörnyű
fölindulás közt találtam. Rémülten állottam meg az ajtó mellett.
– Ne tovább! Álljon meg! – kiáltott rám György. – Tudja, hogy mi az ön
neve? Nyomorúlt csaló! Szédelgő! Tolvaj, aki belopódzott a mi
szentélyünkbe!
Anna nem tudott rám nézni, de könyörögve kulcsolta össze kezét György
felé:
– György! György!
– Talán még most is szereted? – kiáltott Annára.
– De mi történt? – kérdeztem én lehető nyugodtan, bár szédülni éreztem a
fejemet.
Szörnyü pillanat volt ez. Arcomba vágva a leggyalázóbb szavak s vissza
nem utasíthatom, mert a látszat igazat adott Györgynek. Kimagyarázzam
magamat? E pillanatban szinte lehetetlen.
– Ha tudni akarja, hogy mi történt, hát megmondom, – folytatta György
magánkívül. – Meggyőződtem, hogy ön egy lézengő ritter. Egy gazdag
ficsúr, ki belopódzott hozzánk. Csak nem várja, hogy azt is megmondjam:
miért?
– Hallgasson meg…
– Nem hallgatom. Takarodjék ki!
Mondtam én:
– Akkor majd meghallgatja segédeimet.
Weberné rémülten sikoltott föl, hallottam Anna hangját is: László!
László! – de hajtott a szégyen, a vak düh s meg sem állottam, mig két jó
barátomat meg nem találtam.
Még aznap fölkeresett lakásomon Weberné, vele jött Anna is, könyörögtek,
hogy ne hivassam ki Györgyöt, ő nem tud bánni a karddal. Igyekeztem
megnyugtatni.
– Legyenek nyugodtak, mondtam én, György fog megvágni engem, amint hogy
egy vágást érdemlek is tőle. A párbaj után – mondtam Annának – meg fogsz
győződni, hogy hazugságom ártatlan természetü volt. Csak meg akartam
győződni, hogy igazán szeretsz-e, Anna!
A párbaj megtörtént. Valóságos kéjjel engedtem át magamat a György
kardjának: tessék. A segédeimet majd fölvetette a bosszúság, mikor
látták, hogy szándékosan engedtem egy jó hosszú sebet a homlokomra.
Néhány napig feküdtem. György mindennap meglátogatott.
– Hát nem tudtad mindjárt mondani? – méltatlankodott ő, mikor föltártam
előtte az igaz valót.
– Akkor sokkal izgatottabb voltál, semhogy hihettél volna nekem. Most
már tudsz mindent, hanem az a kérdés, mit teszünk most?
– Tudom, mire gondolsz, – mondotta György – az édes anyád nem fog
beleegyezni ebbe a házasságba.
Minek hazudjak, édes jó mamám, most már mindent megvallhatok, azt
mondottam nagy fölindulásomban:
– És én akkor is feleségül veszem Annát!
– Nem. Én sem engedem. A Weber György huga nem tolakodik senkinek a
családjába. Mi is voltunk gazdagok, László! Nem vagyok nemes, de régi jó
polgárcsaládból vagyok. Ti büszkék vagytok a nemességetekre, én is a
polgárságomra, még pedig nem kevésbbé. Hányan züllenek el közületek az
enyémhez hasonló körülmények között! S im, látod, becsületes munkával
újra fölküzdöttem magamat. Féltékenyen őriztük családunk becsületét.
Szegénység le nem térített a becsület útjáról. Édes anyámmal együtt
őriztük, ápoltuk, dédelgettük Annát s tiszta, érintetlen maradt, mint a
fehér liliom…
Írjam-e tovább, édes jó mamám? Te számkivetettél engem és én most várom
a kegyelmet, mely két szívet tesz boldoggá. Mondjam-e, megesküdjem-e
hófehér hajadra, hogy elsorvadok bús számkivetésemben s elsorvad az a
leány is, aki ismeretlenül is oly meleg szeretettel volt irántad, a
szegény özvegynek vélt anya iránt!
IV.
„Ó áldott, ó áldott a kezeírása!“ Ugy-e, igazam volt? Ugy-e, nem
csalódtam? Ugy-e, olyan jónak, nemesnek találtad őt, mint én? Csak
maradjatok Budapesten, drága jó mamám, megyek, repülök közétek!
TARTALOM.
Uzoni Margit 3
A nagymama 152
A kendi papné naplója 163
Weber Anna 177
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
18 |veszedelmbe |veszedelembe
22 |gyöngéd szeretet |gyöngéd szeretetet
28 |visszatutasítottak |visszautasítottak
58 |kertben töltötttük |kertben töltöttük
96 |beütöttt Emilia |beütött Emilia
126 |Óh, Istenem |– Óh, Istenem
133 |Ne beszéljünk |„Ne beszéljünk
155 |teszek szerehányást |teszek szemrehányást
169 |leki szépség |lelki szépség
171 |grófné gazadasszonya |grófné gazdasszonya
185 |ilyen bolodogok |ilyen boldogok]