csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De közbe
szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, a
harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon maradásra
kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a sógort: – Ne búsulj,
lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha meghalok Szilváson,
hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te általad akarom eltemettetni
magamat.
Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, mint amit
vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem akartam észrevenni
az elpityeredést s folytattam tovább:
– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az utazásért. Most
kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: kivánhat-e ennél
fölségesebb utazást?
Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt egyikünk sem
engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is sokat
gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást tettünk,
hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. Zivatarban,
záporesőben nem folytatjuk utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk,
semhogy valami szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga
volt: még szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi
kis figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha
bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt sokat
keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu népével,
különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt mások, annál
erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta cseléd, a család
tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink is. Irántunk való
nagy szeretetében az idegenek előtt folyton dicsekedett a mi
gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, kitünőbb volt a másénál,
le egy malacig. Folyton a többes szám első személyében beszélt. Ha a
hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, büszkén legyintett: nem csuda,
tizenhat esztendeig forgattuk a bibliát. Ha magunk közt voltunk,
semmivel sem volt megelégedve, mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl
megy a gazdaság, tönkre megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a
békételenkedő, elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy
folyt a szájából a dicsekedés.
Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá van bízva
a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén járt-kelt az udvaron,
mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. Ehelyett zengett az udvar az
énekétől, mely szörnyen hamis volt, de nekünk igen tetszett.
– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor a
kocsival előállott.
Peták büszkén mérte végig a sógort.
– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?!
A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, skatulyával,
csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon láda, a szemközti
ülésen skatulyák, mögöttünk a saroglyában hatalmas széles szalmazsák
tele szénával. Így utazhattak dicső őseink, mikor még a vasútnak
híre-hamva sem volt. Ágnes annyi elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk
bátran egy hétig s akkor még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi
eleség. Komolyan féltek, hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis
éléskamrával fölért, amit számomra fölpakoltak.
[Illustration]
Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután rettenetesnek
képzeltük: ami valójában rettenetes volt, az sem tetszett annak. Azt
mondtuk erre: még rettenetesebbnek képzeltük s megvigasztalódtunk. El
voltunk készülve egy heti utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát
az is valami? Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a
járó-kelők: két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az
egész világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen
megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban megállított
valakit:
– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e?
– Itt jó helyen, – volt a válasz.
– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé?
– Erre is visz, de arra is mehettek volna.
S mutatott egy másik falu felé.
– Merre közelebb?
– Útja s lova válogatja.
– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez – ló!
– Látom, látom, de erre rossz az út.
– Hát arra?
– Arra sem jó.
– Hát melyik jobb?
– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna!
Peták a lovak közé csapott.
– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül – itt
kend a legokosabb ember?
De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével fenyegetődzött
utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is kicsordult belé.
Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg abban a
faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást keresnünk s
mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem láttunk úri
házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, barátságos külsejüt,
tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, mely leginkább megnyerte
tetszésünket, megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is
ráadta a szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán
lassu tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd
belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk az
udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a házba,
honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és második este egy
volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, kedves mondás: „Istené a
szállás.“ Így mondja azt a székely ember ezer év óta a szállást
keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. Bátran beléphetsz, Isten adja
a szállást, nem ő.
Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, mikor
tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel vérig
sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ ennyi az
egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. És megkérnek:
ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény házukat.
Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, ennek a
népnek gyermekeit nevelni, oktatni?
Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz
hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták
kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, meg
a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős
elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt ez.
A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka hiányzott
róluk.
– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták.
Ez volt az első mondása.
Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, félig
paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, fésületlen
volt valamennyi. Egy sovány, beteges arcu asszony épp most kiabált
rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak már kint. De az asszonyra
egyik sem hallgatott, szétrebbentek, tovább szaladtak, s csak akkor
verődtek ismét egy csomóba, mikor a kocsi befordult az udvarra s
megállott a szegényes külsejü ház pitvara előtt. Első tekintetre
látszott, hogy ez a ház sok papot kiszolgált már, de papok jöttek, papok
mentek, ki más eklézsiába, ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak
változatlanok: azt vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök
fölépítették úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem
építenek, de sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az
egész házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek
legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye lekivánkozott
a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott kivülről, hogy az
egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, aztán egy zúg, melyet
konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú kamrácska, melyet ismét csak
csúfolnak, mikor éléskamrának emlegetik.
– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták.
Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs Peták,
hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem akárhogy is itt
kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. Nem volt időm, hogy
eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a mondásán s ez éppen jó
volt, mert a tiszteletes asszony e pillanatban közeledett felénk s
kedvezőre magyarázta a mosolyomat. Zavarodottan állott a szegény
asszony, hebegett valamit a mi bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre
a gyermekeket, kik úgy körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk
lekászolódni.
– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben helyet foglaltunk az
egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész házban.) Ez volt a
vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. És poros. Látszott, hogy
senki sem használja, vendégnek tartják, ők maguk kilencen meghuzódnak
egy szobában.
– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a port
kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár van. Két
tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük a nagyobbik
fiut holnapután: kell a pénz.
– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek a torkát
láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – kaphatna itt a
hugom szállást és kosztot?
– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly szívesen
adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen adnánk…
Közbevágtam:
– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a család.
Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem?
– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. – Mi
nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk rendesen, mint a
hogy egy papi háznál illenék…
– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza.
– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy sem
feleséges ember… ha csak…
Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a kacagást.
Kitört belőlem.
– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök én!
De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. Kétségbeesetten járt
föl s alá a kis szobában.
– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt.
– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – Ez a hely nagyon tetszik
nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek egymástól. Csöndben
fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást lehet kapni, tiszteletes
asszony?
– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné.
– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te kishitü, te.
Szégyeld magad.
Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet vagyok, mint
Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én voltam az, ki a kávét
nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát én vagyok az a beteges,
szentimentális leány? Ime, vigan indulok neki a küzdelmes, nyomoruságos
életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly erősnek hittem, az első nehézség
láttára megretten, kétségbeesik. Igaz, hogy érettem. De végre is itt az
ideje, hogy vége legyen a gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány,
ki Mezőszilváshoz hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek
különös kegyeltje az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam
a Róza arcát, megsimogattam a fejét.
– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – vigasztaltam
Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a pillanatban belépett
nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül megtudta, hogy itt az új
tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét s vígasztalom, azt hitte,
hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi hivatása magaslatára emelkedett
s kenetes szavakkal vigasztalta Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant
tetszett nekem, hogy nem engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte
a komédiát, mérgesen toppantott:
– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, hanem ez a
leányka!
– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – Tehát a
kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. Mert szó,
ami szó: már kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony még holnap reggel
itt hagy minket.
– Itt, de viszem a hugomat is!
– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel visszaindulsz
Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy engem jó egészségben s
jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy Mezőszilvás nagyon szép falu s
hogy bár alig láttam, máris szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a
paphoz – legyen nyugodt, engem nem lát sírni. Itt maradok.
[Illustration]
Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott egy
sarokban s szavát sem lehetett venni. Én rendületlen nyugalommal
végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel megállapodtam, hogy
addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. Ezalatt a tiszteletes
asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora után lásson, én pedig
megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet elég jó áron adta el a
vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. Általában az ő eklézsiája nem is
oly rossz, a fizetés is tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel
áldotta meg, már pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de
becsületes. Lehet ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal
lesz baj. De ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy.
– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. Kapok
szállást s a koszttal is lesz valahogy.
De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, ha nem
volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, a
tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének
ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek
javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, hogy
az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes korszak
nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás molnár-pogácsák,
miket az én édes anyám sütött s megkináltam a tiszteletest. Valósággal
fölragyogott az arca, a pogácsák láttára.
– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta nem
ettem.
– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég.
Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam
egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, eléje
tartottam egyet: tessék, kisasszony.
– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert mindjárt
nyakon ütlek.
Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta.
Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye a
tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis észrevett a
tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s magunkra hagyott.
Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a düh, a keserűség.
– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad:
megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy fészekben? S
azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt hagyjuk szó nélkül,
búcsú nélkül, érted?
– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te elfeledted, hogy a
miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, hogy én azért szereztem meg
a diplomát, mert nem akarom magamat eltartatni. Ahol találom a kenyeret,
ott fogadom el. Mit gondolsz, írjak a miniszternek levelet, hogy nem
fogadom el a mezőszilvási állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire
meg fog rőkönyödni. Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én
meg folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: itt
maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha nem
lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza a te
varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk.
– A nyáron! Addig te elpusztulsz.
– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton el
vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy nem huzom
ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. Erősebb vagyok,
mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb!
Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy gyönge vacsorára. Róza
bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem lehetett rábirni, hogy
vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. Én meg kimentem vacsorázni.
Az asztalnál csak hárman ültünk.
– Hát a gyermekek?
– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – Megittak
egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb vacsora. Ajánlom
a kisasszonynak is…
Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. Legalább a
tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e különben nagyon
közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. Én alig ettem
valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, ők meg viszonzásul
alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne számomra a legjobb
szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze se essék az iskolától.
Végre megállapodtak a falu kovácsának a házánál. A kovácsnak nincs
gyermeke s van két szobája. A műhely a ház végéhez van ragasztva. Igaz,
hogy a kalapálással nagy zajt csap a kovács, de ezt hamar meg lehet
szokni.
Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy hónapig
itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. Reggel Róza
visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, hogy alig tudott
föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül ült a bakon. Mikor
látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny kicsordult a szeméből.
– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony?
– Itt, Peták, itt.
– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé csapott.
Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a könycseppet,
melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, aztán a
tiszteleteshez fordultam:
– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács házához.
TIZENHARMADIK FEJEZET. Egyedül.
Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról nevezetes,
hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja:
Ez a szoba, hol én most
Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadiaműhely volt.
Tillaárom haj!
Kása Péter kovácsmester uramé ez a ház, de az én kis szobám sokáig
csizmadiaműhely volt: Kása Jánosnak, Péter uram öccsének a műhelye. – A
János öcsém mestersége, magyarázta házigazdám – cudarul ment. Istenverte
falu ez a Mezőszilvás. A nép azt tartja: „télen-nyáron mezitláb, úgy
kimélik a csizmát.“ Csak ünnepnap húznak csizmát, akkor is az asszonynép
a templom ajtajáig a kezében viszi s a templom pitvarában húzza föl. Ily
„körülmények“ közt – folytatta Kása uram – öcsém, aki pedig jeles
csizmadia volt, nem élhetett meg itt. Fölszedte a sátorfáját s
kivándorolt Oláhországba. Már az én mesterségem más. Az emberek
sajnálják a maguk lábától a csizmát, de nem sajnálják a ló lábától a
patkót. Így aztán ha nem csurran, csöppen s merthogy Isten nem is áldott
meg gyermekkel, nem látunk szükséget.
Kása uram és életepárja kedvező hatást tettek reám. Jó lelkü, szíves
embereknek látszottak s bár Kása uram mestersége kormos, piszkos
mesterség, a lakószobájuk tiszta, mint egy kápolna. Annak találtam az én
kis szobámat is. Látszott rajta, hogy nem rég meszelték s hófehér fala
ragyogott az ablakocskán beszűrődő őszi napsugár fényében. Egy ágy, egy
asztalka, egy tulipános láda, két szék, egy kis tükör, körülötte
olajnyomatu képek: ime a butorzat nagyjában. Az ablak virágos kertre
nyílik, – mi kell még? Kásáné asszony vállalkozott, hogy reggelre s
estére egy-egy pohár tejet ad, tiszta jó tejet. Az ebédet is vállalná,
de ők csak parasztosan élnek; hanem amiben lehet, kezemre jár, hogy
egyszer-másszor meleg ételem legyen. Nevezetesen tojásrántottát akár
minden nap ehetem, mert tojást azt lehet kapni a faluban kosárszámra. –
Köménymag-levest tud főzni a kisasszony is, ugy-e? – kérdezte a jó
asszony s mikor e részben megnyugtattam, biztosított, hogy nem halok
éhen.
Valóban, megmagyarázhatatlan nyugalommal veszem a sorsomat. Sőt mintha
tetszenék nekem ez az állapot. Leolvasom a jó emberek arcáról, hogy ők
erősen sajnálnak engem s nyilván azt hiszik, hogy senkim sincs e
világon, máskülönben egy gyönge, beteges arcu leány nem jönne ebbe a
Kása uram szerint Istenverte faluba. Megható gyöngédséggel viselkednek
irántam, ellesik a gondolatomat is s mert az iskola kint van a hegy
tetején, a lakásomtól csaknem félóra: sáros időben vagy Kása uram vagy a
legénye elkisér, sőt Kása uram néhol, ahol mélyebb a sár, minden
tiltakozásom ellenére pehelyként kap az ölébe s úgy visz ki a hegyre.
Szó ami szó: nyomorúságos egy élet ez leánynak, de a nappal
nyomorúságaiért bőven kárpótol az este magányos csöndessége.
Zavartalanul átengedhetem magamat gondolataimnak, foglalkozhatik lelkem
azokkal, kiket szeretek. Olvasom kedves iróimat és irom a leveleket Lila
mamának, a testvéreimnek és Lilinek. Csupa derü, csupa jókedv minden
levelem. Lila mamának nagyokat füllentek. Újra meg újra figyelmeztetem:
ne higyjen Rózának, mert ő mindent túlsötéten lát. A kovácsné egyszerü,
de igen izletes ebédeket ád, a levegő pompás, az iskolába járás meghozta
étvágyamat s az arcom már is majd kicsattan a pirosságtól. A valóságot
még Lilinek sem irom meg. De egy dologban töredelmes vallomást tettem
neki. „Hasztalan akarom elűzni az ő képét, újra meg újra visszajő, itt
ül a kis szobában, szemközt velem. Mind a ketten az asztal fölé hajtjuk
a fejünket s szótlanul, álmodozva hallgatjuk a tűz csendes
dorombolását.“
[Illustration]
Bohó álom!
De hiába, néha-néha úgy érzem, mintha váratlan boldogság előtt állanék.
Pedig oktalanság azt hinnem, hogy megvalósuljon valaha az, amiről
álmodni is félve álmodom. Én mégis várok valamit! Hiszem erős hittel,
hogy a legsivárabb életben is kell lenni egyetlen pillanatnak bár, mely
szívünket melegséggel töltse el, melyre egykor mint szentségre
emlékezzünk vissza. Hány öreget hallok beszélni elmúlt időkről, mikor
még szépek, fiatalok voltak s szemök, az a bágyadt fényü szem hogy
fölragyog, arcuk, az a ráncos arc hogy megszépül ilyenkor! Mi lehet az,
aminek puszta emléke hosszú, gyötrelmes évek múltán a hidegülni, halni
készülő szívet lángra tudja lobbantani! Én azt nem ismerem és nem is
fogom megismerni soha… Az én öregségem épp oly sivár lesz, mint amily
örömtelen az ifjúságom. El fogom veszíteni azokat is, akik még
szeretnek, akik miatt még ehhez a sivár életemhez is ragaszkodnom kell.
Egyedül fogok állani a világon…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem tudom, nem tudom, mi lehet az, úgy fáj a szívem és mégis
kimondhatatlan édes érzés tölti el. Nem tudom? Nem akarom tudni, de a
szívem, szegény bolond szívem érzi. Egy kis csenevész virág sinylődött
egy elhagyatott zúgban, csúnya szegény, – talán nem is virág, – vagy
csak sivár élete tette csúnyává? Szép, büszke virágok elvonták tőle a
világosságot, szegény nem ismerte a harmatot, reggel vágyódva kereste a
napnak bár egyetlen sugarát, de az nem vette észre. Úgy fájt a kis virág
szíve! Úgy vágyott boldogság után!
… Balga kis teremtmény, most megismerted a napot és elhervadsz… Ismered
a boldogságot?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szürke éjjeli lepkék röpködnek lámpám körül, hasztalan igyekszem
eltávolítani, vakon röpülnek a halálba s perzselt szárnyakkal,
haldokolva hullanak elém. Mi űzi, mi kergeti az izzó fényességbe? Mi
vonzza oly ellenállhatlanul a megsemmisüléshez? Szegény szürke lepkék,
ti mégis boldogok vagytok!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény szürke lepkék, ti boldogok vagytok és én? Minek hazudjak? Minek
ámítsam magamat? Kínos gyötrelmes éjszakák küzdelmei mind hiába valók:
lelkem egyensúlyát elveszítettem. Egy szent, tiszta, de teljesülhetetlen
vágy rabja lettem. Kimondhatatlanul szenvedek és végtelen boldog vagyok.
Ma éjjel különös álmom volt. Puszta elhagyatott völgyben, kopár szírtek
közt bolyongtam egyedül. Nem láttam egyetlen élő lényt, még csak egy
fűszálat sem: kietlen pusztaság mindenütt. A magas sziklák közt halk
suhanás lebbent át, mint elátkozott lelkek sóhajtása. A halál birodalma
volt ez. Iszonyu félelem fogott el. Ha most, ha itt kell meghalnom,
egyedül, hogy lelkem komor szirtek közt bujdosson s testem e sziklákon
temetetlenül porladjon el! Menekülni akartam s nem találtam sehol semmi
útat, fáradtan dültem egy csonka szikladarabra, s vártam a halált, az
egyetlen szabadítót. Ő jött, nem a halál. Szép szomoru szemével rám
nézett, hozzám hajolva szívére mutatott, melyből patakzott a vér.
Szegény boldogtalan teremtés, – mondá szomorúan – miért várod a halált?
A halál megsemmisülés. Élj és szenvedj. Isten az ő kiválasztottjainak
adja osztályrészül a szenvedést. Nézd e borzasztó sebet szívemen, tanulj
élni és szenvedni!