– templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a
templomba menéstől.
Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa,
vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó
öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható
korlátoltsággal mondá:
– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt
mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel
nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.
Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam
róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)
De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó
jellel.)
– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy
nagy kérésem volna, kedves Kendi.
– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.
– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a
póstaépület.
– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem
szükséges ezt személyesen adni föl.
– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S
remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.
– Kisasszony, ez a bizalom…
– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki
meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán
a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben
kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy
nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még
szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan
fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy
Lili megbizik benne.
Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra,
s ez nekünk elég.
– S kinek szól ez a csomag?
– Reviczky Gyulának.
– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?
– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?
– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár
verset.
– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan
képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik.
Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?
– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy
látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. –
Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát
látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát
örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.
Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy
boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen,
hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy
részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a
szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.
– A föladó neve? – kérdezte Jankó.
– Irjon oda képzelt nevet.
Jankó oda írta: Bánó Lili.
Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem
ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek.
Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“
Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba
csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes
illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy
költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám,
nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő
életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál,
jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!
Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a
rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton
arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot
fölbontja s megpillantja a rózsákat.
– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam.
Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a
rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a
rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki,
hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy
miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán,
ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?
Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.
– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?
– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.
– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta
leszek, hogy feledje az otthont.
– De hisz már eligérkezett.
Jankó úr fülig vörösödött.
– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap
találkozhatom, de magával nem.
Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az
arcom.
Jankó úr még jobban elvörösödött.
– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.
– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek
egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok
fogunk lenni s akkor majd…
– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…
– Tudja?! Honnan tudja?!
– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát
először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk.
Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem
igaz?
– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.
– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr
odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem
igaz?
– Igaz, igaz.
– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír.
Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának.
Eltaláltam?
– Ördöge van!
– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék
háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára
juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át
fogom adni a levelet Magdának.
– Maga angyal!
– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.
Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár
fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok
tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt
mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes
bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva
kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:
– Nos, Jankó, nem mégy templomba?
Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves
megbotránkozással csóválta a fejét.
– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?
Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az
első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.
A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr
már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem
kellett figyelmeztetnem:
– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell
mennem az intézetbe.
– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak
Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. –
De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy
magára hagyjam…
– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a
lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.
Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba,
izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva,
ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.
Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a
levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő
barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam
magamban, amint beléptem a házba.
– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?
– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom,
mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!
– Még nem szokta meg az intézeti életet?
– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is
bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én
egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!
A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből
vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe
nézett s kissé elkomolyodva mondta:
– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az
utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második
anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?
Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy
olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e
közölnöm bárkivel is Lili titkát?
Nagy nehezen összeszedtem magamat.
– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…
– Nos, nos, mit tud?
Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy
pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne
faggasson! Nem szólhatok!
– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek,
hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…
Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s
fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…
– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen
át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.
Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra.
Hallottam a Jankó ijedt kérdését:
– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!
– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.
– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.
– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.
Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.
– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan
vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.
Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a
sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta
magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem
feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó
pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam,
illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága
kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt
megakadályozhattam volna: kezet csókolt.
– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!
– Gyerünk, – szólított a mama.
Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy
mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is
megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?
– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.
– Nos, nem megyek!
Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása
és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan
tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó
morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik
figyelmeztette a többit:
– Balázs Lili nagynénije!
A néni megszólította az első leányt:
– Nincs itt Balázs Lili?
– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az
igazgatónőnél.
– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az
egész testemen.
– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a
helyen s a kérdezett leány zavara.
– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni
őnagyságához.
A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján,
aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett,
önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.
Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos
pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És
hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde
szép egy pár?
Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos
megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát,
de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is
szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az
utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.
– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj
a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást…
Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar
eloszlatta ebbeli kétségemet.
– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili
dézsmálta meg a rózsabokrokat.
– De vajjon hová tette?
– Szegény leány! Én sajnálom.
– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.
– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.
– Holdkóros!
– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek.
– Hová?
– Janka nénihez, nem hagyom Lilit!
S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az
irodába.
– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót.
[Illustration]
Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő
lakásába.
– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig
ismertem rá.
– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.
Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített
vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz
borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta,
hogy többet ne szólhassak.
Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra.
– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit
tettünk?
– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s
zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!
– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már
zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság.
– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.
– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg
költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a
napjai…
Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen
zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.
– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem
a megindulást.
– Neki!
Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány
fejét.
– Ismeri a költőt?
– Nem…
Aztán a nagynéni lépett hozzá.
– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira?
Az én kertemből nem küldhettél volna?
– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok!
Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!
– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te.
Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig
pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?
– Magam is ezt akartam.
Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan
kérte:
– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem
követhetem!
Janka néninek köny csillant meg a szemében.
– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett –
annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor
rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is
teszek hozzá egy pár szálat.
Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit!
Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én
ideálom.
Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát.
Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben
járt föl s alá, izgatottan várva reánk.
– Nos? – kérdezte tőlem.
– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó
állapotban érkezzenek meg a rózsák.
Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg
újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem
a kapuig s az udvarból visszaintett:
– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak!
Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De
vajjon van-e?
Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt
kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt
időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen
vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem
félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon,
hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak
azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a
hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez.
Sárosi Magda fogott meg először.
– Úgy-e te vitted ki a rózsát?
– Persze hogy én.
– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én
a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.
– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki.
– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.
Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok
szemében.
– És Lili? Hol van Lili?
– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.
– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen
betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben.
Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget.
– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene.
– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel.
S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne
beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy
hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát
ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.
– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán –
megsirathatjátok.
E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de
szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal
kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek.
Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig
gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!
Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!
Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is
lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe
nyomtam a levelet.
Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig
keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások
előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél!
Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én
nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel
meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át
a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy
rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek
kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól
gyötörve fekszik a költő s suttogja:
Számlálgatom, számlálgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még…
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.
Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly
gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott
mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől
reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében
túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili!
Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a
rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a
leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?…
… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán
megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán
megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves
bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a
kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte
kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky
Gyula.
Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?):
Rózsák érkeztek a nevemre,
Gyönyörü rózsák egy dobozban.
Vajjon ki gondolt a betegre?
S a rózsákat ki küldte? Honnan?
Vizsgálom a dobozt; hiába.
Nincs rajt’ a föladó, ki hírt ád.
Kurtán csak ez van írva rája:
„Értéknélküli rózsaminták.“
Betegségemben, szép virágok,
Legyetek százszor üdvözölve!
Akárki küldött, légyen áldott,
Beteg szívet hozott örömre.
Ámbár az uttól megviselve,
Szépek voltak mégis, be szépek!
Hullj, drága illat, hullj szívembe,
Óh rózsák! Óh gyönyörűségek!
Virágzástok rövid valóság,
Dús lelketek enyészve hinti
Legszebb illatját. Drága rózsák,
Bár úgy tudnék meghalni, mint ti!
Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva
olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s
hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok
mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat
áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra.
– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?
Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem…
KILENCEDIK FEJEZET. Meghal a költő.
Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél
magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház
uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros
cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide.
Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres
Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a
Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S
hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a
„Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édes anyám.
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt föl jó apám!
Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu.
Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert
nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak
nevezem.
– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves
gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“
Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig
kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem
vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra
ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez
bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek.
Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak,
amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta
ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol
csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz.
És itt van – Lili!
„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban
voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom,
hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük.
Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt
látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A
lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“
Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre hangolt ez a
levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem leírni: bármennyire
vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim körébe, a gondolat, hogy
Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán sohasem látom többé,
kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. Szaladva-szaladtam Lilihez,
ki az utolsó hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt
a tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét.
– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! Hallod?
Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet.
– Áldott jó lélek… – rebegte halkan.