a sógorom. Mind csupa szív.
– És te, kicsike…
– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért örülök a
meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled!
Lili mosolyogva fenyegetett meg:
– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a nyáron
kiábrándulsz belőlem.
– Én?
– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom.
E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A szívembe
nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen vihart
jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a költőnek élete
fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy leány szívét…
Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili kezét,
görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé.
– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten.
– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: együtt
leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, annál inkább
együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt kell lennünk!
Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca közben fehér lett, mint
a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell lennünk.
Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a mi kis
szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos kertjét, járt be
velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény rózsafa sorsára jutott,
melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy hirtelen jött fergeteg földre
tepert, derékba tört… Hiába oltunk bele új szemet, nem lesz többé oly
szép, erős, mint aminő vala… Róza karjába s az én karomba kapaszkodik
Lili, úgy lépegetünk lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a
kétszer nyíló akác alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen
emeli föl, hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát.
– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat.
Csókkal zárjuk le ajkát.
Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a hármunknak a
lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: megelevenedik, elénk áll
s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. Lili, szegény Lili, a vakáció
első két hetében csudás hősiességgel rejtegette szíve emésztő bánatát,
lelkének gyötrelmes, szorongó félelmét s mig a költővel, messze tőle,
együtt „számlálgatta, találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s
imádkozott az irgalmas éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható
módon segített fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan
leányt, kinek most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi
búja…
Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz leírnom, ami
most következik!
Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült az egész
család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt hiszem, lelke
ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis falunak csöndes
papiházában, mely pár év előtt még a vidámság tanyája volt, s mig lelke
a múlt emlékeivel társalkodott, szaporán kötötte az első harisnyát az
első unokának: Ágnes leánykájának. A csöppséget, ki már a maga
emberségéből tudott ülni, sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az
asztal közepére ültettük, ott repdesett, tapsikolt kövér kacsójával, s
mi mind ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte.
[Illustration]
– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, mikor a
kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő az én leányom.
Az is marad. Lefoglalom magamnak.
– Ó persze, – tiltakozott Ágnes.
– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? Fogadjunk, hogy
tagadólag rázza meg a fejét.
Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan
összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta meg.
– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte a babát:
ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, tizszer is
meghajtotta a fejét egymásután.
– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. Édes
anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a babán.
– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes anyám, s
bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy komolyan
foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá egy kis
vártatva – majd később.
– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább magának,
mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl csapongó vidámságát.
– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz célja
mégis…
Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. Végre
is sógorom szólalt meg.
– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? Beleplántálni
a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? Esztendőről-esztendőre látni a
gondunkra bizott csemeték fejlődését? Oly szép föladat vár a
kisasszonyra! Ha bánat éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a
szívét, az ártatlan gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját
munkájának, fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves
volt önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a
becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam lesz
sebzett szívére.
Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap beszéde.
Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a megszomorodott
szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a vadszőlő sűrű levelei
közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s úgy tetszett nekem, hogy e
pillanatban messze innét, most száll le egy másik nap. Lili vállamra
hajtotta fejét s könnyes szemmel hallgatta a pap beszédjét.
– Tovább, tovább, – kérte a papot.
De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek kocogása
hallatszott az udvar felől.
– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy átvegye.
Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében.
– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – prédikáljon
ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – Nekem is, neked
is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a vasút! Levél dolgában
csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a napon. Hanem ezek a levelek
olvasatlan maradtak ezuttal.
A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán
hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal
mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, megütődése
oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az útját. Lili
halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, hogy fölállott,
vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó röppent el ajkáról s aléltan
hanyatlott karjaink közé.
A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a szíve.
Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton Lili nevét
kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes anyám őrízték
meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt lehetséges. Balázs
karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, utána mentek mind, csak
nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen belekapaszkodtam az
asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott feketéllett a vonal alatt
a gyászkeret, benne e név: Reviczky Gyula. Tovább nem tudtam olvasni.
Szemem előtt elhomályosodtak a betük, aztán mintha őrűlt táncra
kerekedett volna minden betű, össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre
teljesen elsötétedett az újságlap, el az egész világ.
A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili volt az
első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám ült mellettem,
a többi bizonyára Lili mellett van.
– Lili… Lili… Hol van Lili?
– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az egész.
– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek hozzá!
Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták az
ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a kezét.
– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili.
– Hát nem halt meg?
Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból kivillant
holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez megnyugtatott.
– Él! Él!
Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám:
– Kicsike, hallgass.
De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik kezével
átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: igyál,
kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon?
[Illustration]
– Akarom… Te drága, te jó lélek te!
– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint ahogy
hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem hasadt. Nem
hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“!
Meggyógyúl ő is.
– A szíve nem…
– Talán az is.
– A tied meggyógyúlt?
– Az enyém?
– Felelj: meggyógyúlt?
Róza nem felelt.
– Látod, látod…
– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk?
– Ismerte a lelkét. Azt szerette.
– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s kezével
végigsimított a homlokomon.
– Úgy-e már nincs lázam?
– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta beszédeket.
Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám.
Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én drága jó
anyám kezére s csókokkal halmoztam el.
– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e nem
haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a legkisebb
vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért.
– Azért, azért.
– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te.
– Csak neked, csak neked.
Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig símogatta
a homlokomat. De a szájam meg nem állott.
– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először is azért,
mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a különbség. Te
vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az?
– Az vagyok, az.
Lila mama a homlokomon felejtette a kezét.
– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e jobb?
– Aludj, kicsike.
– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon!
– Jobb, jobb!
– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. Csak
diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: kikacagom.
Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat szeretem. Nem hiszed?
– Hiszem, hiszem.
– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá!
El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy fölkeljek, Lila
mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 fokon alúl mutatkozott
s a kicsike mégis félrebeszélt.
– Emlékszel, miket beszéltél?
– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de nem volt
erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat.
– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok szellemi
munkát végeznek.
– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza.
De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, bár az
ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló talentum, egymaga
akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes borogatót, ő adta be az
orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az én munkám mindössze annyi
volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és – aggódtam. Valóképpen úgy lett
volna rendjén, hogy sorban virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig
kijátszott minket, s ha egy-egy pillanatra le is húnyta szemét,
csodálatos pontossággal pattant föl a szeme, valahányszor friss
borogatást kellett tenni Lili fejére vagy orvosságot kellett beadni.
Szegény, jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes
báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is varrógépje
mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! S ím a nyárnak
is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, aki még pár hét
előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s azt nemcsak az ő
páratlan jó szívében találom, hanem e két leány sorsának, szomorú
drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a jellemük is egy. Mindkettő
az a virág, mely csak egyszer nyílik, többet soha… Lili álmadozó,
rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de alapjában mély kedélyű, s
szerencsés természete a jókedv álarca alá tudja rejteni szíve fájdalmát.
Nem csoda, ha megszerették egymást s ha Rózát annyira nem szeretném, még
féltékeny is tudnék lenni. De nem vagyok féltékeny, mert bár Lili
látszólag megosztja szeretetét köztünk, érzem, hogy most még erősebben
szeret, mint valaha. Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely
családunk minden tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban.
– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt üldögélünk.
– Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e nehéz napokban? Mert
hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – ha örökre beborúl is az ég
fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a halál, a megsemmisülés, aludni a
hideg hant alatt, minden remény nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott
napját.
– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen.
– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? Teste
elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen érezzük
dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. Mindaz, mi
lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké!
– Mindörökké.
– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd csodálkozva
tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete ruhás… az a sápadt
képű apáca.
Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél.
– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be.
Lili mosolyogva nyugtatta meg.
– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, nincs
lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy zárdába megyek.
Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó sógorotok szavai
megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van célja. A különbség
csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent hivatásomnak. A zárda
iskolája s a temető lesz az én világom. Amott tanítok, nevelek
szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e ennél szebb,
magasztosabb célja egy nő életének?
Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat:
– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz?
Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. Szememből
megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire.
– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre!
Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én szóval.
– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? Egy
pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, de
lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? Lehetséges
volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam veletek! Ne érdekeljen
sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne vegyek részt veletek
örömben, bánatban? Mit gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy
még meg is látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz,
csak sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy
cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis cellád,
mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a varrógép fölé
hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor senki sem látja, csak
a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk között?
– Semmi, semmi…
Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről
repdesett kacsóival Róza felé.
– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba felé.
Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, hogy a
baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba kedvesen
hajtogatta a fejét.
Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez a csöpp
baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de egyikünkhöz sem jött,
csak hamiskásan csücsörítgette a száját. Mintha mondta volna: majd ha
fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a
leánykát.
– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza mamáé?
– Mam, mam, – gügyögött a baba.
Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra hajtotta s
úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az élet! Ó de szép!
TIZEDIK FEJEZET. A költő a költőről.
Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, fellengős
álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn teleírt lapjaival.
Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, szinte röstellem, hogy
volt idő, midőn jelentékeny eseménynek tartottam sok semmiséget,
bölcsességnek mosolyra fakasztó együgyüséget.
Huzzuk keresztül!
Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a diploma s el
akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, világosan
mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most kellene búcsúznom a
gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három év leforgása alatt
könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy több a följegyzésekben
az örök feledésre, mint az emlékezésre érdemes. Abban a pillanatban,
amelyben egy végtelen hosszú csók után Lili kifejlett karjaimból s a
messzeség elnyelte alakját, az én lelkem mintha elvesztette volna
tartalmát: üres lett a lelkem, üres körülöttem az egész világ.
Tehetetlen kesergés, vágyakozás Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán
ezek merő ellentéteként mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is
részt vettem: ez nagyjában három esztendő története. Amit az első
esztendőben remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek.
Ártatlan természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt
egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: visszaéltem a
jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb ártatlanságomban annyira bíztak,
hogy rólam föl nem tételeztek semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő
multán, mikor rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad s valami más
épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, hasábokat fognak írni
az újságok arról az érdekes leletről, mit a napszámosok csákánya és
ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz darab kávés csésze lesz ez az
érdekes lelet. Én ástam el valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam
fölöttük a halotti beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld
fölöttetek.
Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak majd az
újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki megfejtse, ha
e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz aki megmondja:
úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz esztendővel a
prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb dolguk, mint hogy ezeket
a kávés csészéket eltemessék. A derék szállító, ki az intézetnek a tejet
szállította, egyszerre csak mit gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a
tej vízzel szaporítva is tej marad. A kávé napról-napra
élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő szidta a szállítót, a szállító
esküdözött mennyre-földre, hogy ő igaz keresztény ember, de a tejet
mégsem részesíti a szent keresztségben. A leányok nem sokat
teketóriáztak: összebujtak, tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a
csészéket. Ha nincs csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld
alá a csészék. Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a
végtisztességet, de az is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra
került a sor, nem állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok
a bűnös, engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új
csészék kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz
keresztény“ attól kezdve többé nem keresztelte a tejet.
Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet.
Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek gondoltuk. A
nevemnapjára emlékkönyvet vettek s azt lassankint teleírták – – mivel?
Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, mennyi kedves butaság van
benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves butaságok mind jótékonyan
hatottak a lelkemre. Világosan láttam a derék leányok abbeli
igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk módja s tehetsége szerint
pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem tudták feledtetni, de engem mélyen
meghatott a nagy gyöngédségre valló igyekezet. Mi másként beszéltek most
már Liliről is! Most már mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó
természetét. Nem volt az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel
s esténkint, mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a
költőt! Ha minden könnycseppből egy virág fakadhatott volna s ezt mind
ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos
sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a zárdából,
ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka volt, valamennyi
leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne szerette volna a
„Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. Irigyeltek engem, hogy én
loptam ki a rózsákat az intézetből.
[Illustration]
Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony betüs
sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami titka volt,
mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére bízni nem mert,
azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes titkainak „gyűjteménye“
lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, melyek oly könnyen fakadnak
fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, hogy amily hirtelen fakadnak e
könnyek, oly hirtelen enyésznek is el. Mintha csak a borús eget látnám,
melyből az imént szakadt a záporeső s már ragyog is rajta a vidám
szinekben játszó szivárvány.
Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind közlik velem
a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: hát a te szíved
rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás volt köztük, mint a
minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, amit azonban nyiltan
senki sem mert megmondani nekem. A négy év alatt alig nőttem, alig
fejlődtem valamit s ha lehetséges, még véznábban kerültem ki az
intézetből, mint ahogy odakerültem. Már féltem Janka néni elé kerülni,
mert csak rám nézett s kergetett a betegszobába.
– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a betegszobába
menni.
A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott valóképpen nem
voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az igazság.
Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s érzem,
hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a szemem egy
névre s nem tudok megválni e névtől.
Nem a Lili neve.
Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy
betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide.
Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam be,
de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a név:
István.
Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De a neve,
költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom kitörülni.
Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár
csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb
hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, akit
csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, magas nyulánk
ifjunak képzeltem a versei után, de részben csalódtam. Nem
kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak is elég nyulánk, de
a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely még akkor sem enyészett
el, ha arca mosolyra derült.
A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. Én a
hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a
táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy
hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely különösen
érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem Janka nénit,
hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek lányokat, mehessek
el én is.
– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem lesz
beteg, elvisszük.