a nép érdekében emelt, bár igen mérsékelt szabad szót börtönnel
fenyitve; a követválasztást, az országgyülési salvus conductust
megtámadva; az ébredő szellem ellenében terrorismust gyakorolva; a
határőrvidéket egészen német lábra állitva, és az országtól tényleg
elszakitva; az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből
kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal
nyugtalanitva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásából
kivetkőztetve; magát a királyi helytartótanácsot a bécsi német cabinet
parancsainak postahivatalává alacsonyitva; látjuk Horvátországban a
magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos
illir hősöket kormány-kegyegyekkel elárasztva, a magyarok alkotmányos
szellemű barátait pedig üldöztetve.«
A ki azon időben megfordult Horvátországban, meggyőződhetett a
fentiekről, de a távolból is, ha valaki figyelmet forditott rá,
láthatta, hogy az illir üzelmeknek a Metternich kormány volt a lelke,
vagy mi mást bizonyit az, hogy a kormányhoz legközelebb álló méltóságok
s egyedül a kormánytól függő magas hivatalnokok egész nyiltan izgattak a
magyarok ellen? Igy Haulik zágrábi püspök, Gáj táborában harczolt egész
tekintélyével és befolyásával; Kulmer báró is kibontotta az illir
zászlót s szerzett annyi érdemet, hogy jutalmul később a császári
miniszteriumba kineveztetett. Báró Jellasich, mint iszonyún eladósult
végvidéki ezredes, Gáj lapjában szórta a magyarok ellen a gyűlölség
epéjével irt költeményeit, s egyszerre nemcsak adósságai lettek
kifizetve, de nagyon fényes lábon kezdett élni; aztán tábornokká, majd
meg horvátországi bánná lőn. Mi ez, ha nem jutalom? és miért? miután még
csak jó katona sem volt, elvitázhatlan dolog, hogy a magyarok elleni
sikeres izgatásaiért.
Ha más tények nem bizonyitanák is a hűtlen kormány bujtogatásait a
magyarok ellen, elég hangosan vádolja az maga, hogy kik voltak az élén s
miként jutalmaztattak.
Természetes, hogy további utazásunkban a fentebbi események képezték
beszélgetésünk tárgyát.
Amint megláttam Fiumét, a tengert, feledtem Zágrábot az ő illireivel.
Fiume elbájolt; kedves szép város, előtte a tenger, mögötte hegység.
Negyven év előtt ép oly vendégszerető, barátságos és magyar érzelmű
volt, mint a milyen ma. Ifjukori legszebb emlékeim közé tartozik az a
nehány hét, melyet itt töltöttem. Először is az Ürményi térre siettem, s
nem tudtam eltelni a tenger látásával; este a szinházba mentünk, onnan a
Cassinoba estelizni, hol a kormányzóságtól Kiss Miklós és Inkey Edmund
ifju emberekkel sokáig elmulattunk. Szállásunkra »al bon pastore«
fogadóba térve, a pinczér azzal fogadott, hogy ott már nincs szállásunk,
mert Cornett consul pogyászunkat elvitette, s a cseléd itt vár, hogy
elkisérjen. Noha késő volt már, az egész család teritett asztallal várt
ránk: az ur, neje és kedves két leánya. Az asztalon hüsitők, déli
gyümölcsök és ciderbor várt fogyasztásra, nagy csomó fiumei szivarok
társaságában, ezek akkor hiresek voltak.
Fáradhatlan voltam a vidék szép és nevezetesb helyei bebarangolásában.
Frangepán várában, midőn a Zrinyiek és Frangepánok siremlékeit
olvasgattam, Zágráb óta először jutottak eszembe az illir üzelmek.
Elgondoltam, hogy annyi századokon át fennállt Horvát- és Magyarország
közt a viszony, hogy volt Zrinyi magyar költő, magyar hős, s a
szabadságért magyar vértanu; küzdöttek a magyar szabadságért a
Frangepánok, és volt, a ki az igaz ügyért a vérpadon végezte nemes
életét. És voltak magyarok, mint Korvin János, a kik meg Horvátországban
teljesitették hazafiui kötelességöket. Igazi és szent közösügy állt fenn
a két nemzet közt, s ezt most a bécsi reactio megvásárolt tollakkal,
szerencsevadászok ármányaival s felbujtogatott tömeggel le akarja
romboltatni.
Uj volt előttem táj, emberek, szokások és éghajlat s egyik kellemesb
benyomást tőn, mint a másik. Ha fölmentem a hegyre, egészen elbájolt az
előttem elterülő szép Fiume, aztán a morajló tenger, láttam Veglia
szigetét, s a dalmatiai hegyeket. Órákig tudtam itt elmerengni. Aztán a
városban az a vidorság, élénk élet; minden lépten-nyomon a szivargyártó
lányok igéző dala, mert akkoriban harmincz-negyven házban folyt a
szivargyártás, mi Fiuménak egyik legnevezetesb ipar és kiviteli czikke
volt. Nem egyszer ragadott lelkesedésre az, hogy a fiuméiak nagyobb
undorral fordultak el az illir szédelgésektől, mint mi, s nem késtek
tiszta magyar érzelmeiknek tüntető kifejezéseket adni; a kormányzóság
egész személyzetét, mely magyarokból állt, csaknem tenyereiken
hordozták; a magyar utasokat vendégelték, szórakoztatták; holmi illir
hősködéseknek ellenben oda sem néztek, s ha a kávéházak előtt egy-egy
utczai énekes, koboza mellett Figarot énekelve eljátszotta, s utána
rágyujtott egy gúnydalra az illirek ellen, zajosan megtapsolták s
ismételtették. Fiume azóta haladhatott szépségben, gazdagságban;
ámulatba ejthet kikötője s vasuti összeköttetése az európai nevezetesb
városok szinvonalára emelhette, de rokonszenve, barátsága s szeretete a
régi maradt. Maradjon is, a mig Magyarország fennáll; legyen ezentul is
a nemzet elkényeztetett gyermeke, s bizonyosak lehetünk, hogy mint eddig
nem élt vissza a hajlammal, ugy ezután sem fog, mert ragaszkodásának
alapja erős meggyőződés, s rendithetlen hűségének nehéz időkben is
kitünő jeleit adta.
Fiumétól könyes szemekkel váltam el, s ugy éreztem magamat, mint midőn
édes testvérnek mondunk »isten hozzádot«, kit vagy látunk még valaha az
életben, vagy soha.
Végre hazaérkeztünk. Én ugy megrakodva éreztem magam tapasztalatokkal,
mintha a fél világot beutaztam volna. Barátaimnak mindenfelé irtam, hogy
mennyit láttam, s természetesen a horvát izgalmas ügyekről is.
Távollétünk alatt itthon a munka nagyon felszaporodott, Vukovics pedig
lelkiismeretes hivatalnok volt, ki nem csak biráskodásaival, de még csak
jelentéseivel sem maradt hátralékban soha. Éjjel-nappal dolgoztunk, a
mig rendes kerékvágásba jött megint minden hivatalos ügy. Csak azután
kezdett Vukovics barátaival s elvtársaival értekezni a megyei és
nyilvános dolgokról.
Berekszó és temesvári szállása, mint az ellenzék központja, ismét
csillogott szellem és eszme gazdagságával.
Vukovics hazajövetele felvillanyozta a pártot, s a teendők iránt az
előmunkálatok megkezdettek.
Vukovics Sebő pártvezér mellett leginkább kimagaslott Ormós Zsigmond, a
ki iránt Vukovics gyöngéd barátsággal viseltetett. E két fiatal férfi
körül csoportosult a szabadelvü párt minden kitünő harczosa és jeles
szónoka: Röth Sándor, Murányi (Kulterer) Ignácz, Radványi (Winkler)
Imre, Fülep Lipót, Bőjtös Imre, Dessewffy Béla. Ormós Zsigmondot kivéve,
ma valamennyi Vukovics Sebővel együtt az örök álmot aluszsza.
Közügyi szerepléseiktől eltekintve, egyénileg is mind szeretetreméltó
barátságos lovag volt.
Engem természetesen Ormós Zsigmond érdekelt legjobban, mint a
bálványozásig tisztelt főnököm Vukovics Sebő legmeghittebb barátja, s
mint az első eleven iró, kit életemben láttam, legalább olyan, kinek
kötetes mű elején ott állt a neve. Eddig még csak festve láttam
ilyeneket. Ormós Zsigmondtól ott kézen forgott a Véres boszu czimü
regény s a Pesti Hirlapban folytonosan jelentek meg czikkei.
Ormós tevékeny részt vőn a megyei gyüléseken, s Vukovics
oroszlán-részéből mindenkor neki is jutott valami; kötelességének mint
megyei hivatalnok buzgón és példásan megfelelt; ráért irodalmi ügyekkel
is foglalkozni; mint tetőtől-talpig elegans és szellemes ifju, a
társas-körökből sem hiányozhatott. Karácsonyi Guidó jelmezes estélyei,
az előkelő világ mulatságai őt nem nélkülözhették, mert – ma már
udvariatlanság nélkül bevallhatjuk – a hölgyvilágnak elkényeztetett
kedvencze volt.
Mikor Vukovics Sebő mint követ az országgyülésre ment, a szabadelvü párt
vezetése Ormós Zsigmondra maradt.
Ezen erős és jól szervezett szabadelvü párttal szemben állt nem
kicsinylendő erővel a konzervativ párt, mely azonban mindég verességet
szenvedett, s csakis egyezkedés utján vihetett ki néha valamit, például
hogy Szabó Antalt másod-alispánná válasszák. E párt vezértagjai: báró
Ambrózy Lajos, népszerütlen, büszke férfi, a kincstári kormányzóság
elnöke; Lukács Ignácz, tudományos, szerény ifju, ki munkássága,
erőteljes tolla, s tartalmas szónoklatai által akárhol s bármely pártnál
kiváló helyet foglalhatott volna, oly egyéniség volt, ki az ellenpártnak
is osztatlan tetszését és elismerését birta. Aztán Szabó Antal, Ambrózy
György sat.
Roppant különbség volt a két pártnak az ifjuság iránti magatartásában;
mig a szabadelvüek bevonták társaságukba, meghallgatták egyben-másban
véleményöket, a tévedést gyöngédséggel igazitották helyre s szivesen
oktatták, addig a konzervativek csak magas polczról néztek le ránk.
Tapasztalásból mondhatom, mert egy Vukovics, Ormós s a többi fenn
elősorolt szabadelvü vezértagok velem, gyakornokkal barátilag s mint
magokhoz hasonlóval érintkeztek, de az Ambrózyak minden alkalomnál
éreztették felsőbbségöket.
Már négy évtizede mult, s nem tudom feledni. Gyarmathán uriszék volt;
Ambrózy György asztalánál sok vendég ült s a beszélgetés tárgyát képezte
egy földmives esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza
családjának; rajtaérték s Ambrózy György, mint földesur, keményen
kivánta megbirságoltatni, példaadás végett. Szóltak mellette, de többen
ellene. Eh, uraim! mond Ambrózy, hogy lehet őt védelmezni, hisz ez ép
annyi, mintha a földeken keresztbe rakott buzából vinne haza, mielőtt
tizedét leadta volna.
Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki
megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett
szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben
azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.
Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré!
majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői,
megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként
fogjuk fel a dolgot.
Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra
sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e
szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem
tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak
akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.
Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik
kitünőségéről, a hatalmas tollu, élczes beszédü, ékesen szóló s
tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem
feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz,
több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért
Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég.
De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt
hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a
másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság,
hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az
országgyülésen.
Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék
keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek,
s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér
roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet
biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek
mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt
erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem
szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme,
hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és
megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró,
Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával
rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a
gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.
Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették
fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de
forradalom alatt is egész következetességgel megállott minden helyet,
oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre
ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s
fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak.
Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra
üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a
kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi
főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly
erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta
magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is
szólni.
Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek
megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor
nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két
balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem
tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót,
Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth
Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi
Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot
nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást
tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.
Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két
szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett
elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is,
hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek
vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa volt, körülbelül a párt is
ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő,
Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok
képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak.
Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.
A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott,
s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei
voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő
számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.
Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai
közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.
Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon
magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.
A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós
Zsigmond szelleme működik.
III.
A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt
szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir.
táblai jegyzőül fölesküdni.
Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át
vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi
pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett
kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel
leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi István grófot, Nyáry
Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló
alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet
izetlenségeivel megküzdeni.
Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az
ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy
kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt
látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj
jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot
lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles
hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos
kiejtéssel:
– Hányás?
Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e
kérdéssel:
– Nem vagy Lisznyay Kálmán?
– És te Degré Alajos?
Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem,
ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a
sajátságos véletlent.
Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke
ifjut mutatott be.
– Nézd, ez meg Lauka Guszti.
Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem,
nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10
aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam,
még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok
lettünk, nem csekély büszkeségemre. Lisznyay mint a kényeső futkosott
ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt
tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel
elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én
Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem,
beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett;
panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt
ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze
theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg.
Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju
meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral
szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek
lehetne tartani.
Lisznyay bemutatott egymásnak; – Szelestey László volt.
Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a
borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből
olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra,
egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.
Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd
jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az
nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot,
ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.
Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága
egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban,
mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt
összetartás, hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a
testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a
lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek
fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye
ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt)
körül csoportosult.
Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot
könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s
ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a
magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek
örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk,
mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az
évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak
beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig
találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett
volna.
Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely
alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában,
Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem
könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér
közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a
hazából?
Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet
ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot,
Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három nevet, a
későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot
biztositottak a világtörténelemben.
Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a
nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk
volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik
világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva
kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult
államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával
szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány,
jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság
zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló
szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is
megrázkódtatá.
Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag
volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona
sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü
polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s
hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett
kenyerét.
Nem szobor, oltár illet meg ily kiváló jellemeket.
1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a
táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.
Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor
a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák
pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert eskühöz
s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene
szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország
virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.
Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor
keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen
nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal,
kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk
volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest
szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat,
hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet
legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.
Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü
fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s
a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek
fel.
Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. –
Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet
elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek
mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre
hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség.
Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is
arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.
A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz
meg száz ifju éljenzé nevemet.
E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a
felhőkben.
Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe
öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.
Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után
hat-hétszáz szövétnek lobogott.