mindkét kezével odakapott.
Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a
fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s
pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak
letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta,
mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember
Petőfiről és műveiről szólt.
Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben
is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése
napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az
ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni
helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont
értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött
üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel
szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a
szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet
odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén
kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába
tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége
fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a
pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni
lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik
szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen
levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra
tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve.
A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s
Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be.
Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató
füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s
országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes
tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és
Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.
Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló
kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy
itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben
tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett Pestre. Tisza
védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály
huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel
látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva
huszárokkal.
– És magyar katonaság védelmez ilyen pecsovicsot! kiabálták itt-ott.
– Hát mit akarnak az urak? kérdezték a huszárok.
– Macskazenét adni.
– Egyebet semmit?
– Semmit.
– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött
s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt,
oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:
– Elég lesz már fiúk!
Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép
rendben visszavonult.
Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki
tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az
volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott
pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma
betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele,
s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát
töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a
rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte
irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez
alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon
ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután szorosabb barátságba is
léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a
tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.
Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént,
amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert,
Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a
laktanyába.
Cserey megijedt, hogy valami nagy baj van.
– Van bizony, világositá fel Kuthy, éhezem. Adj valamit enni.
– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy
katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy
hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman
falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait,
ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat
fillentett.
– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak
igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a
termekben.
– Hát mit tanultunk vagy tapasztaltunk itt?
– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka
mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.
– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába
fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.
– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi
remek, csakis árnyéka marad a természetinek.
Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az
idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.
Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a
legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az
ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot
tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi
kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi
készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a
gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit
magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.
Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint
szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok
megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran
folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál
tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást
közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának
működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy
társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen
estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem
kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a
mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott
találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen
ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek
ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna,
mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.
Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon
valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.
Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön
időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s
két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn
páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi
Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás
estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar
szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is
ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a
kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.«
Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant
lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások
gyérültek.
A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető
törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó,
nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések
megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt,
élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen
felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy
korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A
falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt
eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant
kisebbség, erősen támadta a megyei intézményeket; a legszelidebb
fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a
külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok
eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.
Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan
elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.
Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették
az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki
kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn:
Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.
A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a
csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert
különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás,
nem fért meg a bőrében.
Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban,
feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem
ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor
történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a
magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre
bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és
szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről
érdekli az ország s annak ügyei.
A nem sokára egybehivandó országgyüléstől sokat várt mindenki.
Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék
hozzá Becsehelyre, biztosit – a min soha sem is kételkedtem, – hogy
nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi
élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak
láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi
csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon,
csak négy-öt nap mulva jön meg.
Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék
horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni
Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?
Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam,
s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott
aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra
vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a
pinczértől.
Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a
kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok
tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis
városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán
boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra
jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E
gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember
elémbe bukkan.
– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha
nem tévedek-e?
Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott
is mindenki te »horvát«-nak szólitotta.
Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén
elmondtam.
Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő
vendége kellett hogy legyek.
Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s
három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást
kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt
több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni
nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg
nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha
sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek.
Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr
barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel
fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim.
Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol
megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az
első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s
nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia
akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol,
ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság,
ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is
előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s
szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt
Magyarország jólétére emelt poharat.
Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig
eltartott.
Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt
a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik
erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért,
hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek
d’Artagnan-nak.
Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért,
érzékenyen elbúcsuztam.
Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle
véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült
fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és
barátság legszebb emlékeivel.
Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos
testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi
izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira
tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba
szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság
lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek
éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.
Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket
egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a
közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna.
Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló
magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való
szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s
távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a
társaságokba; időnkint Magyarországból nehány jókedvű fiu látogatásukra
jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat
leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is
tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen
oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány
horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a
magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta
Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes
napig.
Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is
magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak,
kinek igaz barátja volt.
Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd
egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a
hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy
csakis egy részére áll.
Ily gondolatok közt érkeztem vissza Becsehelyre.
Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly
soká.
Elmondtam neki mindent.
– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart;
legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók
vagyunk hozzájok.
Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali
szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk
lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a
munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában feledte az ember,
hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka
György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki
spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki,
le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott,
melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam
magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit
senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s
lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros
eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a
végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok?
kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő
tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki,
Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi,
Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak
idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több
mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren
nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első
közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér,
nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek
legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb
ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár,
ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu
volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje
lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben
elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte
azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az
országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta,
mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni
kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor?
arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált
mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a
mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon,
s Petőfi dalait énekelték.
VII.
Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt.
Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól
a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki,
melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel
megülnek.
Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett
tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s
legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán
meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is
kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s
ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog
megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől
is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni
hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által.
Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy
Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő
küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen
benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.
Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött
aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre
érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros
diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles
folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt
diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a
földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:
– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen
nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni,
hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És
Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?
– Biz az ott volt.
– Tán bizony szónokolt is mellette? vagy épenséggel ő inditványozta?
– Ha nem inditványozta is, nézeteivel okvetlen találkozott.
– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha
nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska
házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.
– Meglehet, hogy kitelnék tőle.
– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor fel-le az arany és
drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?
– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására
hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden
törekvés.
– Ez a vagyontalanok harcza a gazdagok ellen.
Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most
azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz –
gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál
feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat
mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem
hallgathatnék el.«
Elpanaszoltam Palinak találkozásomat az öreg urral.
Pali nagyot nevetett. »Meglásd, szólt, mindjárt kibékitem.«
Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet.
Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e
velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha
nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni,
meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot,
s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem
tagadja meg.
A komornyik lejött azon üzenettel, hogy őméltósága szivesen lát.
Ezalatt Csillag Laczi is odavetődött.
– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem.
Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült
hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni,
mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.
Velünk tökéletesen kibékült, de a megyével nem.
Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen.
Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga
távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.
Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az
étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon
közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon
foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia
vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés
közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben
meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.
Veje, Ghika György, egyszer azt kérdi tőlem:
– Láttad-e már haragudni az öreg urat?
– Igen, multkor a diszöltözet miatt.
– Az semmi. Várj csak, megharagitom ma.
– Ne tedd, károdra lehet.
– Dehogy, holnap elvesztek neki tiz pengőt, aztán megint szent a béke.
Csakugyan estefelé kártyázni hivat az öreg ur. Fölmentünk.
Sokáig játszottunk, mikor az öreg ur pagat ultimót mond.
– Megellenzem, mond Ghika.
– Mit? kérdi az öreg ur.