– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen
behunyta.
– Nem is tréfálok.
Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta.
Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.
Ghika csakugyan elfogta a pagátot.
Pillanatig néma csend lőn.
Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s
lekiált:
– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán
felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig
sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már
szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé
itt meg ne lássalak.
Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur
kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda
mondani:
– Azért mégis elfogtam a pagátot.
– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg
gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.
Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg
emberben ennyi mérget.
Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának
természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.
Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta
Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel
jókedve növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell
utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.
Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok
dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok
jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre
is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól
begyakoroltam magamat a lovaglásba.
A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor
üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok
bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony
diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de
szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam
volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.
Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább
én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba
nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.
Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely
valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal
a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános
mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt
férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben
gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a
Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután
sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.
A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma minden zugában megtelt,
épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies
viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü
lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az
alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig
csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében
gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai
pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból
kiszakadt.
Mindenki el volt bájolva.
Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és
felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is
jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a
népünnepély vidám zaja felhangzott.
Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép
üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.
A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is
lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész
part tündérországi látványt nyujtott.
István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A
küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást
engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók
közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.
– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok,
de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy
szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén
keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak dőlt, s élénk
beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s
élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a
társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt;
adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is
belevegyült az élénk elbeszélésekbe.
Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü
meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában
kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn
a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz
iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig
vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott,
mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a
magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó
látvány volt!
Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt
világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó
megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.
Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem
fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok,
fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás
házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz
teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és
chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.
Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint
lefesteni a napot, ahogy ehez nincs szin, mely a fényt és meleget
visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est
magasztosságát leirhatnám.
Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival.
Mielőtt távozott volna, igy szólt:
– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik
s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó
mulatást!
Ezt a bált az izraeliták rendezték, annál gazdagabban volt kiállitva.
El is ment az ifjabb rész s egy-két jóvérü a korosabbak közül is.
A reggelinél kérdezte a főherczeg: hogy mulattak?
Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a
sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.
Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt
annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről
szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az
egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti
viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a
szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg
minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry
tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét
s igy tovább.
Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes
és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz
fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek
boldogul!«
Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle
emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap
alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle
életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy
szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de
valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.
És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü
férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.
E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani
sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg,
aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól
találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.
Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem,
semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja
Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról.
Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja,
nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén
látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.
– Hát meg fog ismerni.
– De barátom, az oly nagy ember, hogy én közeliteni se merek hozzá.
– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt
közelebbről megismerni tanulhatod.
Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen
fiatal ember volt s szép nagy kastélyában uriasan élt. Az 1843-iki
országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét
töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s
pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.
Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt
maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.
– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a
példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.
– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem
magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis
azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.
Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb
lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek
kapuján betértünk.
Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából
nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.
– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta
vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek
maradhatok.
– Naponkint gyalogolsz három órát? kérdé Pali.
– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a
körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.
– Nos, érzed már hatását?
– Csodálatosan; nincsenek vértódulásaim, és megfogytam.
Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy
István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel
»atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis
megkapta a költői elnevezésből.
Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült
boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével,
hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e
kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.
Ez belehozta Deákot a kedélyes adomázásba, a miből ki nem fogyott.
Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő
maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus
nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s
hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült
kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.
Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai
gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán,
hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.
Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt.
Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az
ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s
mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári
előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a
legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar
foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó.
Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és
csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is
fellángolt bennem.
A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is,
hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint
fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.
Este elbucsuztunk, hogy a holdvilágos éjben haza utazzunk.
– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon
az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb
kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.
– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a
küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.
– A mennyiben egymást kiegyenlitettük.
Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin,
négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba
ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.
Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos
életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka
kék eget.
A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem
csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.
Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő,
korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá,
dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán
mulatott, s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos
viseletre intette.
A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s
vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.
Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig
Csúzy Pál.
Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem
kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész
tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el
szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot
képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya
és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz
rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.
Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment
Pozsonyba szabadelvü utasitással.
A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak
megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur
el lesz ragadtatva.
– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint
Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai
öröm alig érhette.
Az öreg ur csak hunyorgott… hunyorgott, mig végre megszólalt:
– És mind ezt Pali érdemeiért tették?
– Kétségkivül.
Az öreg ur hevesen zsebére ütött, ezen megjegyzéssel:
– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek
megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a
zsebemben van egész Zala-vármegye.
Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már
kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös.
Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint
érinteni Pali megválasztatását.
Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan
Pozsonyba menjen.
Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre
igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy
tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra
készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik:
zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.
Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra
nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol
királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom,
szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és
komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam,
hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos
aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.
A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák
és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik
visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést
fenntartják.
A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd
csak a táborban fogunk találkozni.
Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze
megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de
leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a
katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.
Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről,
hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát
még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De
másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora
ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat
közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról
illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó
szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és
Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt;
de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele
marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen
indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal
tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.
Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár,
mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha
valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja,
bűnt követ el.«
Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt,
mikor bucsut vettem.
Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly
agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy
első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.
A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két
nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom,
kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha
szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai
vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.
E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban,
a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam
ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban
kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.
Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két
grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s
baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.
Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések
lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom,
művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s
kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem
volt.
Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy
várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben
hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron
keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró
Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf
visszaküldte Podgorácsra, hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi
tovább lovagoltunk.
A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem
volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a
terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását
hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.
Mi árkon-bokron át haladtunk.
A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet
mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.
Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a
tudósok elvitázni nem képesek.
Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen
eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott
képzelődésein…
És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s
ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is,
egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami
véletlen, vagy a természet játéka által.
Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen
találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.
Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára,
párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását
mérsékeltük.
– Hallott-e ön már valamit a valpói várról? kérdé a gróf.
– Semmit; viszonzám.
– A valpói lélekről sem?
– Még kevesebbet; szóltam mosolyogva.
Elhallgatott.
Engem meg bántott a kiváncsiság.
Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is,
feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.
Rövid szünet után néhány kérdést ejtettem az érintett tárgyban.
– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész
vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:
Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban
lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn
s a nép közelében eljárni sem mert.
– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép
közt kisérteties mesék ne keringnének.
– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A
vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s
egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek
idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng
csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek
azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben
mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás
mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány
vagy képzelődés áldozata is lőn.
Hetenkint legalább egyszer rendesen zaj történt.
A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a
nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró közel volt hozzá: elhagyni
ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.
Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen
érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s
mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha
sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra –
vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond
forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második
emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró
meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva
mondá:
– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés
valami,… álom és mégis…
– Tehát nem a legjobb éje volt?
– Nem, s ez az egész.
A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap
ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan
izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos
kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé: