bele, szemem könnyel telt meg, a félelem, mely előbb megdermesztette
volt szívemet, elmult, nyugalom, mélységes nyugalom szállott szívemre.
Fölébredtem, de azt a szép szomorú szemet még most is látom s hallom:
tanúlj élni és szenvedni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Illett ugy-e, – kérdem magamtól, – hogy megköszönjem az én poétám
figyelmességét. Volt ebben némi számitás is: hátha újra ír. Nem
csalódtam, mindjárt jött a második levél s most azon veszem észre
magamat, hogy nyakig benne vagyunk a levelezésben. Irodalmi kérdésekről
váltunk eszmecserét, de közbe-közbe belecsúszik egy-két mondat a magunk
életefolyásáról is. Annyit már sejtek, hogy az én poétám csalódott.
Vajjon ki lehetett az a valaki? Próbálom a sorok közül kiolvasni: vajjon
amit irántam érez, több-e barátságnál? Hátha a levelezés csak arra való
neki, hogy gondolata elterelődjék ama valakiről, aki megsebezte szívét?
Látja, hogy nem vagyok éppen buta leány s jól esik velem beszélni –
írásban. Meglehet, hogy érzelme több a barátságnál; hogy az idő és
távolság lassankint eltüntette az én igénytelenségemet s a csúnya, vézna
leányt szépnek látja. Költőtől kitelik ez a bolondság. Vajjon mit
tennék, ha véletlenül betoppanna s megkérné a kezemet? A mai eszemmel
azt mondanám neki: hiszem, hogy e pillanatban szeret, de érzelmeinek
tartósságában nem hiszek. Nézzen meg jól. Maga szép daliás ifjú, én meg
egy kicsi, vézna, csúnya teremtés vagyok. Valóságos figura pár lennénk,
mindenki megmosolyogna, ha kart karba öltve látna minket. Még meg is
gyanusítanák önt. Azt hinnék, hogy gazdag vagyok, azért vett el.
Búcsúzzunk, fiatal barátom. Keresse a dicsőséget, lelkem híven kiséri
messziről, látatlanul, ujjong a diadalain s az sem fáj majd szívemnek,
ha megtalálja végre azt a leányt, ki mindenképp több, mint én. Eszesebb
is, szebb is és mindenesetre – egészségesebb. Mert az egészség drága
kincs, óh, nagyon drága. Csak én tudom, kinek minden szellő megárt.
Hallja most is, hogy köhögök. Szörnyü rossz a tüdőm!
Így beszélek-e hozzá majd, lesz-e erőm erre, ha csakugyan megvalósul a
balga álom, nem tudom. De így gondolkozom. S azt hiszem, bölcsen
gondolkozom. Megerősit ebben Lili levele is. Minél tovább gondolkozom a
magam dolgán, – írja Lili – annál világosabb előttem, hogy minden úgy
történt jól, amint történt. Nagy szerencsém, hogy soha nem is láttam
nagy halottamat. Meg-megborzadok a gondolattól, hogy ha netalán összehoz
a sors, kezünket egymás kezébe teszi egy egész életre s minden nap
lekoptat valamit illuziómból. Vigyázz magadra, kicsike, légy erős.
Féltelek, nagyon féltelek. Inkább lemondani most, s hordani, mig Isten
élni enged, szent titkodat szívednek mélyén, semhogy egyszer rád
boruljon a csalódás sötét, vigasztalan ege. Mi nem születtünk
asszonynak. Nem vagyunk e világból s e világba valók. A lelkünk
túlságosan érzékeny, egy röpke fuvallat is mély nyomot hagy rajta s ami
mellett más mosolyogva, nemtörődömséggel halad el, attól halálos sebet
kaphat a mi szívünk. Én már ismerem a te poétádat hozzám juttatott
leveleiből s verseiből. Becsületes léleknek látszik, szeret is téged,
majd meglátod, föl is ajánlja a kezét, de nem lenne elég ereje
megküzdeni fölületesen gondolkozó emberek rosszul rejtett, bántó
mosolyaival. Így külsőképpen nem vagytok egymáshoz illő pár s ez a
rosszlelkü és alantas gondolkozásu embereknek éppen elég arra, hogy
poétádnak az életét megkeserítsék, lassankint kiábrándítsák az ő
széplelkü, de nem mutatós asszonykájából. És ha nem is törődnék poétád
az emberek itéletével? Mit gondolsz, őszinte volna-e ez a nemtörődés?
Nem ejtene-e sebet a lelkén az örökös küzdelem s kifáradván a
küzdelemben, nem az lenne-e a vége, hogy megbánná az elhamarkodott
frigyet? Hiszen ha elrejtőzhetnétek a világ szeme elől rengeteg erdő
vadonába! De a te poétád szegény ember. Mikor a szíve véréből írja a
legszebb költeményt, ugyanakkor nem űzheti el magától azt a prózai
kérdést: vajjon mit fizet ezért a kiadó? Mert élni kell! A költészetből
megélni vajmi nehéz. Ha nincs hivatal, beköszönt a nyomorúság. Ha van
kenyeret adó hivatal, ez meg kész ellensége a költészetnek. Mindenképp
nehéz a költő élete. S jaj neked, ha meglep a nyomorúság: nyomán jár
ennek a kiábrándulás. Szeresd a költőt, kicsike, de csak messziről. Ott
a nagyvárosban megakasztanád őt röpülésében, lankadtan hullanának le
szárnyai s te kétségbeesetten vádolnád magadat: nem a te magad
boldogtalansága miatt, hanem azért, hogy boldogtalanná tetted azt, kit
úgy szeretsz!
– Igaz, igaz! – sóhajtok bele a csöndes éjszakába. Leteszem a tollat.
Homlokomat pokoli forróság perzseli. Úgy tetszik nekem, holnap hiába
várnak a gyermekek. A láz lever a lábamról. Istenem, Istenem, ha beteg
leszek, súlyos beteg, ki virraszt mellettem? Ne hagyj el engem, édes jó
Istenem!
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Találkozás a költővel.
Három hónapja, hogy nem volt a naplóm kezemben. Nézem az utolsó
mondatot: „Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!“ Élénken emlékszem, hogy
midőn e könyörgő szavakat leírtam, addig soha sem tapasztalt félelem
szállta meg egész valómat. Már hetekkel előbb gyöngélkedtem, de könnyü
meghülésnek vettem az egész bajt s bár néha-néha hideg borzongás futott
át tagjaimon, rendesen eljártam az iskolába. Most aztán, hogy írás
közben, az éjféli órákban, nagy erővel lepte meg egész testemet a
forróság, valóságos rémület fogott el. E pillanatban ébredtem igazán az
én egyedülvalóságom, elhagyatottságom megdöbbentő tudatára. Mi lesz
velem, ha csakugyan ágyba dönt valami súlyosabb természetü betegség?
Voltak pillanatok, nem, több: órák és napok életemben, mikor nemcsak
hogy nem féltem a haláltól, de szinte vártam is annak a keserves
tudatában, hogy az én életemnek úgy sincs más célja, mint küzdeni a
mindennapi kenyérért; hogy nem lesz nekem soha puha, meleg fészkem,
ebben a puha meleg fészekben akivel megosszak örömet, bánatot… enélkül
élet-e az élet?
És most tetten értem magamat. Megijedtem, szörnyen megijedtem a
haláltól. A haláltól, mely bekopogtat ebbe a kis szobába, s elragad
irgalmatlanul, mielőtt érezném édes anyámnak s enyéimnek utolsó csókját
s mielőtt, – haj, hogy kell leírnom! – látnám őt még egyszer, hallanám
szavát, hallanék egy szót, csak egyet, ha szánalomból adja is:
szeretlek! Mért ne halljam ezt a szót bár egyszer? Csak a szép, csak a
gazdag úri lányoknak van joguk erre s nekem a szegény csúnya prepának
nincs? Igazság-e ez?
Ezek a gondolatok háborogtak, kavarogtak bódult agyamban azon a
rettenetes éjszakán, melyet nem felejtek el soha. Reggel ijedten jött be
a háziasszonyom, látván, hogy már nyolc óra s még nem keltem föl.
– Beteg a kisasszony?
– Nagyon beteg vagyok, jó asszony.
– Mi baja? Hol fáj, lelkem kisasszony?
– Azt hiszem tüdőgyulladásba estem. Van-e itt közel orvos?
– Orvos, orvos! – csapta össze a kezét a derék asszony – itt errefelé
híre sincs orvosnak. Magunk doktoroljuk egymást. Csak a halálos beteghez
hoznak orvost… Éppen félnapi járóra van ide Vásárhely. Ott van doktor
elég.
– Tegyen a fejemre s a mellemre hidegvizes ruhát, jó asszony. Aztán –
hozzanak orvost.
– Hát az édes anyjának írjunk-e, aranyom?
– Ne! ne! ne írjanak. Csavarjon ruhát…
Félig eszméletlenül hanyatlottam a párnára. Éreztem, hogy van legalább
negyvenfokos lázam.
Bejött Kása uram is. Ő azt javallotta, hogy fogadjunk fuvarost, aki
bevigyen engem Vásárhelyre a doktorhoz. Így szoktak itt tenni a nehéz
betegekkel, mivelhogy a doktor elhozatása tenger pénzbe kerül. Máig sem
tudom megmagyarázni magamnak, hogyan történhetett: ez oktalan terv ellen
egy szavam sem volt. Novemberi hideg esős időben, parasztszekéren
bedöcögtetni a beteget a félnapra eső városba! Ez a gyilkossággal
határos. De én erre nem gondoltam az én lázas fejemmel, az én
tapasztalatlan, gyámoltalan eszemmel. Tehetetlen bábként engedtem, hogy
tegyenek velem, amit akarnak. Következő reggelre szünt egy keveset a
lázam, de már tudtam, hogy tüdőgyulladásom van. Felöltöztettek meleg
ruhába, bepólyáztak vastag kendőbe, a parasztszekérre derekaljat, párnát
tettek, aztán szépen fölvettek az ágyból s ráfektettek a szekérre. S
hogy ne lássanak az emberek, fejem fölé tartott egy nagy szakadozott
esernyőt Kásáné asszony, aki kisérőmül szegődött.
Aki falun él, annak az efféle látvány nem szokatlan. A falusi embernek
nincs is pénze, meg sajnálja is a doktortól, s mikor a beteghez doktort
hoznak, akkor már a szegény beteg rendszerint a végét járja. „Olyan nagy
beteg, – mondják a jó emberek, – hogy még doktort is hoztak!“ De nehéz
betegség esetén is inkább a beteget viszik a doktorhoz, mint a doktort a
beteghez. Ez az utazás, a rossz utakon való végigdöcögtetés rendszerint
az utolsó kenet a szegény betegnek. Velem is megtétették ezt az utat s
ím, csodák-csodája, élek! Én, akit kora gyermeksége óta eljegyeztek a
halálnak!
Ah, Istenem, milyen út volt ez! Az ég beborúlt, a levegő nyirkos, az út
köves, gödrös, a szekér nagyokat zökken s minden zökkenésre nyilalás a
mellemben! Aztán egyszerre csak szitálni kezd a hideg eső. Arcomat el
kell födnöm a kendővel, mert a lyukas esernyőn az eső becsöpög. Majd
megfulladok a kendő alatt. Erős köhögési rohamok fognak el. Egy
örökkévalóság minden pillanat. A láz újra elborította egész testemet.
Azt hiszem, meggyulladok.
– Gyorsan, gyorsan, egy csöpp vízet… meghalok.
Leemelnek a szekérről s az ölében visz föl a lépcsőn a fuvaros, mint egy
kis gyermeket. Bevisznek a doktor rendelő szobájába. Forog velem az
egész világ, a butorok táncra kerekednek. Ott forog a szobában két úr,
mintha táncolnának ők is. Pedig állnak egy helyben, lázban égő, zavaros
szemmel is látom arcukon a megdöbbenést. És hallom, amint az egyik
rémülten kiált: Margit! Többet nem hallok, nem látok. Egy éles
sikoltással eszméletlenül esem össze.
[Illustration]
Késő este volt, mikor eszméletre tértem. Egy kis, de előkelően
butorozott szobában találtam magamat. Az ágyam mellett két férfi ült s
várta ébredésemet. Az egyik gyöngéden fogta a kezemet, az üterem verését
számlálta; a másik könnyes szemmel, megindúltan nézett rám s remegő
hangon kérdi: ismer-e?
– Óh, Istenem, – sóhajtok. – Ön az… István… Hát nem álmodom?
– A láz csöndesült, nincs ok az aggodalomra, – mondja a doktor.
De én nem törődöm a betegségemmel. Nem akarom hinni, hogy nem álmodom.
– Hogy jött ide? – kérdem suttogó hangon.
Az orvos közbeszól:
– Azt majd máskor mondja el az én István barátom. Most önnek föltétlen
nyugalomra van szüksége, kisasszony.
István lehajolt, megcsókolta a kezemet.
Szemem megtelt könnyel. Hálásan emeltem rá. – Köszönöm, köszönöm, –
rebegtem halkan.
Egy öreg asszony lépett a szobába, ezt a doktor mindenféle utasításokkal
látta el, aztán magunkra hagytak. Éreztem, hogy jótékony álom nehezedik
szempillámra; hogy ez az álom diadalmaskodik lelkem izgalmán. S én
botorul küzdöttem az elalvás ellen.
– Asszonyság… – szólítottam meg az öreg asszonyt. – Mikor jött ide ez az
úr?
– Tegnap, kisasszony. De a doktor úr meghagyta, hogy ne engedjem
beszélni a kisasszonyt.
– Jó, jó, csak egy pár szót. Én egyet-mást kérdek, maga beszéljen.
Meglátja, szépen elalszom. Mért jött ide?
– Nagy bál volt itt, kisasszonykám. A bál előtt ez a fiatal úr szavalt.
Azt hallom, nagyon szépen szózatolt. Még pedig olyan verseket, amiket
tulajdon ő maga írt.
– Itt van szállva?
– Itt. A doktor úrral jó barátok. Együtt tanúltak Budapesten.
– De hisz ő nem doktor.
– Nem. Azt hallottam, hogy talán lesz belőle. Talán már az is. S
„ujságot nyomtat.“
– Meddig marad itt?
– Ma akart visszautazni, de, úgy látszik, itt marad, mig a kisasszony
meg nem gyógyul. Úgy-e rokonok?
– Azok vagyunk…
Nem hazudtam. A lelkünk rokon…
– No látszik, hogy rokonok. Szegény, hogy meg volt ijedve! Egy falást
nem evett vacsorakor. A doktor úr sehogysem értette a kisasszony dolgát.
Szörnyen haragudott, hogy ilyen nagy betegen behozták, ahelyett, hogy
kivitték volna őt. Azt sem értette, hogy egy ilyen gyönge leány hogy
élhet egymagában.
– Hát a doktor úrnak van-e felesége?
– Nincs.
– No lám, akkor ő is egymagában él.
– Ugyan, ugyan, nagy különbség ez, lelkem kisasszony. De most aludjon
ám. Jaj de forró a feje!
– Forró? No akkor aludjunk.
Ez volt a válságos éjszaka. Éjfélre negyven fokra emelkedett a láz, de
hajnalban hirtelen alászállott. A doktor többször betekintett. Reggelre
a láz teljesen megszünt s én aludtam mélyen, nyugodtan. Dél felé
ébredtem föl.
– Túl vagyunk a veszedelmen! – jelentette a doktor látható örömmel. –
Pedig – most már megmondhatom – nagyon féltem…
– Tehát visszamehetek Szilvásra?
– Ó, persze! Majd egy hét múlva. Talán kettő múlva.
– Úgy, úgy, – vágott közbe a költő, ki e szavakra lépett a szobába. –
Mondhatom, az én prepa barátom könnyelmü egy leány, – folytatta, –
miközben leült egy székre, közel az ágyamhoz. – Ilyen utazás csak
nekünk, szeleburdi poétáknak van megengedve. Istenem, mit is gondolt!
– Semmit. Azt semmi esetre, hogy önt itt találom.
– Tudja, hogy épp ma akartam elindúlni Mezőszilvásra?
– Illetőleg vissza Budapestre.
– Nem, nem, ez csak ártatlan füllentés volt. Ha azt mondom az én kedves
barátomnak, hogy Mezőszilvásra megyek, mert van nekem ott egy
leánybarátom, akivel én irodalmi levelezést folytatok, a doktor lefog és
nem bocsát el.
– Lássa, én megkönnyítettem a maga dolgát, megkiméltem egy rettenetes
rossz úttól.
– Igen és szinte életével fizetett meg ezért.
– Ne felejtse, hogy sejtelmem sem volt az ittlétéről. Tehát nem
okolhatta volna magát a halálom miatt.
– Csak keveset beszélni, keveset, – figyelmeztetett a doktor, ki azonban
mindjárt távozott is, miután beteghez hivták.
Ketten maradtunk a szobában. S hogy ketten voltunk, sokáig nem jött szó
ajkunkra.
– Emlékszik, – törtem végre meg a csöndet, – arra a kolozsvári estére?
Mikor visszahuzódtam egy sarokba. És ön meglátott.
– S hogy megláttam, odasiettem.
– Táncra kért föl.
– S ön kikosarazott.
– Sohasem táncoltam. Pedig…
– Pedig?
– Akkor szerettem volna táncolni. Először és utoljára.
– Először és utoljára! Ily fiatalon hogy lehet így beszélni!
– Sokkal öregebb vagyok, mint ahogy képzeli. Ismerem magamat.
– Nos, ha ismeri, milyennek tartja magát?
– Egy kissé elsavanyodott, szeszélyes, hol tulságos jókedvü, hol minden
különösebb ok nélkül rosszkedvű, magával elégedetlen, másokat kigúnyoló,
csúnya, vézna, beteges leány vagyok. Ez vagyok én. Egy bolond poétának
kellett jönni, hogy fölfedezzen bennem valami értéket. Ez a bolond poéta
azt állítja, hogy barátom…
– És ha több lennék, mint barátja?…
[Illustration]
– Rémülten mondanám! ne! ne! Legyünk barátok és soha többek.
– S nem tudna szeretni engem? Nem bízná kezét az én kezemre, hogy
vezessem, hogy vezessük egymást egész életen át?
– A doktor megtiltotta a sok beszédet, – mondtam hirtelen s a párnák
közé temettem arcomat. Éreztem, hogy könyeimtől nedves lesz a párna.
– Margit… Ön sír… Nézzen rám! Megbántottam?
– Nem, nem…
– Feleljen hát a kérdésemre!
– Nem, nem, most nem. Majd egyszer, később. Levélben. Nehezemre esik a
beszéd!…
Csakugyan köhögési roham fogott el. Mikor valamennyire magamhoz tértem,
kimerülten, összetörve, (mily szánalmas állapotban lehettem!) szomoru
mosolygással fordúltam felé:
– Nos, lehetünk többek egymásnak, mint barátok?
– Túloz.
– Nem. Ne ámítsuk egymást. Tudom, hogy rövid idő multán csak nyüg, teher
lennék, melyet csak azért nem rázna le magáról, mert sokkal
becsületesebb. De az én szívem megszakadna, ha szenvedni látnám önt.
István! Búcsúzzunk el már most. A barátság maradjon, a szerelem – ha
volt, ha van – aludjon el.
István megragadta a kezemet s hévvel csókolta meg.
– Ne, ne ezt. A homlokomat… Egyszer… Az ajkamat… Egyszer, csak egyszer.
És mondja: szeretlek. Egyszer, csak egyszer. Aztán… ne lássam többé
soha. Én már boldog vagyok… Előre, ifjú barátom! Bontsd ki szárnyaidat,
emelkedj magasra, a csillagokat érje koszorus fejed. Imádságom kisér a
messzeségből. Add szívedet tehozzád méltónak: szépnek, ragyogó szépnek,
bűbájosnak, tündöklő elméjünek, aki téged megért, veled szárnyal, a
szíve a te szíveddel egyszerre dobban. Ilyen nő kell neked s nem egy
mindig halódó penészvirág… Ne, ne, többet ne. Ég a homlokom, az ajkam.
Eredj, eredj!
Félig ébren, félig álomban suttoghattam el e zagyva beszédet, de
elsuttogtam, bizonyosan el, mert most hogy ébren vagyok, itt ülök újra
az asztalnál, minden szó megelevenedik lelkemben, mintha képe, formája
volna minden egyes szónak. Nem láttam eltávozni Istvánt. Csak azt tudom,
hogy még aznap elutazott. Búcsú nélkül. Mért is búcsúzott volna? A
közönséges mindennapi búcsú már nem illett hozzánk. Így volt ez jól.
Másnap megjött az én édes drága jó anyám. Mindenáron haza akart vinni.
Makacsul ellenszegültem. Végre is engednie kellett. Mihelyt annyira
jobban lettem, visszakísért Szilvásra. Itt maradt egy pár hétig. A
szívem majd megszakadt, mikor kifejlettem ölelő karjaiból. Szegény Lila
mama! Még papirost és plajbászt is vett elő, úgy számolta össze (és
nagyította) szükös jövedelmét, csak valahogy meggyőzzön engem:
megélhetünk anélkül is, hogy én ebben az Isten háta mögötti faluban
kínlódjam. Pihenjek addig, mig otthon kerül állás. Nem tudok megválni
ettől a magányosságtól! Félek, hogy sehol egyebütt nem álmodhatom tovább
zavartalanul az én édes álmomat. Gyermekes félelem ez, de hiába, nem
tudom leküzdeni.
Mennyi levél, mióta István elutazott! S milyen bolondok mind ezek a
levelek! Nem győzöm észre téríteni. Pedig végre is enyém lesz a diadal,
a szomoru diadal. Ha ő gyönge, én erős leszek. Tetszem magamnak ebben a
szerepben. A gyönge leány, akin az egész világ szánakozik, erősebb az
erejére büszke férfiúnál. Penészvirág vagyok? Hát tudom, hogy az vagyok.
De erősebb is a lelkem, mint a tietek valamennyien, akiket ismerek.
Tapsolj, Lili! Büszke lehetsz a tanítványodra. Szeretlek, de főkötőt nem
tesznek az én fejemre soha! Ha már el vagyok jegyezve a halálnak, –
ámbár úgy látom, hogy az emberek csúnyán fölsülnek a jövendölésükkel,
mert hosszu, nagyon hosszu életü leszek, – de jó: ha már meg kell
halnom, ne haljak meg csalódástól megtört szívvel!
Így szeretve vagyok, szeretve leszek a sírig én, a penészvirág! Hányan
mondhatják ezt még el magukról?!
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Regény Margitról.
Be rég nem írtam beléd, édes kicsi könyvem. Ím elmúlt a tavasz, el a
nyár, őszre hajlott az idő s te érintetlenül pihentél az én ládikámban.
Mi történt velem? Igaz volna-e, hogy már te reád sem merem bízni
szívemnek bolond vergődését? S igaz volna-e, hogy most azért veszlek
újra elő, mert vége felé közeledik az én édes-bús regényem? Sűrűn jönnek
még Istvántól a levelek, de már kiolvasom a sorok közül, hogy lassankint
megadja magát s igazat ad nekem. Már-már kezdi hinni, hogy amit iránta
érzek, a legtisztább, a legeszményibb barátság. Nemrég egy különös
novellára bukkantam. „A csúnya leány“ a címe. Mintha csak rólam írták
volna. Egy agglegény beszéli el benne, hogy megszereti a csúnya leányt,
aki persze az ő szemében napról-napra szebbé lett. Megszépíti a lelke.
Megkéri a leány kezét s bár ez is szereti őt s meg is vallja szerelmét,
mégsem lesz a felesége. A férfi agglegény marad, a leány vén leány.
Ugyanúgy bölcselkedik a csúnya leány is, mint én. Ugyanazok az okok
riasztják vissza a férjhez menéstől. Ő is csúnya, vézna és beteges.
Talán csak nem rólam írták ezt a történetet? Nem, nem, nyugodt lehetsz.
Nem egy csúnya, vézna, beteges leány van a világon. De mindegy,
akárkiről, ez a novella nagy segítség nekem az én lelki nyomorúságomban.
Elküldöttem Istvánnak. Kiváncsi voltam a hatásra. István nagyon gorombán
nyilatkozott a novelláról. Azt írja, bolond az írója, bolondok a hősei.
S végül: bolondoktól ne vegyek példát. Én meg visszaírtam: Az az író
nagyon okos ember, a hősei bölcsebbek, mint a hét görög bölcs
együttvéve. Hálás vagyok az írónak: megerősített elhatározásomban.
István újra ír. Most már röviden, nem palástolt bosszúsággal. „Hát jól
van. Maradok agglegény, mint a novellabeli bolond, – maga meg maradjon
vén leány.“
Én erre írom: „Ne beszéljünk se agglegénységről, se vénleányságról,
beszéljünk barátságról. Ez nem akadályozza meg magát, kedves poétám,
hogy egy szép napon egy szépséges szép leányt vezessen oltár elé s azért
megtartson engem barátságában. Nézze, küldöm az arcképemet. A nyáron
elkövettem ugyanis azt az ostobaságot, hogy fényképező masina elé ültem.
Ezt az arcképet majd bátran megmutathatja jövendőbelijének. Bátran
megmondhatja, hogy e fénykép tulajdonosa az ön vénleány barátja. Bátran
megvallhatja, hogy időnkint levelet vált velem. Tudom, nem lesz
féltékeny. Annál kevésbbé, mert bizonyos vagyok abban, hogy elkövetkezik
az idő, midőn egyre ritkábbak lesznek a levelei.
S ez – előre mondom – nem fog fájni nekem. Előveszem a régi leveleket,
újra meg újra olvasom azokat. És el fogom olvasni minden versét, minden
könyvét. S minden dolgát meg fogom kritizálni, még pedig szigorúan.
Annyira szigorúan, hogy még meg is fogja sokallani s – ami nagy
szerencse lenne mindkettőnkre nézve – még majd kiállhatatlannak is fog
tartani. Szinte hallom a magamagát vádoló, szemrehányó kitörést: s én
ezt a kiállhatatlan vén leányt egykor szeretni tudtam! Így lesz, így.“
Ez a levél nagyon bántotta az én poétámat. Hogy én ilyesmit tehetek föl
róla. Könnyelmü, léha, fölszines embernek tartom őt is s ez nagyon fáj
neki. Ne jövendölgessek, várjam nyugodtan az idők mulását, az események
folyását.
Szegény kis poétám! Úgylátszik, csakugyan igazságtalan vagyok iránta. Ha
már beletörődött abba – legalább azt írja – hogy csak barátok legyünk,
hát legyünk barátok s ne jövendölgessük, hogy mint lesz, hogyan lesz
majd tíz-húsz év múlva.
Lili is keményen megdorgál. Azt írja, gyöngédtelen vagyok. Ő is azt
hiszi, hogy a poéta majd egy pár év múlva megtalálja az ő igazi párját,
puha meleg fészket rak; de egy bizonyos, hogy nem lehet az közönséges
lélek, ki egy szegény, csúnya prepát foglalt a szívébe s mert a neki
szép álmot nem valósíthatja meg, a legsivárabb életet, az agglegénységet
választja. Ha csak pár évig is tart ez az elhatározása, ezért a pár
évért is megérdemli a te becsülésedet. Csipkedő kedvedet másokon
gyakorold, kicsike. Ne bántsd a költőt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megfogadtam Lili tanácsát. Az ő szelid, nemes lelke megmutatta nekem az
igaz utat. Többé nem törődöm a magam lelki nyomorúságával, minden
gondolatom, minden szavam, írásom egy célt szolgál: visszaállítani az én
poétám lelke nyugalmát, észrevétlenül előkészíteni, megvetni alapját az
ő boldogságának. Látni akarom, amint repül följebb, följebb, emelkedik a
magasabb régiókba. Látni akarom, amint csöndes révbe jut hányt-vetett
hajója. Látni akarom oldalán azt a szépséges szép leányt, kinek lelke
megérti őt, vele együtt szárnyal. És engem boldoggá tesz a tudat, hogy
ebben részem volt nekem is! Nem irigylem annak a nőnek a boldogságát,
csak boldoggá tegye az én poétámat, azt az embert, ki egykor nekem is
juttatott meleg szívéből egy sugarat. Ez az egy sugár elég nekem, ki
zordnak, kietlennek képzeltem még nem oly rég egész életemet.
Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. Mély
megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most már érzem,
most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság kivánatos mezejére
zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg a nőt, ki szívét betöltse
egészen, – lehet, hogy egyedül fog repülni fönt a magas levegőégben,
mint a sas, de nem lesz boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent
a földön, akként fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve
föl reá!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –