diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó
lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje
fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán
nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny,
csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál
gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni.
Szegény költő!
Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott
rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából.
„Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát
eldobhatta. Pedig:
„Ki rád tekint, forróbban érez,
Eldobni téged, lehet-é ez?
Jer hát ide szívemre, jer!
Ne a hideg földön heverj.
Pompája teljes még a nyárnak,
S téged már haldokolni látlak.
Ki se lehelted illatod:
S leveleid már hullatod.
Szegény virág! Jer, én megértlek,
Az én szívem rokon te véled.
A sors könyörtelen keze
Virágkorában tépte le.
Most hervad, mint te, eltiporva,
Ifjan, részvétlenül a porba’,
S nem akad senki, senki sem,
Ki fölemelje szelíden.
Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan
kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé
nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e?
Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis
virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél
ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált
rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.
E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem
föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas,
halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék
szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent
végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés
vártatva megszólalt:
– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?
– Nem, nem zavar…
– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?
– Én? Honnan gondolja, kisasszony?
– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki
fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos
eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem,
amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a
költeményt? Na, ne titkolja!
– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.
– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a
könyvet.
Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül
tudott.
– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye.
Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.
– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.
– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát
nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első
tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca
átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen
sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és
ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem
talál…
Nem akadt senki, senki sem,
Ki fölemelje szelíden!
– Szegény költő!
– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon
van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében
hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s
annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele!
Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak
magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.
– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?
– Én!?
– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom
magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom.
– Uzoni Margit vagyok.
– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem.
– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor
önmaga oly szép?
– Hizelgő!
– Nem szokásom, kisasszony.
– Szólíts Lilinek.
– Köszönöm, köszönöm!
– Van-e már ideálod?
– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.
– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem!
– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád
valaki hűtlen!?
– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!
Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.
– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De
tőled hallva, oly jól esik.
– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves
fontoskodással vizsgálta arcomat.
– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget.
– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól
meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás…
– Mondjad egyszerűen: kaján.
– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre
veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra
valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik
neked. Eltaláltam?
– El.
– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz
valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én
tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is
sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz.
Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.
– Inkább elégni, mint…
– Nos?
– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek,
– mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek
el. Szép halál ez!
– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő
álom szemedre?
– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen,
testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem.
Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.
– S a tánciskolából semmi emlék?
– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna
ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat?
Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha
elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is
mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem
háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem
törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó
izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju
gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket.
Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk
a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg
először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró
emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az
ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek
el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét
volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket
szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni?
– Szabad, szabad!
Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány
figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy
vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve
haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte
megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek.
– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.
– Miért?
– Mert téged választottalak…
– De hisz én választottalak téged ideálnak!
– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem
tudomásul!
– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!
– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk,
ugy-e?
– Ahányszor lehet.
A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant
izgatottan: igaz? Csakugyan igaz?
– Mi?
– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?
– Igaz.
– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.
– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma.
– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most
megtudjuk a titkát!
– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén
egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha!
NYOLCADIK FEJEZET. A rózsák.
Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk
több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert
valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk
hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket
meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem
meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem
fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni
belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.
– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor
kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled
közöltünk, titok marad.
– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem
érdeklik, más pedig nem törődik velem.
Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy
kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü
jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk
ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy
ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s
bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy
másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt
az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak,
kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek,
hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És
csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant
kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt
boldog mosolygással adta fel.
[Illustration]
Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a
többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna
olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint
én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna –
„savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el
zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is,
hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e
rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő,
szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik,
amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis,
úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok,
s én vagyok a boldogtalan.
Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig
nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak
szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet,
hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én
olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az
öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak
ábrándjai, édes titkai.
De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a
járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe
is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én
boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili
kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára,
most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek:
vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt?
[Illustration]
Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s
szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind
elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának:
ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát
megdöbbentette az én kivánságom.
– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári
vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak.
Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket
szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a
ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket,
mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy
tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat
töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De
hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt
lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött
görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a
megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek
álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát
hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak,
úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a
verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda,
hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…
Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő
halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg
neki.
Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja
el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s
mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem
hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él,
mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben
dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják,
sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből
adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset,
melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával
átfonja nyakamat s hallgat.
– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak
azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat.
– Te, édes!
Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett
elő tárcájából.
– Olvasd ezt.
Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam,
meg-megállva minden sor után.
Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még…
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.
Oh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik:
Nem érzek mást, mint borzadályt.
Meghaljak?… Oh, ne még, ne még,
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szívem
Jobban pihen
A napon: óh, a sír sötét.
Vágy még hevít, kedv még emel,
Óh még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?
Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.
Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat.
Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.
– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…
Önkéntelen rebegtem én is:
– Anélkül, hogy sejtené…
– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte!
Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak
letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!
Hirtelen fölállott.
– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.
Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet
kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták
a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha
egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja,
vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre
megállott.
– Holnap úgy-e vasárnap?
– Miért kérded?
– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az
örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a
tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?
– Ha kivánod.
– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi
lesz, észrevétlenül kiviheted.
– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.
Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.
– Ma éjjel lopni fogok.
– Lili!
– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban
mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…
– Istenem! De ha megtudják.
– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a
rózsatolvajt.
– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.
– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt.
Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.
– Őrült vagy.
– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?
– Nem tudok neked ellentmondani.
Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem
Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a
lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a
gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a
tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be
fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget
velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a
leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel
szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte
meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette.
Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a
szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a
Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a
tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba:
Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot,
nehogy fölébredjen.
Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az
ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak
mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy
megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait.
Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját.
Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő
gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány
csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem
hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most
meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!
Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez
megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát
ily rémképeket.
– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.
De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha
beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha
övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek
küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el,
boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér!
Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s
csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe.
Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta
föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni,
annyira gyenge voltam.
Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a
mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok,
amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a
nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek
ki a képesítő előtt. Pá!
Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán
megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És
jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül
távozott.
Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.
– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.
Szörnyü zavarba jöttem.
– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán?
– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való?
– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már
határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.
– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a
többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos
rabszolgája vagy annak a…
– Minek? – kérdeztem sértődötten.
– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a
negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és
órahosszat bolyong a kertben.
– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor
is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe
s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer
elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“
Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett
szavalni:
Hová merült el szép szemed világa…
Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó
megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili
lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a
visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához
fordult:
– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még
szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella
kómikus páthoszára.
Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt
Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem:
jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már
bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki.
– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok
csokoládét!
Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s
ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna.
Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába.
– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az
elfojtott keserűség.
– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj,
nem tart már sokáig.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.
– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s
akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt
maradsz és más ideált fogsz keresni.
– Soha, soha!
Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos
fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy
meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili
nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem
volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a
kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!
– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak.
[Illustration]
Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg
magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt
képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy
milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s
nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le
tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán
Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült,
hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól
fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy
sajnálatára már eligérkezett délutánra.
– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok
mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek
kínszenvedéseiben?
Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém
szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a
délelőtt alól is.