belátok a szívébe. Ó, a nagymama szemüveg nélkül nem látja már azokat a
régi jó nagy betüket sem, de az ilyen fiatal leányok szívébe belát és
kiolvas onnét minden szót.
– De nagymama! Hogy lehet onnét olvasni, ahová semmi sincs írva?
Piruló arcát nagymama ölébe temette a leány, csak az aranysárga haja
látszott, s mintha a verőfény egyszerre ideszállott volna nagymama
hajáról is, fénylett, ragyogott a gyönyörü szép haj. Nagymama önkéntelen
elszólta magát:
– Be szép hajad van, gyermekem!
A leány büszkén fölemelte fejét, s mondta lelkes szóval:
– A tied most is szebb, nagymama!
– Te hizelkedő macska, te… Ki ne szeretne téged?
– Csak te szeress, édes nagymamám! Úgy mint eddig. Anya helyett édes
anya.
– Ó te bohó, te, hát kit szeressek mást? Volt-e valaki még mellettem,
akit szeressek? Anyád, szegény anyád halála után te kötöttél az élethez,
édes kicsi bimbóm… Bimbó… mit beszélek, virággá fakadtál. Szép vagy,
mint az édesanyád. Csak – s itt ború szállott a homlokára – okosabb
légy, mint édes anyád.
– Nagymama…
– Jó, jó, tudom, mit akarsz mondani. Szeretett. De szerethetett volna
egy kicsit okosan. Apád – – –
– Derék, tisztességes ember volt!
– Derék, derék, de hiába, alacsony a származása…
– Honvédtiszt volt, vitéz volt, a vitézsége megnemesítette.
Nagymama szemében köny villant meg.
– Igaz, igaz… hogy te igazi nemes vér vagy: csak az védheti így a
szüleit. Hanem azért a nemes voltára büszke nagyasszony kedves
ravaszsággal tette hozzá: De te mégis okos léssz ugy-e? Te hallgatsz,
Vilma…
A leány, minha álomból rezzent volna föl, révedezve nézett le az
udvarra, aztán tekintete átszállt a gyümölcsös vén fáin: azok mögött
állott színte elrejtve egy régi ház, egykor tiszttartó lakott benne,
most a bérlő. A tiszta csöndes levegőn áthullámzott egy megkapó szép
nóta: Darumadár, szállj előttem, szállj előttem… daru, szállj… Valaki
zongorán játszotta e dalt s lágy bariton hang kisérte halkan, csendesen.
– A bérlő kisasszony s a bérlő úrfi, – szólt csöndesen, gúnnyal a
nagymama.
– Ó de szépen játszik, de szépen énekel, nemde nagymama?
Nem akarta észrevenni a gúnyt, mely a nagymama szavaiban rejlett.
– Szép, szép. A kisasszony valóban szépen játszik, az úrfi is szépen
énekel. Ám az én időmben a bérlő kisasszonyoknak elég volt a gitár s az
ilyen úrfiak boldogok voltak, ha kántorokká lehettek. Milyen világ! A
bérlő kisasszonynak zongorája van, a bérlő úrfi ügyvéd. Az én időmben
csak nemes emberből lehetett ügyvéd…
– De az rég volt, édes nagymama.
Folytatta a nagymama, mintha nem is hallotta volna e megjegyzést:
– Soha sem is volt inyemre, hogy nagybátyád bérbe adja a birtokot. A
Bekék uradalmát ős idők óta tiszttartók igazgatták, mind csupa nemes
emberek. Tudod, ki volt a mostani bérlő atyja? Udvarbiró az én apámnál.
Közönséges jobbágy ember. S lám, a fiának hogy fölvitte Isten a dolgát.
És az unokájának! Oly előkelő, akár az én fiam, az én miniszteri
tanácsos fiam. Na, szép, rangos hivatal, ámbár, ha szavamat fogadja s
megházasodik, nagyobb karriert csinálhatott volna. Lehetne miniszter.
Mert György nagy ész. Ő talentum. Most már vége. Ötven éves. Ha eddig
nem tette, maradjon csak agglegény holtig. Hadd éljen a penzióból. Abból
megélhet, ugy-e. Éljen is meg. Mert amit itt látsz: ez a ház, ez a sok
épület, őseidnek ez a nagy kertje; a szántók, a rétek, az erdő, mind a
Beke Vilmáé.
– Uzoni Vilmát akartál mondani, nemde nagymama?
– Jó, jó, Uzoni Vilma, legyen az. Hallgass csak ide: írtam Györgynek,
megírtam neki végső akaratomat. Elvárom tőle, hogy lemondjon az ősi
jusról, miután családja nincs. Ő megélhet uriasan a penzióból, ugy-e?
– De hátha nem elég neki?
– Elég, ha én mondom! Azt akarom, hogy az ősi jus reád szálljon. Az édes
anyád jussa hol van? Eltünt, mint a pára. Az apád…
– Nagymamám!
– Ne félj, nem teszek szemrehányást. Ami elmúlt, elmúlt. Hála az égnek,
hogy még meg van az ősi, a Beke-jus. Most csak – s merőn nézett a
leányra, – egészen, tisztán szeretnék belátni a szíved közepébe.
Szeretném kiolvasni onnét a férfi nevét, kinek kezedet s szívedet
szántad.
Gyöngéden, hizelegve cirógatta meg a leány fejét.
– Nos, nos, csakugyan még semmi sincs írva a te szívedbe? Semmi, senki?
Lássuk. Sorba veszem az ismerős gavallérokat.
– Ne, ne, nagymama, hiába ne! Egyiket sem találod meg ott!
– Tehát ismeretlen? Budapesti gavallér? Báli ismeretség? Na csak
közülünk és közénk való legyen. Majd a szeme közé nézek, csak eljőjjön.
De hamar, mert nagymama öreg, göthös. Ma még mosolyog a nap, holnap
beborúlhat az ég, aztán beállanak azok a csúnya hideg őszi napok, amikor
a nagymama mindig csak köhög, köhög, hát még a tél, brr! Jaj, a tél. Azt
én már nem élem túl…
– Sok, sok telet élsz te még túl nagymama.
– Nos, budapesti gavallér?
A leány könyörögve kulcsolta össze kezét:
– Ne faggass, ne kínozz, édes jó nagymamám! Majd György bácsi… Igen, ő
megmondja… Ő tudja, ő mindent tud, ő okos ember, ő mindent eligazít, de
én ostoba, gyámoltalan leány vagyok, igen, hisz jól ismersz… Nagymama!
Nagymama rémülten nézte, vigyázta a leányt, ki neki pirúlt arccal,
szinte lázasan hadart tovább összefüggés nélkül.
– Mert látod, nagymama, ez a ház is, ez az uradalom is, én igazán nem
tudom, mit mondjak, de engem nem illet meg, hogy is illetne meg, mikor a
Gyuri bácsié. Nem is volna lelkem, hogy elfogadjam. Tudod, nagymamám,
Budapesten roppant drága az élet – ó, én láttam, tapasztaltam – mi
konyhapénz kell ott mindennap! És sok minden, amit elszámlálni nem
lehet. Azt igazán mondom, hogy Gyuri bácsi nem tudna megélni a
fizetéséből s ha a bérlő nem küldene, ha a fia el nem hozná a pénzt…
igen, a fia… Ugy-e, tetszett neked is ez a fiatalember? Oly szerény s
mégis önérzetes, komoly. Mai világban ritka az ilyen ifjú, különösen ha
fölvergődött. Nem is hinnéd, én sem hinném, ha Gyuri bácsi nem mondta
volna, ennek a fiatalembernek már most hires irodája van. Annyi pöre,
hogy alig győzi…
– Leány! Megőrültél!?
– É–én? Megőrültem?
Csodálkozva, elképedve nézett a nagymamára, ki testében reszketett a
fölindulástól. Naivan, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit
mondhatott olyat, ami a nagymamát fölizgathatta volna, kérdezte:
– Beteg vagy, nagymama? Jaj, Istenem, hogy reszket a lábad, a kezed,
mindened! S az arcod oly sápadt!
Megragadta nagymama kezét, s szinte fölsikoltott ijedtében: nagymama!
Keze hideg volt, mint a jég.
De nagymama kivonta kezét a leány kezéből s hidegen, olyan hidegen
mondta:
– Tehát a bérlő úrfi, az ügyvéd úr. Hogy is hivják? Baló István. Ez a
szerény, s mégis önérzetes, komoly férfi… ez van a kisasszony szívében,
nemde?
A leány egy lépést hátrált s mondotta bátran, büszkén, amint csak
nagymama megkivánta az ő véréből való vértől:
– Ő, nagymama, ő!
Nagymama lassan, nehézkesen simította végig a homlokát, újra meg újra,
aztán mintha a szemét is tapogatta volna reszkető ujjaival, vajjon ébren
van-e. Ott állott, valóban ott állott előtte a leány, büszkén, mint egy
istennő: szebb volt, mint valaha. És im ott állott előtte, s most már
igazán azt hitte, hogy álmodik – Baló István. Látatlan ért a tornác elé,
éppen arra a szóra, mely egyszerre égbe emelte őt. Hálásan csókolt kezet
a leánynak s elfogódva, zavartan állott meg a nagymama előtt, nem
tudván, mit kezdjen. Nem ismert a büszkeségében is szelid, kegyes
nagyasszonyra, ki eddig leereszkedő volt hozzá, de nem sértő módon. Most
a nagyasszony egy tekintetre sem méltatva őt, közönyös hangon mondta:
– Búcsúzni jött Baló úr, nemde? Hallottam, hogy viszautazik Budapestre.
– Úgy van, nagyságos asszonyom, búcsúzni jöttem, bár azzal a szándékkal
hagytam el Budapestet, hogy pár hetet szüleim körében töltsek.
– Szüleinek bizonyára fájdalmasan esik hirtelen elhatározása, – mondotta
a nagymama, de már nem nézett keresztül az ifjú fején, vizsgálva
legeltette rajta tekintetét, hadd lássa szavainak hatását.
– Szegény szüleim! Ők igazán oly ritkán láthatnak engem…
– Nagyon leköti ügyvéd urat az irodája.
– Hál’ Istennek, sok dolgom van, s nekem a munka igaz gyönyörüség.
Szívéből, szinte lelkesülten mondta ezt az ifjú s a leány félig
gyönyörködve, félig ijedten hallgatta szavait. Reszketett, mint egy
megkergetett őzike, s kétségbeesetten gondolt a pillanatra, midőn
nagymama kimondja rájuk a halálos itéletet.
Mondta nagymama:
– Elhiszem önnek, hogy a munka gyönyörüség. Ezt a fiamtól is sokszor
hallottam. Különben miért dolgoznék oly sokat, mikor nincs rászorulva.
Erős nyomatékkal mondta ezt a nagymama s megütődve látta, hogy az ifjú
ajkán különös mosoly lebbent el. De talán nem jól láttak gyöngülő
szemei?
Gépiesen, szórakozottan mondta az ifjú:
– Valóban, ő méltósága nem szorult a munkára. S épp ez benne a legszebb
vonás: reggeltől estig dolgozik, mint a legkisebb tisztviselő s ráér még
jót tenni másokkal. Ő velem is annyi jót tett, hogy egy egész élet kevés
meghálálni azt! Ő vezetett be engem, a szegény, névtelen ifjút a
társaságokba, az ő révén jutottam előkelő ismeretségekhez, neki
köszönhetem, hogy ma szép irodám van, neki köszönhetem…
Lopva a leányra pillantott, tőle kérvén bátorítást, beszélhet-e tovább.
A leány tekintetében ott ragyogott a válasz: beszélj, beszélj, légy
bátor!
– Neki köszönhetem, hogy föl mertem emelni szememet nagyságod unokájára…
– György! Az én fiam engedte meg ezt!?
– Ő bátoritott rá, hogy tőle, mint gyámjától megkérjem a kezét…
– És ő odaigérte?
– Oly kegyes volt: áldja meg az Isten!
– És hiába igérte, én nem engedem! – kiáltott magánkivül a nagymama. –
Vilma, vezess be!
Nem volt annyi ereje a nagy erős izgalomtól, hogy fölkeljen a székből,
erőtlenül hanyatlott vissza. Aztán egyszerre csak megeredtek a könyei, s
tehetetlensége érzetében sírt a nagymama.
– Istenem, Istenem, – zokogott, – mit kellett megérnem.
Vilma kétségbeesetten szaladgált a tornácon, nem tudta, mit cselekedjék.
Baló István szomorúan fordult a leányhoz:
– Ha nagymamája megengedné, bevinném a szobába.
– Nem, nem, – tiltakozott a nagymama csöndesen, – most már nem érzem
magamat oly rosszul. Egy kissé elszédültem. Itt maradok.
Gőgösen szólt Baló Istvánhoz:
– Van még valami mondani valója?
– Nincs, nagyságos asszonyom. Csupán egy levelet kell átadnom a
méltóságos úrtól. Nem szívesen teszem, mert azt hiszem, rólam is szó van
a levélben, de ő méltósága megparancsolta, hogy adjam át, ha nagyságod
elutasít.
Kivette a levelet s mély meghajlással nyujtotta át.
– És most, nagyságos asszonyom, fogadja alázatos kézcsókomat.
Kisasszony, – fordult a leányhoz – bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam
gyermeki szívének.
A leány könyes szemmel nyújtott kezet az ifjúnak:
– Isten önnel, Baló. A viszontlátásig, – lehelte inkább, mint mondotta.
– A viszontlátásig…
Nagymama izgatottan bontotta föl a levelet, aztán átadta a leánynak:
– Olvassa, kisasszony, hadd hallom, mit ír a méltóságos úr.
Vilma reszketve vette át a levelet s a szemébe toluló könnyektől
akadozva olvasta, amint következik:
Drága jó anyám!
Talán nem kell bizonyítgatnom, mennyire fáj nekem, hogy nem csókolhatom
áldott jó kezedet s ahelyett, hogy magam mondanám el, levélre kell
bíznom az elmondani valókat. Baló Istvánnak, a levelem vivőjének
szorosan meghagytam, hogy csak az esetben adja át azt, ha te, drága jó
anyám, nem volnál velem egy véleményem Vilmánk jövendőjét illetően. Én
mint gyám, Vilma kezét e derék ifjúnak ígértem, abban az erős hitben,
hogy hozzá méltóbb férjet aligha találok. Ismerem az ifjút gyermekkora
óta, úgyszólván előttem növekedett föl s nemes jellemének,
becsületességének többszörös próbáját adván, én a magam részéről
szívesen szemet hunyok paraszti származása előtt. Tudom, hogy neked az
nem oly könnyü, drága jó anyám, mert te különben becsülésre méltó
előitéletekben nevelkedtél föl, öregedtél meg. Ám manapság nem szabad
szorosan ragaszkodnunk az előitéletekhez, bármennyire tiszteletreméltók
is azok. Sok kicsiny emelkedett magasra, sok nagy szállott alá s ha
nézem családunk és a Baló-család sorsát, be kell ismernem, hogy a
távolság köztünk ma már nem oly nagy. Baló Istvánnak nemcsak előkelő
állása van, de gazdag is, mig mi, fájdalom, szegények vagyunk.
– Állj meg csak, állj meg, – szólt közbe izgatottan a nagymama. – Olvasd
még egyszer az utolsó mondatot.
A leány újra olvasta.
– Tovább, tovább!
Ó drága jó anyám, szívem majd megszakad, töredelmes vallomást kelletvén
tennem. Isten látja lelkemet, arra irányult minden törekvésem, hogy
sohase tudd meg a szomorú valóságot, élj abban a hitben, hogy minden,
ami szemeid előtt elterül, a mienk. Semmi, semmi! Baló Péter már évek
óta csak a te szemedben bérlője a Beke-uradalomnak, övé a ház, az ősi
ház, melyet én már megterhelten vettem át. Ám az egyszerü, de nemeslelkü
ember készséggel hajlott abbeli kérésemre, hogy mig te élsz, mint bérlő
viselkedjék s háborítatlanul lakjál az ősi házban. Mindezt te sohasem
tudod meg, drága jó mamám, ha minden leveledben nem sürgetsz, hogy
irassam Vilma nevére a birtokot. Végre is elszántam magamat e
vallomásra, bár tudom, hogy végtelen nagy fájdalmat okozok neked, de
inkább tőlem tudd meg a valót, mint idegenektől.
– Elég, elég!
Az utolsó sorokat már zokogva olvasta a leány s szegény nagymama
megtörve, erőtlenül feküdt székében, alig hallhatóan rebegte: elég,
elég…
Vilma sírva borult a nagymamára, csókolta kezét, arcát: édes jó
nagymamám, drága jó nagymamám!
– Ó, jaj nekünk, ó, jaj, édes kis árvám! Földönfutók vagyunk, koldusnál
koldusabbak.
Aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül szólt a leánynak:
– Szólítsd be az inast.
– Parancsolsz valamit, nagymamám? Megmondom neki.
– Menjen át ifjabb Baló úrhoz: kéretem, jőjjön ide.
Néhány perc múlva ott állott előttük Baló István. Látván a kisírt
szemeket, megilletődve mondta:
– Parancsára itt vagyok nagyságos asszonyom.
– Nem parancsoltam, kértem, hogy jöjjön át, Baló úr, – mondta oly
nyugodtan, hogy csak kisírt szeme mutatta az átélt izgalmat. – Fiam
leveléből – folytatta nagymama – az tűnik ki, hogy ez a ház s ez az
uradalom az önöké. Valóban szép volt az ön édes apjától, s öntől is,
hogy megtűrték itt ezt a szegény öreg asszonyt…
– Ó, nagyságos aszonyom!
– Úgy van, úgy, szép volt, nemes dolog volt s most még csak arra kérem,
engedje itt maradnunk, míg holminkat összecsomagoltatjuk.
Baló István most annak az embernek az arcát öltötte föl, ki egész
komolyan sajnálja, de igazán nincs módjában, hogy eleget tegyen a
kérésnek. Tettetett komolysággal mondta, miközben egy nagy birtokívet
húzott ki oldalzsebéből:
– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én nem rendelkezhetem sem a ház, sem
az uradalom fölött. Méltóztassék beletekinteni: minden a kisasszonyé.
– Hogyan! – kiáltott föl egyszerre nagymama is, unokája is.
– Véletlenül értésemre esett nagyságod szándéka s én bátor voltam
megvalósítani.
E pillanatban Baló Istvánból, a leleményes prókátorból, ismét szerelmes
ifjú lett s mig nagymama a birtokívet betüzgette, hullatván könnyeit a
rideg számokra, letérdelt nagymama előtt. És im ott térdelt mellette
Vilma is. Egyszerre ragadták meg nagymama kezét.
Szólt a leány, könyörögve emelvén szemét a nagymamára:
– Áldj meg minket, édes jó nagymama.
Nagymama kezei önkéntelen hullottak le, véletlenül éppen a két szerelmes
fejére.
– Megáldalak, meg. Keljetek föl.
Baló István csókokkal halmozta el nagymama kezét.
– Nagyságos asszonyom…
– Nagymama, – igazította helyre a nagyasszony. Hosszan a szemébe nézett
az ifjúnak s mondta kedves büszkeséggel:
– Igazi nemes szív vagy, István. Látszik, hogy a fiam társaságában
nevelkedtél föl!
A kendi papné naplója.
Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régi,
szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig
haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést
egy vén papné együgyü írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az
élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos
életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon
vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni
gondviselés megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század
elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában,
szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha
föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?
Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre
bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!
*
Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a halál
angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem ifjúságomban, sem
öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. Szomorú
árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most,
viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem;
ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt
reszkető kezemnek.
Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon lesz-e időm,
leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, gyermekeimnek,
unokáimnak okulására?
… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az Úrnak
1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az édes
anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták
a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De, úgy
látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édes anyám
meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg kellett ízlelnem az
árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, nagy birtoka Bonchidán,
de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a
főkeresztapám, az édes apámnak kegyes nagy jóembere s Marguca nevü oláh
dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit,
hogy nem fért a markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra
is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám?
Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes
természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást
békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás
halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem
egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el
kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, aki csendesítse nagy
indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a
hiveivel, pokollá lett az élet Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát
kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott
lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány
maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a
váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném
akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett reám.
– Mit beszélsz?
– Azt, hogy elpusztulunk.
Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült.
Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú
az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázos
szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, kevesbedett a
gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a címeres ökröket.
Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két
csikóért. A két legszebbikért. Ó de megsírattam! Elkövetkezett az az
idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el
szerencsétlen apámat.
Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én
intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat.
Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is
jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az apám mindenese. Akkori időben
szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem,
hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó
csizmám talpát kötővel kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én
brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki
kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül.
De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő
lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya
Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban
elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos leánya kisasszonyi
gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam
hozzájuk, sírva borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el
engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel
szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem
vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk
Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé.
Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott,
illendően fölruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy fölfedezzék
ittlétemet. Egy bonchidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt
szerzett nálunk a jobb időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a
Szamosról. Összecsapta a kezét:
– Kisássonykám! kisássonykám!
Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítást, a
hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam
kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap
mulva szörnyü sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony
volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a
felesége), erőnek erejével elvitt s ott rejtegetett a házánál meg
egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem akarta, hogy többet
visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal
reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s haza visz. De az isteni
gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai
udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajállá
magát, hogy szól az ő kegyes urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő
nagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az
emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét multán már jött az üzenet a
nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre.
Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné
fölkérdezett, hogy mit tudok.
Mondta néném:
– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már keresztszemmel
való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen
söpörget, tisztogat.
– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három esztendőre
fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden
esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két rend változó ruhát,
két surtzot, két pár lábbelit.
Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a
grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor nekik szabad volt,
játszottam: ez volt az én szolgálataimnak rendje. De volt egy szebeni
komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én
terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint
a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a
kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni,
de az isteni gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos
grófnénak fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit
hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s
minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó szívvel,
csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt a sok baj közt
sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna
a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a
preceptor, a gubernánt, a számtartó, kancallista, a belső cselédek s a
szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét,
hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor
megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én
mint a hal kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a
szüleim.
– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is pap volt!
– A _jóban_ lehetünk rokonok, – mondtam én.
Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.