Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt
maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a
kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem
lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az
én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem
kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az
ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik
hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét,
rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond,
kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én
rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat.
Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám
megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet
ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila
mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a familia
mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit
tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem
leveleimben. Ime, nekem is akadt kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya
leány.
Hogy is történt? Így történt.
Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is.
Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van.
De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá csaphatná az én fizetésemet is, még
tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus
előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen,
ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok
múlnak el meleg étel nélkül.
– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – itt az
élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem
házasodik meg kolléga úr?
– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő.
– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre a
kollégát.
– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!
– Persze, persze, – mondám én, – az más.
Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél
és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga
példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár
volt, Szalóki kolléga hazakisért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt
engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne?
Ő mondá:
– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném
kegyedet egész életen át.
Mondám én:
– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon
nehéz.
– És ha az volna is! – áradozott Szalóki.
– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, mennyi az
ön fizetése?
Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.
– Összesen hatszáz forint.
– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer
forint. Óriási összeg.
– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.
– Úgy van, félre is tehetnénk.
– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni?
– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.
[Illustration]
– Mit?
– Azt, hogy ön engem szeressen.
– De kisasszony!
– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem
először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind
a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült – nem
ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én nekem tetszik ez a sárfészek.
Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt.
De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket.
– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e?
– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön
felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön
felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a
faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek
a felesége.
– Sok leány mondta ezt már.
– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek
közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek
egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy
oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is.
Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. Annyira
nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba:
– Csakugyan elmegy, kisasszony?
Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.
– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve a
nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért
mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó
társaságba kerül.
Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette
az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg
szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.
– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat.
S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán egyszerre valami
nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a pamlagra. Fejemet a pamlag
vánkosába temettem és megeredt a szememből a köny zápor módjára. A
szívem majd megszakadt.
Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? – Mit
tudom én?
Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, csak
barátom… Távozz, sátán, távozz!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila mamámé. Jaj,
de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de megijesztettem.
Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: megbolondúltál? Ír a sógor
is. A jövő évre megüresedik egy állás Csinódon. Nehogy elrontsam az
életemet, egész jövőmet. „Ámbár – teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs
beleszólásom.“ Ó, a jó Balázs! Nem tagadja meg papi voltát.
De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, hogy csak
rossz tréfa volt az egész.
Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint megfenyeget
szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol meg már? Mért
neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki feleségre van szüksége!?
Kinevetni való ez?
Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis
csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta a
levelekkel.
Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy könyv a
csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses regény tíz
énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – változatlan
barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi regényünk. Ez az
édes-bús, szomoru regény. Az első példány az öné. Azt hiszem, ez a
legszebb művem s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús szomorú
regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság elmarad, de
a szerelem él örökké, változatlanul…
Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. Vagy te a
regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak is?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan dícséretekkel
halmozzák el a kritikusok.
Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette a költő
lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással olvassák a mi
regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus bácsik is. Látod, költő,
látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád hallgatok, talán már nyüg vagyok
neked, így meg szépnek, bűbájosnak látsz, s megsebbzett szívednek minden
vércsöppje a költészet igaz gyöngyszemévé varázsolódik!
Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te osztályrészed:
köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók szívének szerzesz
enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, de mások szívének
enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. Tanúlj szenvedni a
kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő hivatása; a költőé, kit
Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges halandóktól már születése
pillanatában megkülönböztetett!
Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy van jól,
amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: árnyék, a
szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, az árnyék híven
kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád!
TIZENHATODIK FEJEZET. Vége a regénynek.
… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. Forgatom
a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a szememnek:
esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz az én Margitom.
Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, aztán öngúnyolódás, s van
oly esztendő, hogy egy szót sem ír könyvébe.
Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom szaggatott,
gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, hogy szíve
lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte magát,
megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban.
Hallgassátok őt!
… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak nagyobb
biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis szobát, melynek
külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, élhetek kedvem, változó
hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a kedvem, fölvidítom az egész
házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor hirtelen, minden átmenet nélkül
beborul fölöttem az ég s ilyenkor szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek,
hogy elsavanyodom. Pedig még nem vagyok vén leány. De megdöbbentő
példákat látok. Ahány vén leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl
valami nevetséges ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak
lássanak mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már harmincöt
éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy szerelmes diák
módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. Öt éve már, hogy nem
láttam. Szavát vettem, hogy sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még
egyszer látnám, hangját hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném
fogadásomat. Mert néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is –
perelek magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom
is a mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha
észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm
megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak
legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei
gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az utódomnak
megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom rátok!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első esztendejében
találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a fogadást. S csaknem
mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit is elhozta. Első sorban
Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? Egy jóképü, neki
gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján lépett be. S velök két
gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura körjegyző. Igen jó módban élnek
kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a szerelmes jogász, hová lett? Istenem,
Istenem, ezek a süldőkorbeli szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától
megkérdezzem: nos, mi lett Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan
hagyjad. Tejfölös száju fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog
vagy? – Meg vagyok elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát,
Magda!
És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a süldő
szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán napirendre
térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést egyszerre tízen
is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár hónappal ezelőtt egy jó barátom
megigérte, hogy a találkozás idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy
ne kelljen szégyenkeznem. De ez az önfeláldozó barát az utolsó
pillanatban cserben hagyott: torokgyulladásba esett a – kicsi leánya!
Ezen mind nevetnek s konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa
vagyok, de Sárosi Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az
egyszer nagyon érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve
minden erőmet, hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer
érdeklődött, s ha jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré
lett! – mondják többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres
ember, nagy nevü költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam?
Olvasta valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy
szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek csak
a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál Vilma, ki
most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három gyermek mamája,
félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet jól ismert, édes-bús
emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem figyel reánk, megindúltan
csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én olvastam azt a verses regényt.
Ismerem a ti regényeteket. Sokat sirattalak, s siratlak ma is. – Te
drága jó lélek, te, csókoltam én is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd,
hogy boldogtalan vagyok. Így akartam, így van jól…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész lényemnek
legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári hónapokban vagyok. A
nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. Itt Róza is. A csöndes
papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet ráismerni. A gyermekek közt
gyermekekké válunk magunk is. Mert Isten már három gyermekkel áldotta
meg a papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az
udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. Elhatároztuk,
hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, hogy ne maradjon vén
leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából elég két vén leány. Róza?
Ő akár minden nap férjhez mehetne. De szegényt majd fölveti a bosszúság.
Csupa özvegy, sok gyermekes férfiak próbálnak szerencsét, azzal a
nyilvánvaló számítással, hogy a derék, a jó Róza föláldozza magát
érettük, férjének betegségében hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek
mosdató, öltöztető dajkája lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki
Rózát maga-magaért vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának
nem tetszik. Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a
körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska Róza-mamának
hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak prepa vagyok a
gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom velök, pajtásuknak
tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes anyám, te
sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten vagyunk, szomorúan
nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó szeretettel. – Kinek vallhatod
meg szíved titkát, ha nem édes anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes
jó Lila mamám! Szegény Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom
elszánni magamat, hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon
bizonytalanságban, mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat,
melynek gyógyító szere amúgy sincs…
Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél borítja a
földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. Ah, Istenem,
de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon beteg. Édes jó
Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd el még az én édes anyámat! Mert
hiába, senki sem áll oly közel a szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes
anyám, kinek sírom el emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem,
hogy az ő keblén megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná
lelkemnek nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért!
Mért nem vagy te most mellettem e nehéz órákban!?
[Illustration]
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. Jóságos,
szelid arcát nem látom többé soha.
Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán ott volt
a Halál hideg lehellete. Szemében benne volt egész lelke. Gyötrelmes,
fürkésző tekintete úgy perzselte a lelkemet s én csak zokogtam: lelkem
jó anyám! Hideg arcát megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas
sóhaj, egy szívet hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál mellettem
életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van a te hangod
zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én sebektől
borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e valóban az égből
szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján imát rebegett? Te
voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig szerettelek, most imádlak,
mint Istenemet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy befejezett
mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. Sehol
sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy jár-kel,
mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig igazi otthona,
mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már csakugyan nincs életének
egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy megbecsülni ezt a meleg nyájas
otthont, mint most. Én már csak Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem
enged. Úgy e világon senki sem tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint
Ágnes és Balázs. Mind a kettő „talpig szív“, amint én szoktam mondani.
Balázs meg valóságos doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy
lázam van. Hiába tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így.
Göthös prepának csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának.
Lehet-e egy „vén leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök,
hogy bár csak sejtenek egy s mást az én legbensőbb dolgaimból, tisztában
vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés.
Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek sem
kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl,
meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én
életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem példálódzgatnak,
hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, ezek is tisztában
vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom arcukról a szánakozást:
szegény Margit! Még kérője sem akadt. – Dehogy nem! – vigasztaltam őket,
ha egy-egy szót elejtenek. Hát Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain
kívül senki sem hiszi el nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer
valami nagy véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak
a mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek?
Vagy: látszik, hogy költő. Bolond.
Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a nagy
hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, punktum.
A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy ember látta meg.
Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt…
Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s vége.
Legyen ez akkord az utolsó lap.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, harizsálgatom a
leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a szoba homályán, mint
valami régi halovány emlék a multból. A ház népe már rég lepihent, de én
nem vagyok egyedül. Lábamnál egy vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint
egy-egy hasáb fát vet a tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább.
– Zsuzsika, feküdj le.
– Nem vagyok álmos.
Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett szeme látható kéjjel
mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba szenderíti a bizsergető
melegség s halk szuszogása belevegyül a csöndes dorombolásba. Olvastam
egyszer valahol, hogy ez a legszebb muzsika a világon: a tűz csöndes
dorombolása. Fáradt, öregedő ember írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma
hiszem. Kint tombol a szél, meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan
hajladoznak, mintha temetésre készülne az egész világ s itt a
kandallóban csöndesen dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb
muzsika a világon. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást
fakasztó: minden úgy van jól, ahogy van…
Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a szendergő
gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az apátlan, anyátlan
árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, könyörületességből-e vagy
szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez mért született, mért él, minek
van ezen a világon?
– Zsuzsika, feküdj le.
Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve
simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti nagy
okos szemét.
– Hát a kisasszony mért nem fekszik le?
– Mert én igazán nem vagyok álmos.
Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét.
– Kisasszony…
– Mit akarsz, Zsuzsika?
– Ugy-e magának nagy bánatja van?
– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz?
Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül.
– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – mert volt
nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb nyomorúság,
mint az egyedülvalóság…
– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Egy meg egy: az
kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal hárman vagyunk.
– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember!
– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az
iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém fogódzkodtál,
félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a kutyára, hogy
vonítva kullogott el.
[Illustration]
– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre
elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani senki
lélek a kisasszonyt!
Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan
ellenségtől meg akarna védeni.
– Szeretsz, Zsuzsika?
– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!?
– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg levest,
meleg ágyat?
Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét.
– Hát mért szeretsz?
– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes szava van
hozzám!
– Ó te bolond, te!
Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már azt
hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, merőn rám
függeszti szemét.
– Mért nincs magának ura?
– Leányka! Hol jár az eszed?
Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt:
– Hej, ha én királyfi volnék!
– Mit tennél?
– Feleségül venném magát.
– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le.
– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek…
– Mitől félsz?
– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja s
elviszi.
– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért gondolsz éppen
a csúf fekete emberre?
– Láttam álmomban.
– Nos, ha véletlenül eljönne?
– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja istápját.
– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak…
– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne…
– Itt volt egyszer, Zsuzsika…
– Itt volt? S mért nem ment vele?
– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk –
fölébredtem.
– Hát csak álom volt ez is!
– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!…
– Ó Istenem!
– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp.
– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika.
Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ legszebb
muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat
altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek vége…
– Feküdjünk le, Zsuzsika!
VÉGE.
A nagymama.
Őszi napnak szelid verőfénye, maradj még, maradj a vén udvarház
tornácán, aranyozd meg nagymama ezüstös haját. Játszadozzál nagymama
arcán, ezen a nemes szép arcon; a homlokán, ezen a magas, büszke
homlokon. Im, nemcsak te mosolyogsz, őszi napsugár, mosolyog a nagymama
is… Ki tudja, talán az utolsó mosoly. Szeliden mosolygó, bánatos búcsu
az ősztől, az őszbe hajlott élettől… Mellette egy szép szőke leány ül a
zsámolyon, aranyos haja nagymama ölébe temetkezik s hosszan, szótlanul
néz föl nagymamára. Nagymama megsimogatja a leány arcát s mondja
mosolyogva, szeretettel: