melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre
törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a
zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről
beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint
az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is
a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a
rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az
utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a
rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen
áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy
dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a
fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én
pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy
sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja
a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte
elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban.
– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.
S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp
előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát,
aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő
tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is
elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát.
– Be kell mutatnom magamat?
– Ez igazán fölösleges, uram.
– Megajándékoz egy fordulóval?
– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni.
– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő.
– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s
elfelejtette.
– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?
[Illustration]
– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.
– Talán kegyed…
– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem.
– Megengedi, hogy leüljek?
– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni…
– De kisasszony!
– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.
A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre
mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi
óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába
könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a
leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a
szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő
lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében.
Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem
tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.
Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit
gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.
Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba
kerültünk.
Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.
Mondta Vilma: érdekes az arca.
Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?
Feleltem én: semmit.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Levelek a zárdából.
Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak
neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s
annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő,
szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a
messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még
Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban.
Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt,
hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm
elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el
a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé
temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a
diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.
Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok
budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly
ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja
egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez,
több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk
első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál.
Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s
csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet
végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre
kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is
akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta
vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb
erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az
életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan
képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy
másként is alakulhatott volna életem folyása.
De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet,
ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes
álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen
csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek
tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes
szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S
lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm
eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?
Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló
gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad
neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem
anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére
boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy
világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De
végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van
már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek
nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te
személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy
födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van,
kicsikém.
De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba
nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra
vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet
majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki
természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a
legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk.
Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én
növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez
a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom
az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres
csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem
fiatal párok s nem érzek irigységet.
Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt
oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja.
Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül
megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az
egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti
temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt
azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a
halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a
szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed,
hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő.
Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket
képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben,
kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges,
mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús
árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását:
nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam
őt?
Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek
sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a
virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s
ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten
búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva
látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog.
Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még
ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság,
emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de
azért van-e itt irigykedés?
Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak
haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál
angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám
Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt
a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most
elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik,
hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében,
mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte
volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág
szívünkön a halálnál?
Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt
s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?
– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik,
hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna
tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek
olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon
megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom,
kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon.
Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne
szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más!
Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek.
Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz,
hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt
bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a
versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott
frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi
Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S
írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki
Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek,
kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy
titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled,
te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? –
kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele
egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg
nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem!
Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki,
hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a
véleményét, úgy élvezem magamban.
– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide.
Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a
paprikás csirkéhez.
Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De
nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S
megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás
elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember
elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni
senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is
megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a
háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s
egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a
takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv
neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő
barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről!
Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok
állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg,
mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló
„útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez
szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint
már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi,
kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja,
feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az
állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a
megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta
a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen,
mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy
mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül
Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát,
ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb
bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos
ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a
képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát
polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg.
– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, –
hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy
a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy
a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta
hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.
Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal
én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen
éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges,
mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó
társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl
a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy
majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek
az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes
ambiciója mellett.
Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód,
mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a
pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s
elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha
valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely
erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről
rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például
mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak
megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte
ezt a falut.
– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! –
mondta ő.
– S mit tudsz még róla?
– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben
viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák
belefulladnának a sárba.
– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?
Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort.
Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu
módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:
– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak
puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő
mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi
távolságra.
– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről.
– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és
állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a
faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben
egész napra esik tőle.
– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten.
Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli
reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta:
– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés.
Mondta Róza:
– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike.
– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem
velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter
csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást
fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én
éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek
ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik
Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt
egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson.
Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még
térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová,
akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már
annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már
gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a
részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is
alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik
szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész
család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy
tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös
a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok
magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de
erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik,
hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így
kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban
kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem
elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket.
Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is
az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges
gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz
munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a
helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg
leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki
vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet?
Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl,
megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem
kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az
életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is
lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz
hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és
elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek
mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A
mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre,
sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat.
Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát,
az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő
oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben,
ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.
… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van
gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti
emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó
ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De
Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el!
Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta.
Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a
postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e
pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig
tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen,
de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe,
meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm
levelét.
„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet
Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán
találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem
olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került
s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából
tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán.
Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s
folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az
eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“
[Illustration]
Ennyi az egész levél.
Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a
levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi
melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz
folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!
De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek.
Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak
rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly
szép az élet, oly szép a világ.
Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal
megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok?
Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is.
Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy
percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy
sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes
jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm
és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem
mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!
Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!
TIZENKETTEDIK FEJEZET. Margit Mező-Szilvásra érkezik.
Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az,
hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész
Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást –
vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk,
hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már
t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“
állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s
a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk,
hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a
legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol
eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek
hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk,
mig fuvarost találunk.
– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a
magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük.
Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az
áldozatot nem fogadtam el.
– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van,
tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj,
Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem
indulhat. Maradj te csak itthon.