barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak
valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az
elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.
Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt.
Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna
valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.
Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi
hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el.
Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt
meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt,
meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi
estélyeket adott, hol nagynevü és kezdő irók hetenkint találkoztak s
kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem
kelt is ki ellene, soha sem szerette.
– Menjünk Vahotékhoz, szakitá meg Lisznyay a kínos hallgatást.
– Tán elég volt, jegyzé meg Petőfi.
– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi
Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan
Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is
kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye
magyar.
Petőfi kelletlen vállvonitással ezt látszott kifejezni: bánom is én.
Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha
édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből.
Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának
nevezte.
Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát
hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.
Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint
nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.
Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót
rendezett.
Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay
virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.
Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül,
poharát felkapja s rákezdi:
»De már nem tudom mit csináljak?
Meginnám borát az országnak,
S minél több az, a mit megiszom,
Annál iszonyubban szomjazom.
Miért nem tesz az isten csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd volnék én meg a Duna,
Hogy a Tisza belém omlana.
Vachot Imre könnyü pehelykint felkapta Petőfit magasra emelve, mondá:
– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor
melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.
Aztán valóságos szavalóestély lőn.
Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be,
Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket
elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.
Másnap Vachot Sándor Petőfi Sándorral csakugyan leutazott Pestre.
Volt az ifjuságnak, különösen az itt időző fiatal iróknak két szellemi
vezetője, az egyik Kúthy Lajos, a másik Tóth Lőrincz. Az első nagyurias
modorával, fényüző életével, s örökös élvhajhászatával többeket
könnyelmü helyzetbe ugrasztott. Ellenben Tóth Lőrincz munkás
visszavonultságával; nyugodt, meggondolt s nyájas viseletével a legjobb
példát adva, sok meggondolatlan lépéstől visszatartotta a hajlékony
kedélyeket. Kúthy az élet örömeit ismerteté meg, Tóth Lőrincz az élet
szükségeit. Az elsőt szivesen fölkerestük, az utóbbihoz tartózkodó
tisztelettel közeledtünk.
Egyszer Tóth Lőrincz megszólit, ha nem volna-e kedvem bécsi lakossá
lenni? Bizony nem. Hisz én értem s bizonyos fokig osztom is az
ellenszenvet Bécs iránt, de másrészről megfizethetlen iskola fiatal
embernek. Megismeri a nagyvárosi életet, sokat lát, tapasztal;
ismereteket szerez irodalmi és művészi téren; sőt még a közügyekben is
előnyére lehet. Engem jó barátom Németh Lajos szólitott meg, ajánlanék
neki egy jogászsegédet. Ha fiatalabb volnék, magam elfogadnám. Ne
utasitsa vissza, mert később megbánná. Ily alkalom nem mindennap
kinálkozik. Németh tisztességesen dijazza segédeit, hát fogyatkozása nem
lesz. Önnek már pályáról kell gondoskodni, örökké csak nem élhet jurátus
életet. Ott alkalma lesz előkelő ismeretségeket szerezni, ez pedig
nagyon megegyengeti az utat az élet rögös pályáján. Ezen gondolkozni sem
lehet, fogadja el, ha csak rövid időre is, már sokat nyert.
Én Tóth Lőrincz véleményére, itéletére s jóindulatára akkor is, mint
most, sokat adtam, s igy rövid rábeszélés után elfogadtam a felajánlott
állást.
Barátaimat igen lehangolta a hir, hogy Pozsonyból távozom, nagyon
összeszoktunk, ki is akarták verni fejemből a gondolatot minden áron, de
már akként intézkedtem, hogy azon változtatni lehetetlen volt.
Nehéz szivvel mentem a bucsuestélyre, s könyezve váltam el attól a sok
jópajtástól. Ugy éreztem magam, mint a kit családi körből kiragadnak s
viszik ismeretlen világrészbe, hogy soha sem látott emberek s idegen
viszonyok közt uj és szokatlan munkára adja fejét.
Mintha valami nagy művész aratott diadalai után távoznék, ugy ellepte az
ifjuság a kikötőt hajóra szálltamkor. A sok kézszoritás és ölelkezésből
alig birtam kibontakozni. Szivem csordultig volt. A fedélzetről érzékeny
isten hozzádot intettem pajtásaimnak, s ezzel a gondtalan víg ifjusági
életnek is. Midőn a partról felém lobogó kendőket többé nem láthattam,
kitörtek könyüim s mint a gyermek, kit intézetbe visznek, sirtam.
Barátaim közül Simonyi Ernő és Rudics Miska kisért fel. A »Kaiserin von
Oesterreich« fogadóba szálltunk. Barátaim, kik leginkább mulatni
rándultak fel, mindjárt derekasan hozzáláttak a szórakozáshoz,
természetesen én is velök, mert kikötötték, hogy a néhány napot együtt
töltsük, s csak mikor ők visszatérnek Pozsonyba, foglaljam el uj
állomásomat. Pénzt és egészséget nem kimélve, mulattunk. Minden
kirándulást bérkocsin tettünk. Burg, Kerntnerthor, Wieden szinház
felváltva járta minden este. Minden mulató helyiséget fölkerestünk.
Szóval öt napig tékozló életet folytattunk. Erszény dolgában sohase
tettünk egymáshoz kérdést. Hétfőn készültek visszatérni barátaim; a
szállodában az volt szokás, hogy vasárnap reggel hozták a hetiszámlát
kiegyenlités végett. Pénteken este össze akartuk tenni a szükséges
mennyiséget, s kisül, hogy egyik a másikára támaszkodván, mindenik
kiadta a pénzét. Mi legyen most? Nagy tanácskozás indult meg, a
határozat az volt, hogy valamelyikünknek reggel Pozsonyba kell rándulni,
s még a nap folyama alatt visszatérjen pénzzel Melyik vállalkozik? kinek
van kilátása azonnal pénzt teremteni? Simonyi vállalkozott, összetettük
a mi bérkocsira s gőzhajóra szükséges, s mi ketten maradtunk egy fillér
nélkül. Simonyi biztositott, hogy azonnal postára ül s visszatér.
Aggodalomteljes órákat éltünk át; egész nap a lábunkat ki nem tettük a
szállodából, szobánkba hordattuk az ebédet, s elmélkedtünk az
eshetőségek felett: hát ha Ernő nem találja otthon, a kire számitott? ha
baja talál történni, vagy elhuzódik a dolog, mig a pénzt megkapja?
százféle akadály jutott eszünkbe, mi Simonyi megérkezését késleltetheti,
s a mint alkonyodni kezdett, képünk mind hosszabbra s hosszabbra nyult.
Már a beszédből is kifogytunk, s némán néztük egymást. Mikor már tiz,
tizenegy óra, sőt éjfél is elmult, minden reményt elveszitve, keserü
hahotával nevettünk egymás szemei közé, hogy hát mit csinálunk, ha a
szobalegény reggel bekopogtat a számlával? válasz helyett támlásba
vetettük magunkat, s többé nem gondolkoztunk. Hajnalfelé postasíp
hangzott az utczán; nyakra-főre rohantunk ki az ajtón, le a lépcsőkön,
két-három fokot ugorva át. A kapu alatt Ernő barátom jött elénkbe
győzelmes mosolylyal.
– Na fiuk, mondá, átkozott szomjas vagyok, ez az éji kocsizás egészen
kiszáritotta a torkomat.
A mienk is kiszáradt a belső izgalomtól.
Felmármáztuk a pinczért s pezsgőt rendeltünk.
Nincs az a bohózat, melyen nagyobbakat nevettünk volna, mint egy nap
alatt átélt remegéseinken. Most fölmerült minden aggodalmaink oly bohó
alakban mutatkoztak. Rudics Miskával mai nap is, ha találkozom, jóizűn
elbeszélgetünk erről a bécsi egy napról, s nagyokat nevetünk rajta.
A vasárnapot még vigan együtt töltöttük, hétfőn aztán ők utaztak lefelé,
én pedig mentem állomásomat elfoglalni.
V.
Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy
csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától
2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én
ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt
szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a
sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se
találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve
udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni,
kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy
szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt,
hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari
tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem
állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt
letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a
muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar
országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal.
Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva
minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon
üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy
az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar,
vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos
érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe
jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve éltem; örvendettem az estének,
amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich,
Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni.
Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést
és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon
ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt,
s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.
Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai
ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál.
Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz
járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s
természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az
»Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább
méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s
irodalmi működésre buzditottuk egymást.
Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti
és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem
birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás,
csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.
Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene
látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem
éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a
magyar, milyen lehet a szellem azoknál, a kik még hozzá katonák? Na, de
az illem és régi pajtásság megkivánja.
Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben
a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket,
szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes
nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá.
Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.
Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és
roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.
Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s
elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias
érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az
maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni
pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében
eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt
találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó
Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay
István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb
mértékben valamennyi.
Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet
elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt
töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen
derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő
kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se
hivtuk máskép. És a rongyosban nekem jobban izlett az a silány
kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux
truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges
élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig
tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek
elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek
egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak
fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a
»rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség,
a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon
fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben
büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német
kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök
mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a
testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő
magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi
szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak
szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt.
Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar
város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka
volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s
páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen
viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a
koszorúk öles nemzeti szalagokkal.
Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü
s a könnyelmüségig szilaj fiu, örökké azon törte fejét, miként lehetne
valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a
bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével
hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi
pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás
magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek
mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a
maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona
lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a
mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott
csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték,
mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán
van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet
játszom.
Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a
szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos
tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak,
valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi
gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott
tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát.
Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó
felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a
palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele
Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A
porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a
földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda mennek, a
takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait
akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy
vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán
felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért
kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán
reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.
Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel
elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával
az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte.
Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg
udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok
lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték
részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az
anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a
magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses
Ünglück geschehen.«
Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz
Frau Kaiserin Mutter.«
A császárné elfordult, s soha többé meg nem szólitott magyar testőrt.
Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a
szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi
zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay
János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván,
lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.
Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon Geist« ot elhozta
magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt
elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan
magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe
ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a
testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke
s nyelve magyar maradt ott is.
Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen
czafranggal birt, itt megtisztult attól.
Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a
Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok
magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.
A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös
szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani
szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a
főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik
kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét
megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a
világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan
elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.
Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly
mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar
testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.
Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök,
maig is fenntartom a barátságot.
Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de
nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. Németh Lajos előzékeny, sok
belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene;
munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig,
legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos
száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a
dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy
Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel
szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem
kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd
meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.
Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött,
s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a
kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz.
Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is
bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá
mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen
volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én
egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.
Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom.
Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota
volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől
örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó
pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal
komolyan dologhoz látni.
Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény
épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban
tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett
hullámzó tömeg.
Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint
ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez
visszatért. Szivem hangosan dobogott.
VI.
Pest távollétem alatt egy századdal elébbre haladt. Találtam politikai
szinezettel biró s határozottan szabadelvü nemzeti kört, melynek tagjai
ügyvédek, birák, tisztviselők, irói nevezetességek, fiatal irók,
művészek, leginkább a szinészi és zenevilágból, kereskedők, tekintélyes
iparosok s nagy számu ifjuság. Gyönyörü s tágas helyiségében nagy
termekkel birt. Hogy jó pincze és kitünő konyha legyen, eléggé
kezeskedett a pap Kronperger Antal szakértelmisége; a mérsékelt árakról
gondoskodott az igazgató választmány. Az ebédek, különösen pedig az
estelik, igen népesek voltak. Élénk és érdekes tárgyalások folytak;
minden korszerü eszme fel lőn karolva, s annak terjesztése egyik
feladattá lőn. Tánczestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak. E
kör volt Petőfi első felismerője, nem kapván Pesten kiadót, Vörösmarty
ajánlatára a kör adta ki a halhatatlanná vált költő első műveit. A
művészet, irodalom és politika e körben otthonra talált, s a közvélemény
innen indult ki. Ha jött Willmers, itt mutatta be először a »Fóthi dal«
átiratát; Bosco a kör vacsoráin csinálta szemfényvesztő mutatványait,
mielőtt nyilvánosan föllépett. A városi s megyei ügyek tüzetesen
megbeszél tettek, a közvélemény pedig sok esetben innen nyert hangot.
Hát ez engem nagyon kellemesen lepett meg, de nem kevésbbé az is, hogy a
nemzeti szinházban minden este nagy közönséget találtam; és hol rejlett
ennek a titka? ott, hogy azalatt két, a nemzeti szinházra nézve –
korszakot alkotó eredeti mű került előadásra; az egyik »Hunyady László«
dalmű Erkel Ferencztől, a másik »Szökött katona« népszínmű Szigligeti
Edétől. E két mű nagy közönséget hóditott az eddig árván tengődő nemzeti
intézetnek.