UZONI MARGIT
REGÉNY
FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA
IRTA
BENEDEK ELEK
MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1908
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Andrássy-út 10.
Minden jogot fenntartunk.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
ELSŐ FEJEZET. Margit levele az íróhoz.
Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam,
mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy
könyvem utolsó oldalára írom: _vége_. Igen, vége. A könyv betelt s
annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek
nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc
éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén
többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény
mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel
teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem…
Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem
maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel
közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen
megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe
dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló
előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom,
tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem
érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s
ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam
vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne
habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe
teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé
bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen
termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a
példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem
szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én
nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a
véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg
kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én
dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar
leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin
tanulságos életének megírásával.
Igaz híve: _Uzoni Margit_.
[Illustration]
MÁSODIK FEJEZET. Az író az olvasónak.
Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek
arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes
szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény.
Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a
nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság!
Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis
teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét,
de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.
HARMADIK FEJEZET. Margit búcsúzik a gyermekkortól.
… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt
hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind
a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat.
Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát
egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő
mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.
– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival
simogatta arcomat, fejemet.
– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó
apám, hogy gondolhatsz ilyet!
Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám,
ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind
alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.
Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta
édes anyámnak:
– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől
remélhetünk…
Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem
a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott
ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el
eszméletemet.
– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis
babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros,
mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az
én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit
becézzek?
Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét,
ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.
Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István
bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s
nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel
idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a
pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből
hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még
ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek,
csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról
nem dobták bele.
– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg
egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza
engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara,
esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám
szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg
szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta
kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.
Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem
titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták:
ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy
vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben,
formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent
leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam,
bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást:
kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert
beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha
egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének
elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős,
egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja
az egész házat?
Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember
jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes
ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes
jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az
asztal körül sétálgatott velem.
– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok,
mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike,
összelapulnál? Mi?
A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A
gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság
fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a
szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő
is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött
Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy
_két leánya_ közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül.
Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…
Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc,
melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött
kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két
leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán
hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult
volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik.
Alig hallhatóan rebegte:
– Fázom. Vezessetek be.
Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó
apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!
… Akkor éjjel meghalt az édes apám.
S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól.
Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan
gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó
pillangót…
A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék,
becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat,
könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti
készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték
édes anyámat:
– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk.
Itt megmaradhatnak békében.
De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a
felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit
szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István
bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő
falujába, az ő parókhiájára.
– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!
– Hát legalább Margitot adjátok nekem!
Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna
rabolni.
– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez
megy.
Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt
volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.
Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi
jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám.
Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban
talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a
kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy
kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól,
főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy.
Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?
– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk
szállást. Velünk lesz az Isten.
Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum!
Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé,
hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat,
virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem
kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám,
nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem
ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves
falusi idilleknek vége, vége!
… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden
utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház
ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy
mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki
egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert
virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival?
Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még
nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja,
mit hoz a jövő?
Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom
vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert
szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad.
És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet,
bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy
beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám,
miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?
– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz…
NEGYEDIK FEJEZET. Gyászra gyász következik.
Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés
beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“,
szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét
ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb
félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de
annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni.
Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta
egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt
idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök.
Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján
és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a
vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes
már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös
érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg.
Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik –
igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás
tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de
senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van
jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ
szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész
világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz.
Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes.
Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először
megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy
fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat
énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez
szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a
mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes
úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna.
Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság
s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint
Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis,
mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már
meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje,
aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.
– Szép-e a kertje?
– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.
– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…
– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.
Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a
paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind
Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a
háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott.
Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy
mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már
Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a
tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat:
– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az
Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.
S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.
Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi
kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a
legjobb ízűen.
Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de
hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy
szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok,
miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra
vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik,
szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb
falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs
boldog jegyesek valának.
[Illustration]
Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta:
– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól
szabadulsz meg!
És nem szünt meg az évődése.
– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de
mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa
tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem
köszönhetitek, nekem!
– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem
tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a
szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.
Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála.
S jaj, mi következik még ezután!
Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az
Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy
hóborította sírhalom alatt!
Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel
érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor
magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a
természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt,
kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése
szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele
volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország
küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!?
Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju
lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt,
Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a
hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én.
Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk:
Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.
Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát
elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a
szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?
Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján
Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött.
Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés.
Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a
köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató
gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És
éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon.
– Mi történt?
– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…
Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt
eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt
föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk
Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett…
Imádkozom én is.
– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!
Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan
rebegi:
– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz!
ÖTÖDIK FEJEZET. Uj életre készül Róza is, Margit is.
Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A
halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a
tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg
tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap
bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák,
tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos
májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott
sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes
folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e
pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte
volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az
enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös
gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az
életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket
a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni
gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad
fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté.
Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:
– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?
– Tudom.
Róza meglepődve nézett reám.
– Tudod?
– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki
elfeledtesse az ő emlékét.
– Tovább, tovább.
– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell
látnod. Ez fő a te fejedben.
Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.
– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami
foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a
szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben
mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott
tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött
görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is
nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?
– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.
– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a
szabóskodás.
– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek.
– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga
mellől?
– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak
a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s
akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!
– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak
téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.
Mondtam én:
– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme.
Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod.
De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is,
megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e,
te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem
kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi
kell még?
Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza
meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most
először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre,
kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is
özvegy papné volt:
– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily
bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises
útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…
Itt megakadt Róza.
– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni
láttam újra a régi Rózát.
– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint
valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s
az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy
erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd
hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a
síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted!
Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves,
aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének
melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek,
valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam
anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről
Mózsi bácsival.
Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi
bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság
is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak
bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább
kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az
egész városnak Mózsi bácsija ő.
Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is,
hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a
tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját
leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e
gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve,
nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a
pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten
fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban;
szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem
lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen
kincs az a diploma.
[Illustration]
– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.
– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy
ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat.
Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem,
miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:
– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen?
– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre
sokáig…
– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így
gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a
folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem,
az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de…
Mondta Róza szomoru mosolygással:
– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem
hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk,
úgy-e, édes anyám?
Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s
láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg.
Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd
meglátjuk…
Vette a kalapját és búcsúzott.
S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában.
Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes
zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig
félve rejtegettünk.
Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten
részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy
megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva,
kisírhattuk magunkat.
Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s
végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.
– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj
szépet… Jó éjszakát.
HATODIK FEJEZET. Az első lépés.
Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk
mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött;
szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám,
testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez
a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent
elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre
szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek
édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki
varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott
imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a
papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt:
Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak,
kitől el sem búcsúzhatám.
Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret.
Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd
szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok.
Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő
leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram,
ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam.
Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész
úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem…
– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán
a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a
leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak
aztán a tanárok ne mondják!
Mondtam én:
– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e?
– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!
– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok.
Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el
is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át
reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy
hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a
nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több
jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a
legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár
sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik
előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek
vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről
mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő
nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő
leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is.
Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok
előtt, hallottam a megjegyzéseket.
– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.
– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide.
Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem
körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok
álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig
sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s
aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem
tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból;
éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség
áradt szét minden tagomban.
– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja.
– Az akarok lenni.
– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az
én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl,
nagyságos asszonyom.
Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra
derült a szokatlan szavak hallatára.
– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt,
tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy
mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult
hozzánk.
– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.
E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be.
– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én
arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz
letörülte volna.
– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a
doktor.
– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni,
de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden
megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen,
kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön
jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a
doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény
gyereket!
Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg,
minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a
szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A
doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon.
Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem
magamat.
– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám:
szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya?
Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta:
őszinte feleletet várok.
– Mostanában gyönge volt az étvágyam…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt
mostanában.
E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi
bácsi széles mellére.
– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy
szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt
elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?
[Illustration]
– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy
buzgalommal törültem a könnyeimet.
– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen
ajánlom a kegyelmes úrnak.
– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi
bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte
arcomat.
– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány!
Tauglich!
Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily
boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a
szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem
körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges
szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már
fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No,
lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!?
Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu,
csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az
egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd
meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta.
– Miről gondolod? – kérdezte Ella.
– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.
Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt
köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító
sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek
mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy
támogassa őket.
Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:
– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod
leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat
gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a
legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő
lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos
uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.
A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi
csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt
még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi
bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál
szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis
könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott
egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik.
S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a
legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk
szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!
Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi
vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is
jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán
nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült
lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe
nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás.
– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a
tudomány, mielőtt tanítónő lesz…
Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az
arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám!
Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el
vagyok jegyezve!
Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy
jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig.
Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke
morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek
föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi
körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába
borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés
kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást,
igazságtalanságot emlegetnek.
– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.
– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a
miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!
Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni,
csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék
valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos,
hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik.
– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek.
– Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz
szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl!
A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly
komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni
örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény
is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem
volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas
tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el
tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni
örömét.
– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm.
Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli
jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával
megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s
megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a
leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy!
Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia
az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia
még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos;
hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a
rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép
erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban
már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön
kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl,
folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a
kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem –
bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang:
[Illustration]
– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron.
Értette?
A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám.
Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja
besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány
bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban:
alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok,
ez majd minden csinyünket besúgja.
Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem?
Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te
becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha
csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?
Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki
megszeressen.
Meg fognak szeretni. Meg.
HETEDIK FEJEZET. Margit ideált talál.
Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a
társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik
szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a
beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről
folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el
rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb
sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és
olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem
magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy
egy szó sem jut el a fülemhez.
Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy
osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben
olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem.
Meglepődve, zavartan néztek rám.
– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?
Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda
büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:
– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?
– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a
szeretetet pedig erőltetni nem lehet.
– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi
Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány
összenézett s hangosan nevettek.
Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám:
– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg
nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet
mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot.
Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek
össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke
haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá,
amint következik:
– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az
„elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt
is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra,
hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.
– Én irigy!? És spion!
Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a
rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a
falnak.
Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak!
Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző
nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a
leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény
szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér.
– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?
– Nem, nem!
– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak
titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem
vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.
Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan
ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az
orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát:
– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először
láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az
oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete
szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy
azt végtelenül szeretem!
A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt.
– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak
ideált?
– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált?
– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves
„prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül.
– S mire jó ez?
[Illustration]
– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki
legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én
magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a
példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is.
Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is
nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én
többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt
lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának?
Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit,
mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“
Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem,
ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.
– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz
tértem.
– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a
szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél
köztünk. Választasz ideált vagy nem?
– Választok.
– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?
– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait
hétszeres lakat alatt kell őrizni!
– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad
titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja.
Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról.
Kezet rá!
Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a
szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok
ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)
– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje
volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz.
Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg
napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része
kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk
csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből
lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik
ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete
meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az
udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló
hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én
drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés
nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a
könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc
költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól;
aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem
is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb
költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.
Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta)
betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói!
Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből
nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem
nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru
édesanyámét!
Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a
felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor
dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az
ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?
Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu
fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága
ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús
szerelmesének feljajdulását:
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan:
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak:
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem
tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e
reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen
az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly
erősen lelkemet a költemény?
Tovább, tovább!
Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be.
Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel.