játszott; nem az a fakó fiu volt többé, a kivel Pozsonyban
megismerkedtem, hanem finom magyar ruhába öltözködött, s magára tartó
fiatal ember. Költeményei megjelentek, műveit dijazták s segédszerkesztő
volt. Ekkor már Dobsa Lajos és Lisznyay Kálmán is leszármazott
Pozsonyból. Tehát ezek hárman, aztán Bérczy Károly, Pálffy Albert, Pákh
Albert (Kaján Ábel), Emődy Dani, Sükey Károly, Tompa Mihály, Berecz
Károly, Obernyik Károly (már akkor a »főur és pór« czimü színművével
akadémiai jutalmat nyert) asztaltársaságot képeztek a Pillvaxban. Jókai
Mór még nem volt Pesten, de hire megelőzte, mert az »Életképek«-ben a
»Hétköznapok« regényéből mutatvány jelent meg, az »ingovány oáza«, mely
feltünést s körünkben csodálkozást keltett. Milyen elragadtatással,
mondhatni lelkesedéssel beszélt róla Petőfi! Mindnyájan várva-vártuk
megérkezését. Ez a kis társaság naponkint ebéd után elfoglalta kerek
asztalát, s a fekete kávé mellett folyt az adomázás, élczelés, többnyire
egymás rovására nevettünk, a nélkül, hogy valaha harag vagy neheztelés
lett volna a következménye. Pénz dolgában szűken voltunk, sőt egyharmada
a társaságnak rendesen pénzzavarban is szenvedett, de kisegitettük
egymást, ugy, hogy egyik-másik néha hitelét is igénybevette barátja
kedveért. Volt társaságunknak tiszteletbeli tagja is, a mennyiben se
iró, de még irójelölt se, csakis irodalmi barát volt, s ez Balássy
Antal, (ma hétszemélynök). Vagyonos ifju, azonfelül nagybátyja után szép
örökséget is tőn, legtöbbnyire ez segitett ki a bajból, minden érdek,
minden haszon nélkül, csupán jópajtásságból. Sokan, a kik ma Petőfit
eszményesitik, irtak róla, hogy igy meg amugy, készebb volt tűrni és
szenvedni, mint bárkitől is kölcsönt elfogadni. Hát engedelmet kérek,
Balássy Antal ő méltósága élő ember, mondja meg, nem én vezettem-e hozzá
Petőfit, s nem volt-e ő szerencsés neki kölcsönözni? kölcsönzött biz ő,
s Petőfi szótartón az igért napra visszafizette. Balássy szivességével
legtöbbünket számtalanszor lekötelezett, s meg vagyok győződve, hogy ez
mai napig neki kedves emlékei közé tartozik, s soha sem volt oka
megbánni velünk a szorosabb barátságot, a mint hogy mi is mindig őszinte
s elismerő barátsággal viseltettünk iránta.
Három szépirodalmi lap, a Regélő, Életképek és Honderü minden száma a
társaság tagjai egyik vagy másikától hozott valamit; ennél az asztalnál
aztán a szőrszálhasogatásig megbirálták. Petőfi leginkább az afféle
»bibor ajk« kifejezéseket szerette nevetségessé tenni.
Tőlem a biráló választmány egy három felvonásos vígjátékot fogadott el.
Élczeltek rá barátaim eleget, nevetségessé tették előre a sikert, de
azért mindenik örült, mintha csak az övé volna s óhajtotta egyéni és
irodalmi szempontból, hogy becsületet arasson. De belém verték a félszt,
főkép Petőfi, ki azt mondta: hallottam, oly rosz az a darab, hogy el sem
lehet játszani. Én már hajlandó lettem volna visszavenni, s igy
nyilatkoztam is. Ekkor Petőfi irt nekem: »Te nagyfejü vaddisznó! Hát nem
érted a tréfát? vagy a saját árnyékodtól is megijedsz? Ha igaz, a mit
Károlynak mondtál, hogy visszaveszed darabodat, mert kifiguráztalak
pajtási körben, akkor megérdemled, hogy a Honderü örökös munkatársa
légy, Nádaskayval meg Zerffyvel egy són s kenyéren élj Petrisevich
Horváth Lázár vendégszerető asztalánál. Jó étvágyat kiván hozzá Sándor«.
Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben
volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket
is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam
magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki
Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját
bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak
adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből,
ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez
volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim
alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.
Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban
élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy
Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni
Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.
Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti
szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«
Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal
embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt
bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt
volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék
darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom
bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira
ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.
Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem
kivánkoztam.
Délután betoppan hozzám Lendvay Márton.
– Vártunk, hol ebédeltél?
– Sehol.
– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő
kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy
sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat,
meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is
valamit.
Alant várt bérkocsija. Felültünk, s csakhamar elértük a városligetet.
Őszintén elmondtam neki aggodalmaimat.
– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay.
Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent
elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a
szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, Priell Kornélia, Egressy Gábor,
László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?
– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.
– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab
pedig élénk, mulattató s keregded.
Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet
vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész
délután.
Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg
elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.
Ez a hosszu óra is eltelt.
Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával
gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma
minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés,
finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor,
kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s
ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és
Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette
magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint
derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek,
repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az
ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak.
Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek,
kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel
László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez
többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt;
daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben
választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan;
minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis
gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen
Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős
Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.
Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem
pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy
például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit
Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké
zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek,
hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán
szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok
érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek,
őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a
közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének,
hogy hol képezhette magát ennyire?
Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt
szerepeltek.
Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt
megőrizze.
Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen
elidőzöm mellettök.
Az »Eljegyzés álarcz alatt« határozottan szép sikert aratott.
Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz bemutatott az öreg
Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az
előadó művészeknek köszönhettem.
Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép
szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével.
Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most
még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő
bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt,
ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a
mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva
sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha
sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem
tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha
egyik-másik pajtáshoz.
Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü
szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s
felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört
alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani,
hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az
értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt
ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy
elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem
tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot
fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak
kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre
végelgyengülésben kimult. A szabadelvü kör ellenben napról napra
mindinkább izmosodott.
Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s
énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség
eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán
kivül, ott látható soh’sem volt.
Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet.
Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre,
igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog
megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.
Ez már érdekelt.
Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb
biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt
magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve
Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán
hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni
hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki
testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott
magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem
kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat.
Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és
Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s
bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött
elég köszönetet mondani.
Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer
életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint
fia is. Fölmentünk, helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg
urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit
Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit
szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest!
mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az
országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s
némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk.
Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.
Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon
összebarátkoztam.
Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az
életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.
És találkoztunk, de mint ellenség.
Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep.
Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon
is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a
komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb
tréfáinkban is osztozott.
Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása
előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő
ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is.
Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida
grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő
műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a
fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően
szokatlan volt. Egyszerre felkiált:
– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida
grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni,
hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.
Halász Józsi felugrott. Ez szörnyüség! mutasd.
– Nem én, felelt Petőfi, elteszem emlékül, s zsebre dugta a lapot.
Lőn szörnyü nevetés.
Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s
szólt:
– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs
a lapban.
– Azért mégis ugy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.
Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye:
»a hópihe«.
Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a
váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres
nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:
– Mennyiért tolnád végig a váczi-utczán ezt a taragonczát?
– Ingyen, felelt Pálffy Albert, ha te beleülsz.
Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta
s rákiáltott Pálffyra:
– Toljad hát na!
Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára
sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.
De aztán ha szerét tehettük, mi sem maradtunk adósai.
A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: Jaj beh szeretnők
ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk.
Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.
Hát én elővettem Sándort, hogy akarsz-e ma jól mulatni?
– Veled, vaddisznó?
– Én is ott leszek.
– Hát még ki?
– Balássy Tóni.
– Mondasz valamit. És hol?
– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv
nélkül tudják költeményeidet.
– Na jó.
Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a
szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.
Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem
mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha
megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg,
mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.
– Grófné! van szerencsém Petőfi Sándort bemutatni.
Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné
véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy
Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor
a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:
– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor öcsém, mert
reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.
A háziurra mutatva, mondám: Gróf Wartensleben Gusztáv ur.
– Gróf ur, kezdé Sándor.
– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a
barátaim.
– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát,
hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta
vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta
– –
– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német
nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a
javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.
Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s
Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a
jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s
magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt
fesztelenül kezdte érezni magát.
Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy
nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből
néhányat elszavalt.
Mikor távoztunk, Sándor azt mondta nekem:
– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá,
mert igen jól mulattam.
Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol
mindég jól találta magát.
Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek
látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra,
mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben
Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint
férjezett Ráday Pál grófné.
Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami
vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a
sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá
valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól
találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel
először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt
jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár
és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt
mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott
társaságunkban.
Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a
»tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a
mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt
kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek.
»A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz
éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat,
mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok
akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges
engedélyt.
A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy
Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és
Degré Alajos.
Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a
mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs
összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s
e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt
egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna
el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor
találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy
találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi
óránk is közelget.
Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos
betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s
taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén
Kovács Endre miként nyomta azt vissza.
A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay.
Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha
elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe
szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy
kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel
először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve,
itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő
Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül,
pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan
összehajtja, zsebre teszi s szól:
– Na fiuk! elhagylak titeket.
– Hogyan? miért? mi történt? tudakozódtunk valamennyien.
– Hamván megválasztottak papnak.
Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok
voltunk.
Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte
a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült,
kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze
neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre.
Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.
A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai
már Pesten működtek.
– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül
találkozni, mert még levelemre nem felelt.
– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a
bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.
– Jó lesz biz az! kiált bele Lisznyay, menj oda ebédelni.
– Eljöttök ti is, mert magam csak nem mehetek.
– El hát.
Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély
távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.
Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt
elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan
odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült
s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen
dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid
vázlatát adta tárgyának És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon
mindig belezúgott:
– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és
kifogyhatlan volt a csodálatban.
Pulszky bevégezvén elbeszélését, Sándorhoz fordult e szókkal:
– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ.
Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi
jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok
meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet
nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.
Petőfi egy szót sem szólt, csak elmosolyogta magát.
Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően
nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:
– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem
dicsértem volna.
Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen.
Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a
tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a
kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.
Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával
fölvert.
– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma
kegyetlenül neked megy.
– És sértőn, tevé hozzá Lisznyay.
– Mit ir?
– Utczagyereknek nevez.
– Menjetek s hivjátok ki azonnal.
Elrohantak.
Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi
nem verekszik.
– Nem? na majd meglássuk. Jőjjetek velem.
Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk
Nádaskayhoz.
– Itt van Zerfi ur?
– Igen.
– Sürgős ügyben jőjjön ki.
A cseléd visszatért azon üzenettel, hogy Zerfinek semmi dolga itt künn.
– Na hát van nekünk odabenn.
Ott találtuk Nádaskayné, Télfy Rrza és Natalie társaságában.
Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát
csakugyan megtagadja az elégtételt?
– Meg.