VISSZAEMLÉKEZÉSEIM.
IRTA
DEGRÉ ALAJOS.
ELSŐ KÖTET.
BUDAPEST.
PFEIFER FERDINAND KIADÁSA.
1883.
Budapest, 1883. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomdája.
I.
A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor ha megpihen,
elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azon benyomásokon,
amiket utjában a tájak, események s viszontagságok lelkére tettek.
Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.
Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokára behunyom
szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom a benyomásokon,
miket az élet utain mindenféle események s viszontagságok lelkembe
véstek. Ezekből akarok töredékeket előszedni. Nem irok én történelmet,
naplót vagy emlékiratokat; én csak egyszerün visszaemlékezéseket
szándékozom festeni. Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók,
nagy emberekről, állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi
életről, az ifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg
valaki, pedig hadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincs
nagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a
nagy eszmék.
A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztos alakokat
hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, de képeik mégis
kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttér szinezéssel, melyből a
főalakok csak jobban kidomborulnak, s e szinezés azon elem, amelylyel
meg lehetett csinálni az 1848-at.
A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára is fenn legyen
tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.
Mi zajban nevekedtünk, s vihar közt lettünk férfiakká.
Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mint szegedi
bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal is kezdtünk
foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőn Pálffy Albert az
utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt, s a kinek én azután
mindég egész tisztelettel köszöntem, csak azért, mert látta Vörösmartyt,
mondom, azon időből, az akkori pályatársak közül ma alig tudok még
kettőt-hármat az életben. Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a
csatatér, számüzetés, bitó, búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató
aratást tőn.
Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikából tehát
többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hires szónok, de nem
hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbit csakis azon
ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgách főispánnal elég
barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együtt sétáltak a
Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyik halász hálóját
kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő. Forgách – valószinüleg
azon indulatból, hogy sétáló társát sértse – megjegyezte a halra: ejnye,
beh hitvány kárász! (egy neme a tiszai halnak) Kárász pedig rögtön
visszavágott: biz azt minden dib-dáb forgácsnál meg lehetne sütni. Ez
tette őt előttünk nevezetessé, na meg igen nagy sarokháza volt a
főtéren.
Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak a vérünk nyugtalansága
okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg a bőrünkben, s majd
huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott is maradt – s alighogy
reklamált a tanodai igazgatóság, már meg seregestől mentünk a
bizonyitványainkat kikérni, mert Pesten, Kassán vagy N.-Váradon kivánjuk
folytatni tanulmányainkat. Itt nekünk szűk a világ; nem látunk nagy
embereket, nem hallunk nagy dolgokat s nem vehetünk részt a nagy
tüntetésekben. Hallottuk, olvastuk, hogy Pesten vagy N.-Váradon, ennek
és annak, ilyen meg olyan hódolati ünnepélyt rendezett a tanuló ifjuság,
és nekünk nem volt kit ünnepelni, csak legalább Kárászt elfoghattuk
volna, hogy azért a Forgách adomáért megtisztelhetnők, de soh’sem volt
Szegeden.
Gruber főtisztelendő igazgató urnak több esze volt, mint nekünk, s arra
is gondolt, amit mi számitáson kivül hagytunk. Megkérdezte: van-e az
uraknak pénzök utazni? Mi összenéztünk, s mindenki arczáról leolvasható
volt e felelet: Nekem ugyan nincs. Na hát maradjanak békén, s látogassák
szorgalommal az előadásokat.
Bizony sajátságos állapot, mikor a gyermekkorból az ifjuság sorába lép
az ember; fonákok mozdulatai, fonákok nézetei (a legtöbb esetben), de
mozdulataiban erő, s nézeteiben meggyőződés van, azért nem bir vele
senki, s nem bir ő sem önmagával. Ezen átmeneti korszakban voltunk mi,
azért nem tudtunk kellő kifejezést adni érzelmeinknek, de keblünk
magasztos vágyaktól dagadozott, vérünk hazafias eszmékért lángolt, bár
akkor még csak elszánt szemforgatásból s egy-egy ökölre szoritott
marokból állott minden hazafias szónoklatunk, de az kifejezett mindent,
s hogy szivből jött, megmutatta a következés, mert a vész napjaiban
szegedi pályatársaimat mind ott láttam, a honnan csak a korcsok és
gyávák hiányzottak.
Vágyaink végre szárnyakat kaptak, s elkerültünk Szegedről, ki ide, ki
oda joghallgatónak; engem, bár Pestre szerettem volna, körülményeim
N.-Váradra vittek. Nem bántam meg soha.
Itt kezdett szemeim előtt megnyilni a világ; bizonyos önérzetet,
emelkedettséget adott a tudat, hogy most jogász vagyok; társaimra
nemével a tiszteletnek tekintettem, már csak azért is, mert abból egy
szemernyi rám is háramlott. Vig és zajos ismerkedési estélyeket
tartottunk. Megalakitottuk az olvasó-egyletet, hol vajmi keveset
olvastunk, de annál többet szónokoltunk, nem ugyan a magunk beszédeit,
hanem Wesselényi Miklósét, másik Deák Ferenczét, majd meg Bezerédyét
stb. szavalták el, mik oly lelkesedést keltettek, mintha csak magok a
nagy hazafiak szónokoltak volna. Akartunk néha vitatkozni, lehetlen
volt, mind a szabadelvű párthoz tartoztunk – akkor egy kissé mást
jelentett a szabadelvűség, mint ma.
Akkoriban jogászok közt a megpajtáskodás – mondhatni – gőzerővel
történt, ami néha nevetséges helyzeteket is szült. Például hozok fel
egyet: Neupauert kinevezték Nagyváradra a hazai törvény tanárává.
Közülünk senkisem ismerte, senkisem látta még. Rózsa Nándor másodévi
jogász megérkezvén Aradról, este több régi és uj pályatárssal
mulatozott, másnap előadásra ment. Az akademia kapujában meglát egy
elegans fiatal embert fel-le sétálni, oda lép hozzá, s kérdi: ‚Jogász?‘
»Igen«, válaszol mosolyogva a megszólitott. ‚Én másodévi vagyok‘,
folytatta Rózsa. »Én is.« ‚Honnan jöttél?‘ »Kassáról.« ‚Ah! kiáltott fel
Rózsa, tegnap már igen jól mulattam egy kassaival.‘ »Dehogy?« ‚Igen,
Marschalkó Tamással. Nagyon vig czimbora.‘ »Tudom, együtt lakunk.«
‚Akkor remélem, te is olyan vagy, s fogunk együtt sokat mulatni?‘
»Többet, mint gondolnád. Előadásra csengetnek, lépjünk be.« ‚Még nincs
itt a tanár, beszélgessünk.‘ »Biztosan tudom, hogy itt van.« ‚Ugy hát
menjünk. Kérlek, te vagy a vendég, menj előre.‘ Ugy történt, és Rózsa
azonnal meggyőződött, hogy barátja igen tréfás ifju, mert nem a padba
ült, de a tanári székbe. Hamar elmult nevetési kedve, s arcza hosszúra
kezdett nyulni, midőn a tanári székben ülő ifju komoly és folyékony
beszédét hallotta. Odasugott szomszédjának: hát ez?… Igen, Neupauer, az
ujon kinevezett hazaijog tanár. Előadás után Rózsa elment bocsánatot
kérni a tévedésért. Nem tévedett, én az ifjuság őszinte barátja vagyok,
s kérem, önök is legyenek barátaim. Hogy ez tőle nem volt üres
szólásmód, mindnyájan tapasztaltuk, Marschalkó Tamást kivéve, kinek
Neupauer sógora levén, ellátáson nála volt, s kissé szigorubban
tartotta, mint Tamás barátomnak tetszett. Bizony ráfért, most negyven év
után bevallhatjuk.
A jogász már számot kezdett tenni a társaséletben, s főkép oly helyen,
mint N.-Várad, hol akár mulatságokban, akár tüntetéseknél számos
ifjuságra volt szükség. Minő szivdobogással sietett a jogász oly előkelő
házak estélyeire, mint b. Gerliczy, Klobusitzky, Ferdinyék stb., nem az
lebegett szeme előtt, hogy mulatni fog, nem a táncz varázsa, a hölgyek
szellemessége, vagy a válogatott esteli (ami fiatal emberekre mind sok
vonzerővel bir) lelkesitette valamennyi meghivottat, hanem a gondolat,
hogy több megyei kitünőség lesz ott, és boldognak érezte magát, ki ilyen
közelébe juthatva, beszédeit elleshette, s melegében mindjárt közölhette
barátaival. A hir, hogy Beöthy Ödön, vagy Toperczer Ödön a mai estélyen
ott lesz, elég volt mindnyájunkat mozgásba hozni, s a kinek csak
meghivója volt, félholtan is elment, hogy a megyei zöldasztal ezen vagy
azon bajnokával együtt lehessen, de általuk észrevétetni egyikünk sem
igényelte.
Voltak olyan megyei nevezetességek a fiatalabb nemzedékből, a kik velünk
is érintkeztek, meg az általunk csodált kitünőségekkel is meghitt lábon
álltak. Ezeket ugy tekintettük, mint politikai hitvallásunk papjait,
mert a milyen közvetitő a hivek s a mennyország közt a pap, oly
közvetitők voltak ők az ellenzék nagy férfiai közt és köztünk, annyira,
hogy ha valamelyiknek eszébe jut azt mondani: Beöthy Ödön szeretné a
székesegyház falait ledöntetni, neki mentünk volna, hogy ledöntsük. Ők
adtak utasitásokat a tüntetésekre nézt; ők rendelték el, hogy mikor és
kinek adjunk fáklyásmenetet; ők adtak jelt a közgyülésen, hogy kit nem
kell meghallgatni, na ezt aztán nem is hallgathatta meg, még maga a
bécsi titkos rendőrség sem.
A jogászok ezen vezérférfiai, hogy tiszta meggyőződésből s legjobb
szándékból vitték e szerepet, megmutatta későbbi életök is, mert azon
elveknek éltek, azon elvekért haltak, amikre minket oly fáradhatlanul
lelkesitettek. Erdődy Sándor, a megye egyik legnagyobb birtokosa,
virágzó egészségű, szoborszerű termettel megáldott szép ifju, az
ellenzék egyik rendithetlen bajnoka, szerencsétlen lövés következtében
élte virágjában elhunyt. A többi teljes következetességgel végig
küzdötte az átalakulási nagy harczot, amelynek előidézésében annyi
odaadással buzgólkodtak. Komáromy György, a tetétleni kiskirályság ura,
minden izében lovag; a közügyekre bőkezüen adakozó, a megyei
választásoknál vezér és parancsnok, nemcsak tömérdek pénzével, de
szeretetreméltóságával is hóditott mindenfelé. A köznemesség
bálványozta, az ifjuság rajongott érte, s ha egy-egy szintársulat
N.-Váradon megbukott, mi akkori időben gyakran megtörtént, Komáromy
György szó nélkül kiváltotta. Ha ötös-fogatán bevágtatott N.-Váradra,
mozgásba jött a város, az ifjuság talpon volt, s a szinészek rögtön
diszelőadást rendeztek. Az 1843-iki és 47-iki országgyülésen követ volt,
48-ban képviselő, de csak rövid ideig, mert honvéd lett, s az is maradt
a világosi végzetes napig. Szacsvay György; komoly, mindenki által
tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju, kinek minden
szavát a jogászok valódi kegyelettel hallgatták. Ő nem ragadott
mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes
dolgokról beszélt, oktatott, s hazafias eszmék iránt iparkodott
érdekeltséget kelteni az ifjuságban. Őt egész más szemmel tekintettük,
mint a többi vezérférfiakat. Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv
azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet
nyert, s mindenki várta, ohajtotta, hogy Szacsvay beszéljen, s ha
beszélt, elhallgattuk volna a végtelenségig. Szellem, hazafiság,
költőiség áradozott ajkairól. 1849-ben a képviselőház egyik gyöngye és
jegyzője volt, együtt Gorove Istvánnal. Egyenlőn működtek, egyenlők
érdemeik és bűneik, de mily szeszélyes a sors! ugyanaz a hatalom, mely
Szacsvayt országgyülési működéseért kivégeztette, Gorove Istvánt
miniszteri székbe emelte. Mintha előérzetünk lett volna, hogy e jeles
ifju oly gyászos véget ér, vele szemben eszünkbe se jutott vigadni.
Egész más hatást gyakorolt kedélyünkre Thurzó Miklós, ennek megjelenése
felvillanyozott. Szép szálas legény volt; gondosan ápolt szakálla mellét
elboritá. Koponyájától kezdve, homlokán végig, szempilláin át, az arczán
le keskeny forradás látszott, hatalmas kardvágás nyoma, mit politikai ok
miatt nyert. Ez a vágás első pillanattól fogva nálunk népszerűvé tette
őt, s ha nem lett volna is oly barátságos, szivélyes, vendégszerető s
mindég mulatni kész, ha nem tekintettük volna is benne a nádori daliás
ivadékot, e kardvágás nyoma egy maga elég volt, hogy bizalmunkat s
odaadásunkat megnyerje. Mint kitünő honvéd, az egész szabadságharczot
végig küzdötte.
Még többen voltak, kik a jogászokkal foglalkozni szerettek. Az öreg
Gedeonon, Neupaueren és Borbolán kivül ezek voltak tanáraink; s mig ott
kötelességszerüleg a nemzetközi, egyházi, római és hazai jogokat
hallgattuk, itt politikai jogokból nyertünk oktatást.
Fogarassy Mihály igazgató ur őnagysága ezt nem jó szemmel nézte, s fel
is olvasott egy rendeletet, mely minket a megyei gyülésteremből s minden
politikai tüntetések részvételétől eltilt. Ez csak fokozta buzgóságunkat
s ingerelte kedélyünket, s ha megyei közgyülés volt, mi Beöthyt,
Toperczert és Somogyi Antalt hallgattuk, nem pedig Borbolát és
Neupauert, még pedig oly figyelemmel, hogy esteli összejövetelünknél
csaknem szórul-szóra ismételtük a reggel hallott beszédeket.
Hogy mennyire test és lélekkel vágytunk azon szereplő egyének társasága
után, bizonyitja Marschalkó Tamás esete, ki – mint emlitém – sógoránál,
Neupauer tanárnál volt ellátáson, s hogy annál szigorúbb legyen a
felügyelet, Tamás szobájából csak a sógoráén át lehetett kijutni. Megint
afféle politikai mulatság készült. Az igazgatói tilalom folytán Neupauer
Marschalkót onnan visszatartani igyekezett, s meghagyta, hogy hazulról
semmi szin alatt sem távozhat az nap. Marschalkó dúlt-fúlt, mint
vasketreczbe zárt oroszlán. Alkonyatkor megjelenik ablaka alatt egy tót
szolga, Marschalkó kiadja kalapját, köpenyegét s estélyi öltözetét,
aztán könnyü háziöltönyben, fedetlen fővel keresztül sétál sógora
szobáján, egy ugrással künn terem az utczán, felkapja köpenyegét,
kalapját, int a szolgának, s jön egyenest hozzám, átöltözködik, minden
gondot, még e lépése következményeit is, maga mögött hagyva, egész
szivvel részt vőn a lakomában.
Végre eljött az idő, midőn alkalmunk nyilt tényekkel előállni. Lovassy
László kuffsteini fogságából hazaszabadulván, e vértanut kivántuk
megtisztelni. Rendeztünk is neki oly fáklyásmenetet, aminőt N.-Várad még
alig látott. Elindultunk az Ujváros nagy teréről, s komoly
ünnepélyességgel vonultunk át Olasziba, hol a kaszinó udvarát s az
utczát elleptük égő szövétnekekkel. Ez volt első politikai szereplésem,
oly büszkén is vittem azt a fáklyát, mintha annak füstje most
elkavarodnék Bécsig, hogy ott a zsarnokság minden forrásait elfojtsa.
Egetrázó éljenre többek kiséretében a kaszinó-épületből kilépett egy
barna, halovány s megtörött ifjuagg. Szacsvay megható beszédet tartott,
Lovassy László érzéstől s gyengeségtől elfátyolozott hangon kezdett
válaszolni, de beszédét nem fejezhette be, mert ereje elhagyta végkép, s
csak ugy vezették vissza a terembe. E jelenet annyira hatott ránk, hogy
képesek lettünk volna, ha Bécs valahol a szomszédságban esik, azonnal
ostromlására indulni. Igy azonban csak keserü kifakadásokkal,
fenyegetődzésekkel a jövőbe, s mennydörgő szónoklatokkal a Zöldfa nagy
teremében, adtunk kifejezést felháborodásunknak. Szegény Lovassy László,
nem sokára megőrült. Borzasztó áldozata lett a bécsi önkénynek; éveken
át elkinozták nehéz fogsággal, meggyilkolták szellemét, összeroncsolták
testét, ugy, hogy ránézve a halál csakis áldás lőn. És miért? mert a
sajtó és szólásszabadság előharczosa volt. Látva az önkény ily gyászos
áldozatát, megfogamzott keblünkben a gyülölet a rendszer és kormány
iránt, mi későbbi tapasztalatok nyomán, mindég erősebb és erősebb
gyökeret vert.
Mintha ki tudja milyen tényezői volnánk a megyei életnek, mindnyájan
feltüztük a Beőthy jelvényt, s nem egy összeütközésünk volt a Hodosy
jelvényű nemes atyafiakkal, de sohasem mi huztuk a rövidebbet, aminek
legalább annyi üdvös következménye lőn, hogy a Hodosy jelvények
szemlátomást tünedeztek el.
Fogarassy Mihály kanonok-igazgató ur ezen áramlatnak gátot akarván
vetni, mindenféle szigoru rendszabályokhoz nyult, de ez csak olaj volt a
tűzre.
Egy alkalommal a tisztikar fényes mulatságot adott; meghivta az
igazgatót, s tizenkét jegyet rendelkezésére bocsájtott jogászok részére.
Az igazgató összeszedte a legjámborabb erkölcsű, ájtatos, tizenkét
fiatal embert. A rendezőség ennek neszét vette, s meghivott egy csomó
jogászt a maga belátása szerint, köztük engem is. Este a fényesen
világitott, zajtól és zenétől eltelt terembe megérkezett az igazgató ur
is, tizenkét hive nyomban követte, mint egy-egy papjelölt, szendén,
szemlesütve, az embernek szinte kedve jött, mindnyája kezébe egy-egy
viaszgyertyát adni. A kanonoki teljes diszbe öltözött igazgató urnak
elég széles arcza hirtelen hosszura nyult, midőn minket, általa
hivatlanokat, vigan mulatozni látott. Az általa bevezetett kis csapat
pedig látásunkra föllélegzett, mert nélkülünk oly idegennek találta
magát.
Egyik ünnepelt nővel társalogtam, amint az igazgató hozzánk lép. Nehány
udvarias szót intéz a nőhöz, s aztán hozzám fordulva, kérdé: Mi ez? a
Beőthy jelvény volt. Ismeri az egész megye, feleltem mosolyogva. Az önt
nem illeti, legkevésbé pedig e helyen. Azonnal tegye le. E támadásra
roppant megszégyenitve éreztem magamat, s ugy tetszett, mintha a nő
szemeiből kicsinylést olvastam volna ki. Határozottan megtagadtam az
engedelmességet. Azonnal távozzék innen, parancsolá a főpap. Ez már sok!
minden vér arczomba szökött, s alig fékezhetve indulatomat, felelém:
Majd ha nagyságod vendége leszek s ajtót mutat, fogom kötelességemnek
ismerni a távozást. Most majd csak tovább mulatok.
E szóváltás hire villámsebességgel bejárta a termet, Thurzó Miklós első
sietett velem kezet szoritani, aztán sorba jöttek pajtásaim
szerencse-kivánataikkal. Egy tábornok, ki csatát nyer, győzelmére nem
lehet oly büszke, mint voltam én. A szép delnő, ki előtt a jelenet
lefolyt, szintén kezet nyujtott. Bántam is én, akármi lesz a
következménye, csakhogy itt enyém a diadal.
Harmadnap mulva tanári ülés elé idéztek. Roppant bűnösségem ki lőn
mondva, s három napi elcsukatásra itéltek.
De itt még nem volt vége a dolognak. Következett nem sokára a megyei
közgyülés. A jogászok közt nagy forrongás s izgatottság uralkodott azon
elterjedt hirre, hogy Fogarassyt eljárásáért meg fogják támadni.
Mindnyájan a megyeház teremébe özönlöttünk. A gyülés folyt, egyszer csak
feláll Somogyi Antal, végigsimitja néhányszor hosszu, szőke szakállát, s
a fiatalság roppant éljenzései közt ráolvasott Fogarassy fejére, hogy
miért akar szolgalelkű és nem szabad embereket nevelni.
Ily téren s ily modorban kezdtük magunkat beleélni a politikába. Igy
fakadt az első forrás, mely többeknél nagy folyóvá nőtte ki magát. Itt
szivtuk lelkünkbe a szabadelvüség magasztos eszméit, a minek mindenikünk
– tehetségéhez képest – rendithetlen harczosa maradt.
A jogi pályát bevégezvén, nehezen váltunk meg N.-Váradtól, elvive
magunkkal a vendégszeretet s barátság legszebb emlékeit. Elszéledtünk, s
mindenki elvitte városába vagy megyéjébe azt a magot, melynek termésétől
kivesz az önkény s a népeket leigázó uralom.
II.
A tősgyökeres magyar Szeged és N.-Várad szelleméhez szokva, sajátságosan
kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult szivem,
mert akármerre jártam, csak fegyver-csörtetést és német beszédet
hallottam. Német szinház, német közönség, német vendéglő, német czigány,
ugy éreztem, hogy még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár
falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el
fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is
ugyanazt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomoritott s levert
ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház
ugy állt itt, mint ingovány közepén az oaz; amint a kapun beléptem, ujra
Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az
irodai személyzet is, mind magyarul érzett, magyarul beszélt. N.-Váradi
pályatársaim közül itt volt Dessewffy Béla, Dessewffy László és Bogma
Gyula, de ezeken kivül is telve volt az iroda derék szabadelvű ifjakkal.
Hivatalra való kinevezésről az akkori ifjuság nem álmodozott, azon
időben a hivatalvadászat csak az alispán, követ és főjegyzőnél
kezdődött.
A megyei közönség nagy izgatottságban volt; uj főispánt várt, s egyuttal
tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy disz-
és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! a harmadik megyébe
ment őt fogadni a diszruhás küldöttség, mindenütt csatlakozott a
kisérethez uj meg uj testület; elől lovas bandérium, utána végtelen sora
a hintóknak. Az utba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal,
éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő, vagy inkább dicsőitő
szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott
a sok lovas és diszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte
el; a hintók bakjain különböző megyék hajdui forgósan, mentésen; vörös,
kék, sárga vagy fehér zsinorokkal kisujtásozva – büszkélkedtek; a bakról
lelógtak kardjaik, s tarsolyuk, kivarrva az illető megye czimerével.
Tihanyi Ferencz, az uj főispán és temesi gróf, nagy lelkesedés közt
foglalta el székét.
Temesvár egészen más alakot nyert; a megyei tisztviselők, vidéki
birtokosság, a szomszéd megyék küldöttségei az utczákat s vendéglőket
elözönlötték s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi czigány meg ugy
huzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a
mindennapi kenyere.
Három napig volt a város nemzeti szinekkel fellobogózva; bizony jól
esett a szemnek a közt a sok sárga-fekete kapu, őrház és zászló közt,
ezen barátságos és élénk szineket látni. Három napig tartottak az
ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város.
Hálátlan utókor, mely gúnyolod s kineveted a táblabiró-világot, nem
gondolod meg, hogy ennek köszönheted, ha még magyar vagy. Ez a
táblabiróvilág, a megyei védsánczok mögé sorakozva, századokon át védte
mindenféle támadások ellen az alkotmányt, megőrizte a magyar nyelvet,
mikor főuraink azt megvetették s városaink németekké lőnek. Ha akkor
nincs az az áldott jó táblabirói osztály, nyelvünket irgalom nélkül
megsemmisitik, de a középosztályt sem hiuság, sem erőszakoskodás a
hazafiui utról eltántoritani nem volt képes. A középosztály beszélte és
mivelte nyelvünket, a középosztály védte és fejlesztette alkotmányunkat.
Részemről a legmélyebb tisztelettel emlékszem vissza a táblabirókra,
áldom poraikat, mert nélkülök Magyarország ma nem volna magyar, s tán
ország sem.
Ily táblabirói közönség lepte el ez alkalommal Temesvárt, s tette
magyarrá, ha csak három napra is, s hagyott nyomokat a német polgárság
szivében legalább gondolkozni arról, hogy jó volna, ha gyermekeik
magyarul tanulnának.
Alig zajlott el a beiktatási ünnepély, a tekintetes karok és rendek a
tisztujitáshoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghikák
akkoriban négyes fogatokon s tömött tárczákkal jelentek meg a megyei
székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás. Várkonyi Ádám kitünő
főjegyző és hatalmas szónok, tudvalevőleg szenvedélyes kártyás is volt.
Csak reggel távozott a kártyaasztaltól, s alig lehetett annyi ideje,
hogy öltözetet váltson, irományait összeszedje s a gyülésbe siessen, hol
a főispán megnyitó beszédére neki kellett válaszolni. Tihanyi igen szép
s meglehetősen hosszu megnyitó beszédet olvasott fel, Várkonyit
szendergéséből a dörgő éljen! riasztotta fel. Látta, hogy rajta van a
sor, kissé összeszedte magát, s elmondta – a figyelmes hallgatók roppant
bámulatára – csaknem szóról szóra azt, mit a főispán felolvasott.
Roppant emlékezőtehetségét akarta-e fitogtatni, vagy a főispánt
megszégyeniteni? mindnyájunk előtt rejtély volt, mit nekem később Robony
István, Tihanyi titkára megfejtett.
Robony István fiatal ügyvéd volt, ép akkor nyert oklevelet, midőn
Tihanyit temesi gróffá nevezték ki. Tihanyi titkárává tette, s azonnal
utazott vele Temesvárra. Utközben azt mondja titkárának, készitsen egy
tisztujitási megnyitó beszédet. Robony a legnagyobb zavarba jött, azt
sem tudta, hol s min kezdjen ily beszédet. Törte a fejét, rágta a
tollat, izzadott, de semmit sem birt kihozni. Végre tájékozás végett
elővette az előzetes tisztujitás jegyzőkönyvét, abban megtetszett neki
Várkonyi beszéde, csekély átalakitással leirta, s Tihanyi igen meg volt
vele elégedve. Várkonyit, mint emlitém, nagyon elfoglalta a kártyázás, s
nem jutott ideje még csak gondolkozni sem a válaszbeszédről. Igy is jó
lesz, gondolá, s elővette az elmult választási beszédét, átolvasta s
szerencsésen el is mondta.
A tisztujitás végbement, a tekintetes Karok és Rendek elszéledtek s
Temesvár visszaesett az ő német egyhanguságába.
Volt e tisztujitásnak oly utóhangja, mely felrázta a megyét és
fellármázta az országot. Tán az alkotmány ezen legdicsőbb kiváltságáról
ábrándozva, s a választási élemények hatása alatt, kocsizott hazafelé a
nemes Árvay család öt tagja, két kocsin. Nehány lovas-tiszt jött velök
szemközt. A katonatisztek a bocskoros nemes atyafiakra kiáltottak, hogy
térjenek ki. Ezeknek még arczukon égett az a sok uri csók, még fülökben
hangzott a sok hizelgő beszéd, még fejökben gőzölgött a sok drága bor;
még öntudatában voltak azon nagy eszmének, hogy milyen alkotmányos jog
gyakorlatáról térnek haza, – semmibe se vették a tiszt urakat, s
fenyegetődzéseikre nevettek. A vak engedelmességet követelő tisztek
kardlapozni kezdték az engedetleneket. Erre a nemes atyafiak a lőcsökhöz
kapkodtak, de már nem volt idejök használni, mert a kardlap élre fordult
s pillanat alatt az egyik Árvay halva maradt, a többi sulyos sebeket
kapott, amikbe azután még egy, vagy kettő is belehalt.
Az esemény iszonyu forrongásba hozta a megyét, s a legközelebbi gyülés
népesb volt, mint valaha. Temesmegye nevezetességeit csak most tanultam
ismerni. Vukovics Sebő megnyerő külsejével, égő fekete nagy szemeivel
hatást tett, mielőtt megszólalt. Erős, gyönyörüen csengő hangja a
hallgató lelkébe hatolt. Nagyszabásu beszédben megrázó szinekkel
festette a vadságot, melynek a nemes Árvay család áldozatául esett.
Szónoklata mindég közelebb és közelebb vonzott, ugy, hogy mikor azt
bevégezte, a túl oldalról közvetlen közelébe jutottam. Ő rám nézett,
szemeimből kiolvasta a hatást, mire egész jószivűséggel elmosolyodva,
végigsimitotta arczomat. Ez érintésre delej járta át idegeimet, s kész
lettem volna érte a tűzbe menni. Utána Ormós Zsigmond, igen rokonszenves
s igen elegans fiatal ember szólalt fel; szép beszédében sok erély és
erős támadás volt az erőszakoskodók s általán a katonai kihágások ellen.
Beszéltek még sokan tűzzel, elkeseredéssel, de egy sem oly élesen, mint
Ormós Zsigmond. A határozat egy körlevél lőn valamennyi megyéhez hogy
Temesmegyét támogassák azon feliratában, melyben ez ügyre nézve szigorú
eljárást és elégtételt kér.
Ormós Zsigmondot ezen gyűlési beszédért az illető tisztikar párbajra
kihivta, s azonnal Klement főhadnagyot, az ezred legelismertebb vivóját
küldték ellene. Ezt meghallotta Aradon Ormós Sándor, Zsigmondnak testvér
öcscse, azonnal sietett Temesvárra, s bátyja ügyét magáévá tette. Ormós
Sándor oly hires vivó volt, hogy mesterek sem mertek vele mérkőzni,
nehogy hitelöket tönkretegyék.
Ormós Sándor és Klement főhadnagy között a párbaj végbement Orczifalván,
Varga Antal pajtájában, Ormós Sándor diadalával végződött. Erre a
többinek elment a vágya folytatni.
Az eset az országban is erős hullámokat kezdett verni, ugy hogy az
illető tiszt urak is kibúvó módokról gondoskodtak. Meg is találták;
mielőtt a vizgálatot elrendelő parancs leérkezett volna, Nassau herczeg,
ki szintén az ezredben szolgált, beadta lemondását, hazájába ment, s
onnan irt, hogy a kihágást ő követte el, s ezért más senkit felelősségre
ne vonjanak. Neki aztán lehetett bottal ütni a nyomát. Volt belőle sok
lárma, sok gyűlölség, sok szónoklat, de eredmény, vagy elégtétel semmi.
A megyénél szereplő ifju nevezetességek közt kitünő helyet foglalt
Gorove István. Minden tekintetben érdekes jelenség, az én szemeim előtt
meg épenséggel rendkivüli. Az első élő akademiai tag, kit szinről-szinre
láthattam.
Csaknem ugy voltam vele, mint Jakabfy az alispánsággal. Krassómegyében
ember emlékezet óta mindég Jakabfy (már egyik a másik után) volt
alispán. Történt, hogy Lugosról több ifju rándult Karansebesre bálba,
köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrségen
utleveleiket kérték; egyiknek sem volt. Megmondták, mi czélból utaznak,
a tiszt tehát följegyzés végett neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor
Jakabfyra kerül a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. A tiszt udvariasan
meghajtotta magát, e szókkal: Oly ifju, s már is Jakabfy.
Én is felsóhajtottam: Oly ifju, s már is academicus! de mindjárt utána
gondoltam: megérdemli, külföldön utazott, s utazását ki is adta, egy
egész könyvet irt, hát hogy ne lehetne akademicus?
Igaz, hogy Irinyi Józsi aztán később kegyetlenül s gunyosan megbirálta
ezt az utirajzot. Elmondja, miként érzeleg Gorove a genfi tó partján,
aztán felkiált: lássuk hát, hogy mit csinál magán a tón? itt aztán ugy
elbánt vele, hogy Gorove soha sem tudta megbocsátani.
Nem tagadom, hogy még akkor nem olvastam a munkáját, de elég volt nekem
tudni, hogy megirta s akademicus. Széles Magyarország legboldogabb
emberének tartottam és sokkal nagyobbnak, mint negyedszázaddal később,
miniszter korában.
Karácsonyi Guidó egyénisége, viszonyai s föllépése más oldalról keltett
bennem érdekeltséget. Nála összpontosulva láttam azon külső
ragyogásokat, a mikkel az élet kegyenczeit szokta elhalmozni. Erő,
viruló egészség, gyönyörű alkat, meglepően szép vonások az ország egyik
legdelibb ifját tüntette fel benne; ehez járult mesés gazdagsága. Fényes
lakomákat, jelmezes estélyeket adott. Ily tulajdonokkal s hajlamokkal
nem csoda, hogy az ifjuság központját képezte. Ha ebben a körben annyit
foglalkoztak volna a közügyekkel, mint a mulatsággal; ha itt komoly
dolgok is kerültek volna szőnyegre, s nemcsak divatczikkek, Karácsonyi
Guidó pártvezérré válik, de ezt ő bizonyosan nem is ohajtotta, de meg
tisztán nem is tartozott egyik párthoz sem. Neki fellengzőbb eszméi
voltak, a miket elvitt magával a fővárosba, honnan csak időnkint –
meglehetős ritkán – jött le a megyébe, felzavarni az életet s a
sziveket.
Temesvárt két megyeház van; diszes téren az ómegyeház, hol az első
alispán s főjegyző lakott; itt volt a gyűlési nagy- és kisterem,
levéltár, meg az iroda. Az uj megyeház a másod alispán, főügyész és
aljegyzők lakásául szolgált; itt voltak járásonkint a tiszti
szállószobák is, de ők ezeket sohsem használván, a gyakornokok lakásául
szolgált.
Ezt a laktanyaszerü épületet igen élénkitette egy serdülő leányka örökös
énekével, sokszor órákig elgyönyörködtünk üde csengő hangjában. E kis
pacsirta nem volt más, mint a másod-alispán bájos kis sógornője, ki
később a nemzet elkényeztetett gyermeke lőn, a kedves emlékezetü
Hollóssy Kornélia.
A megyeházi ifjuság rendesen Dessewffy Bélánál gyülekezett. Dessewffy
Béla kitünő nevelésben részesült, tehetséges és kedves ifju, mint
aljegyző tollával sok dicséretet aratott; szellemben felülmulta egész
környezetét, s valóban szabadelvü nézeteivel köztiszteletet vivott ki.
Fényes pályát s nagy jövőt jósoltak neki. De mily gyarló az ember! Ez a
tündöklő szellem, világos ész az 1848–49-iki események behatása alatt
megzavarodott, s Temesvár körülzárolásakor teljesen megőrült. Hogy
azonban visszatérjek, Dessewffynél az összejövetel mindég kis értekezlet
volt; mindenik birt összeköttetéssel más megyebeli fiatalokkal, s folyt
a levelezés, miknek főtárgyát a politika képezte. Ha nevezetes esemény
fordult elő valahol, vagy heves gyülés tartatott, annak nemcsak
lefolyását, de az érdekesb beszédeket is egész terjedelmökben közölték,
s megtörtént sokszor, hogy egyik-másik három-négy ives leveleket
olvasott fel, miket nagy figyelemmel hallgattunk végig, aztán
tárgyaltuk, megjegyzéseket tettünk, föllelkesedtünk, vagy
elhangolódtunk, amint épen az alkalom hozta magával. Dehogy volt köztünk
egy is, ki elmulasztotta volna a Kossuth hirlapjának vezérczikkét
elolvasni, s aztán rovatonkint az egész lapot végig. Nem csekély
izgatottságban tartott mindnyájunkat Kossuth vitája gr. Dessewffy
Auréllal. Mohó kiváncsisággal olvastuk ugy az egyik, mint a másiknak
czikkeit, ujra megvitattuk mi is, de Dessewffynek köztünk nem akadt
pártja, egy szálig Kossuth részén voltunk. Csaknem hanyatt ájultunk,
midőn gróf Széchenyi Istvántól megjelent a »Kelet népe.« Kimondhatlan
sokat tartottunk Széchenyiről is; tisztelői, bámulói, csaknem
bálványozói voltunk, ép ugy, mint Kossuthnak. A nemzet egyik
szellemóriása megtámadta a másikat, erre mélyen elborult hazafiui
lelkünk, mert mi őket együtt küzdve szerettük volna látni, a fennálló
rendszer ellen. Nem volt olyan köztünk, ki kétszer-háromszor át ne
olvasta volna azt a röpiratot, s minden átolvasás lázasb s lázasb
izgatottságba hozott. Kifejezést adtunk azon aggodalmunknak, hogy ez
országszerte csökkenteni fogja az ellenzék számát, hogy a szellemet,
mely napról-napra terjedt, meg fogja zsibbasztani. Nem soká hagyott
magára váratni a »Felelet a Kelet népére« Kossuth Lajostól. Ujongva
fogadtuk, s annak minden tétele, minden betűje mélyen vésődött
lelkünkbe. A legnagyobb magyar megtalálta legméltóbb vetélytársát. A
Széchenyi és Kossuth-láz nemcsak köztünk, de országszerte nagy mérvben
uralgott, ezt olvastuk a lapokból, ezt bizonyitották a mindenfelől
érkezett levelek. A nemzet két oroszlána küzdött egy czélért, s csakis a
módok felett vitáztak.
Temesmegyében Vukovics Sebő, ez idő szerint központi főszolgabiró,
Kossuth igéinek leghivebb terjesztője s lapjának munkatársa volt.
Vukovics a megyei főjegyzőtől egy gyakornokot kért maga mellé, s arra,
hogy válasszon ki magának egyet, Vukovics engem szólitott fel. Örömöm
határtalan volt! folytonos érintkezésben lehetek azon férfival, ki első
pillanatban annyira megnyerte lelkemet; megismerhetem őt a magánéletben,
mindég hallhatom hangjának rokonszenves csengését, elleshetem szép
gondolatait, s tanulhatok tőle annyit, amennyi csak belém fér.
Én tehát Vukovicshoz kerültem, kivel hetenkint két napot időztünk
Temesvárt, különben jószágán Berekszón éltünk. Ez valóságos búcsujárója
volt az ellenzéknek; közel esvén Temesvárhoz, minden nevezetesb dolgot
megbeszélni egyenként, de tömegesen is, ide siettek. Néha valóságos
gyűléseket tartottak. Látva, hogy elvtársai és barátai közt szava mily
döntő, naponta nagyobb és nagyobb lőn előttem, a legmagasb fokot érte,
midőn Szemere Bertalan, kit czikkeiből s külföldi tapasztalatai nyomán
irt művéből ismertem, a börtönrendszer végett a megyékbeni utazása
alkalmával Temesvárra érkezett, s azonnal Vukovics Sebőt látogatta meg.
Az a szivélyes viszony, gyöngéd bensőség, mi e két jelest összefűzte,
engem kegyeletes csodálatra ragadott.
Berekszó szerény oláh falu, benne az urilak egyszerű, öt-hat szobából
álló ház; nem környezi park, nem élénkitik szökőkutak, s egész disze a
terjedelmes udvar, gazdasági eszközeivel tarkázva. Mégis nekem egy világ
volt ez, szellemvilágom! Itt kezdtem irogatni, de csak az asztalfiók
számára, aztán neki bátorodva, innen küldtem az első czikket a Kossuth
hirlapjába, a mi meg is jelent. Számtalan barátommal folytattam
levelezést, s nem késtem eldicsekedni, hogy minő jeles férfiu oldalánál
gyakornokoskodom, s mind szerencsét kivánt a kedvező alkalomhoz, hogy
ily kitünőség mellett szerezhetek tapasztalatokat.
Vukovicsnak valami örökség miatt Fiuméba kellett utazni, engem magával
vitt. Elragadtatásom leirhatlan volt, még eddig Temesvár, Arad, Szeged,
N.-Várad képezte ismereteim s tapasztalataim egész világát, s most
meglátom a tengert, és mennyi mindent odáig?! Eltekintve azon
benyomásoktól, a miket lelkemre az uj tájak tettek; a Balaton sima
tükre, a tihanyi apátság, a badacsonyi, szigligeti stb. várromok, mik
iránt annyi érdeket keltett bennem Kisfaludy, mondom, mindezektől
eltekintve, lelkemet egészen eltölté, hogy kora reggeltől késő estig
háboritlanul Vukovics társaságát élvezem. Régi szokás szerint
előfogattal utaztunk, hát egy harmadik soh’sem zavarta beszélgetésünket,
amit nem adtam volna akármelyik győzelmes tábornok minden diadaláért.
Vukovics egyáltalán nem volt elzárkózott természetű, s ez a szoros
együttlét meg épen közlékenynyé tette. Bizalmas és legbarátságosb
modorban beszélt ifjuságáról, kalandjairól, barátairól; nem tartózkodott
itéletet mondani azoknak mostani szerepléseikről. Lelkesedéssel szólt az
ország nagy embereiről, s erős meggyőződését nyilvánitá, hogy azok
példája az uj nemzedéket nagy tettekre fogják bátoritni. A fiatalságról
sok előszeretettel emlékezett meg. A milyennek ekkor tanultam ismerni
Vukovicsot, olyan maradt halála órájáig; minden izében magyar, s tetőtől
talpig hazafi.
Több napon át hajnaltól késő estig kocsin ülni, végre is unalmassá
válik; velem ellenkezőn volt, szerettem volna a végtelenbe nyujtani, de
csak ugy, ha Vukovics oldalánál tehetném azt. Nekem ez nem volt utazás,
hanem üditő séta, mely szellemi élemények folytonos lánczolatával
gyönyörködtette lelkemet.
Zágrábon Vukovics rosszul érezvén magát, kis pihenőt tartottunk. El is
ment valami orvossal értekezni. Egyedül maradtam szállásunkon, s ezalatt
sajátságos meglepetésben részesültem. Elegans külsejű ur nyitott be,
azon kérdéssel:
– Szólhatok Vukovics urral?
– Nincs itthon e pillanatban, de nem soká késik.
– Ugy hát bevárom.
Helyet foglalt, kesztyűjét lehuzta, s játszadozni kezdett az ujján levő
gyémánt-gyűrüvel, mely oly nagy volt, hogy inkább illett volna a zágrábi
érsek ujjára. Hosszas csend után ismét megszólalt:
– Ön tán rokona?
– Nem, joggyakornok vagyok mellette.
– Illir?
– Nem, római katholikus vagyok.
Elmosolyodott azon megjegyzéssel:
– Én is az vagyok, nem is vallását, de nemzetiségét kérdeztem.
– Az magyar.
Erre elhallgatott, olyan pillantást vetve rám, mely idegeimet átjárta.
Nem sokára megérkezett Vukovics, az idegen udvariasan lépett elébe,
mondván:
– A lapomhoz beérkezett tudósitásból értesültem, hogy ön itt van. Oly
szerencse, mit eléggé nem méltányolhatok. Sok mindent megbeszélhetünk.
Én Ludovic Gáj vagyok.
Ludovic Gáj már hatalmas izgató volt, lapjában és beszédeiben
terjesztette a gyűlöletet a magyarok ellen.
Vukovics okos nagy szemeit ráfüggeszté.
– Reméllem, kezdé Gáj, meg fogjuk egymást érteni s a közjó egy táborba
összehoz.
– Az valóban kivánatos volna.
– Ön illir?
– Én magyar vagyok.
– Csak nem tagadja meg származását, nemzetiségét?
– Én keleti vallásu magyar vagyok, magyar nemes, és megyei tisztviselő.
Hazám Magyarország, nemzetiségem magyar.
– Engedjen valamit abból a magyar büszkeségből, s gondolja meg, hogy
faja iránt is vannak kötelességei.
– Vannak, üldözni mindazokat, kik a közös haza jóléte ellen s nemzetem
hátrányára cselekszenek és izgatnak.
Ez Gáj urnak elég volt, ha nem is a szavak, de azok a villámok, melyeket
Vukovics sötét szemei löveltek, nem is késett kijelenteni:
– Valóban nagy munka vár rám, ha még ily elemek ellen is kell küzdenem.
De én a nehézségtől nem riadok vissza, ügyünk végre is győzedelmeskedni
fog, mert igazságos. Ezzel vette kalapját, s hideg köszöntéssel
távozott.
Vukovicshoz rohantam, elragadtatással fogtam meg kezét.
– Hát képzelte, mond jóakaratulag, végig simitva arczomat, hogy más is
lehetek? Mélyen sért, hogy ez a veszedelmes ember hozzám merészkedett
jönni. A bécsi kamarilla bérencze. Látta ujján a nagy gyémántos gyűrüt?
azt is onnan kapta a legmagasabb elismerés jeléül, hogy annál
vakmerőbben izgasson, lázitson s elkeseritsen a magyarok ellen.
Fájdalom! ezen embernek szép esze s jó tolla van, de eszét és tollát
eladta Metternichnek, ki azt a magyarok elleni bujtogatásra használja.
Beláthatlan ennek a következménye, mert ha gyökeret ver, az olyan lesz,
mint a taraczké, mély és kiirthatlan. Pedig nagyon szórják az ártalmas
magot. Igéret, pénz, hivatalos nyomás és minden eszköz, a mivel a bécsi
rosszakarat rendelkezik, Magyarország gyöngitésére szolgál.
Lelkiismeretlen vezető, mint Gáj, nem gondol vele, hogy saját fajának is
sirásójául szegődött, hisz ő kitüntetésekben részesül s gazdagszik.
Veszedelmes ember! Ez az állapot sok bajt, mondhatnám szerencsétlenséget
fog okozni hazánknak, s Horvátországnak is vesztét idézheti elő. Bécsből
indul ki minden, Metternich műve az egész, mi utóvégre rajtok is
megboszulja magát.
Sokáig beszélgettünk az itteni szomorú jelenségekről, mig végre Vukovics
felkiáltott: Azért ne búsulja ugy el magát, vannak itt ép szivek, erős
jellemek s igaz hazafiak is ám, kik belátják és átérzik, hogy csak a
magyar barátság mellett boldogulhatnak, kik őszintén rokonszenveznek
velünk. Ép oly férfiut látogattam meg, Jozipovicsot, de sajnálatomra nem
találtam. Most pedig menjünk, tekintsük meg a várost.
Ettől minden kedvem elment, pedig megérkezésünkkor oly érdekes és szép
fekvésűnek találtam, hogy élvezettel készültem majd körültekinteni; most
pedig látni sem akartam. Ugy vagyok vele, mintha soh’sem lettem volna
benne, mindössze annyit láttam belőle, a mennyit azon keresztül kocsizva
látni lehetett.
Javában füstölgettünk, midőn az ajtón egy szikár, nagy szakállas férfi
lépett be. Szemei örömben ragyogtak, mi arczának rokonszenves
kifejezését egész átszellemültté tette.
– Lakásomon Vukovics Száva keresett.
– Jozipovics? kiáltá Vukovics.
– Igen.
És e két derék férfi, ki először látta egymást az életben, mint igazi jó
testvér összeölelkezett.
Fölösleges a turopolyai grófról, hazafias működéséről, nemes érzelmeiről
s az anyaország iránti hű ragaszkodásáról sokat elmélkednem, az ő multja
a történelemé; nemesen s egész jellemszilárdsággal haladt elejétől végig
pályáján; az 1843-iki és 1847-iki országgyülésen férfiasan s
következetességgel harczolt a kamarilla ármányai ellen; az 1848–49-iki
nagy és nehéz időket, a megtámadott alkotmány és szabadság érdekében,
elejétől végig küzdötte, s aztán férfiasan türt évekig tartó fogságot.
Szerettem volna némely tős-gyökeres magyar embert ide állitani, hogy
ennek a rácz és horvátnak nézeteit meghallgassa. Beszélgetésük minden
szava lelkem mélyéig hatott; éjjel-nappal szivesen elhallgattam volna
őket. Ez a két kiváló alak, magasztos lélek, első pillanattól fogva
legbizalmasabban közeledett; szőnyegre hozták a Ráday, Wesselényi
pörbefogatását, a Kossuth, Lovassynak s Tormásy bebörtönöztetését, a
szabadszólás és eszmék üldöztetését, mik Metternich alatt rendszerré
nőtték ki magokat. Meghányták-vetették azt a sok törvényszegést és
felhalmozott, de sohasem orvosolt sérelmeket. Beszéltek a bánáti és a
horvát viszonyokról, a teendőkről oly szellemben, hogy önkényt felmerült
bennem a gondolat: mig Magyarországban vannak ily ráczok és horvátok,
fondorkodhatik Metternich akármennyit, aláaknázhatja az ország
alkotmányát kedve szerint, felgyémántozhatja bérenczeit az udvari
ékszerész teljes készletével, kábithat magas kegyekkel, s elvakithat
legfelsőbb kitüntetésekkel akárhányat, Magyarországot aléltan s
eldarabolva még sem fogja látni lábainál.
És hogy ez nálok igaz érzelem, hamisitatlan meggyőződés volt, mutatta
egész életök a koporsó bezártáig, mint megmutatta Damjanicsnál, Zákó
Istvánnál és több horvát és rácz kitünőségnél.
Este a szálloda előtt nagy csoportosulás volt. Azt gondoltuk, a
törököket illeti, mert szomszédságunkban egy török küldöttség időzött,
valami Dráva szabályozási ügyben. Azonban az éktelen lárma, mely
hirtelen felcsapott, mint a vihar, a süvöltözés, és zsivio Gáj!
orditozás meggyőzött arról, hogy ez Vukovics ellen rendezett tüntetés.
Másnap folytattuk utunkat a kedves Fiume felé.
A napokban az a mondat üté meg füleimet, hogy Metternich herczeg
szerette a magyarokat.[1] Jobb lett volna ezt tán igy kifejezni: étvágya
volt a magyarokra. Nemcsak elnyomni, de nyakára is hágni akart a
magyarságnak. E mellett tanuskodik számtalan megyei jegyzőkönyv, a
követi utasitásokban foglalt sérelmek, s a Metternich kormány alatt a
hadseregben a magyarság iránt naponkint fokozottabb mérvben elharapódzó
ellenszenv. Magyar embernek, ha csak nemzetiségéből teljesen kivetkőzni
nem akart, a hadseregben maradása nem volt, boszantották, üldözték,
mignem beadta lemondását; a szegényebb sorsu türt, szenvedett, s
kilátásainak netovábbja a kapitányság volt, ekkor sietett magát
nyugdijaztatni; magyar születésü törzstiszt már csak olyan akadt, a
kinek vérébe ment át a magyart semmibe se venni. És ha magyarokon
kihágást vagy sérelmet követett el a katona, büntetése előléptetés lőn,
mint történt a Nákó-féle esetnél a bánságban, mikor még a harangokat is
félre kellett verni, vagy a temesmegyei kihágásnál, mely az országot
fellármázta. Hát természetes, ha a hadseregben illő arányban magyar fő-
és törzstisztek találkoznak, még se lehetett volna a magyart ezen az
uton is oly rendszeresen nyomni és üldözni. És mi mást bizonyit az, hogy
a nemzet nagy áldozatokkal fölépitteté a Ludovica akademiát, s minden
sürgetései, erélyes föllépései daczára nem tudta elérni, hogy abban
magyar ifjak tisztekké képeztessenek, s miért? bizonyára nem, mintha
képzett tisztekre a hadseregnek nem lett volna szüksége, hanem azért,
hogy azok ne legyenek magyarok.
A Metternich kormány magyar barátságának kitünő jeleit adta a magyar
kincstári és korona-jószágok kezelésénél is. Idegen volt ott minden, a
mi csak magyar; berendezés, igazgatás, levelezés, tárgyalás mind németül
folyt; a sárga-feketére festett kapukon, oszlopokon és épületeken
kétfejü sasok őrködtek, hogy valamikép a nemzeti szellem oda be ne vegye
magát. Ép ily kincstári igazgatóság élén állott azon b. Ambrózy Lajos
is, kiről gróf Széchen Antal őnagyméltósága s tagtárs ur a többi
kitünőségek közt jegyzeteiben megemlékszik. Valóságos erkölcsi
hadviselést űzött azon kormány a magyar nemzetiség ellen, annyira, hogy
nem átallott még oly tős-gyökeres magyar városban is, mint Szeged, a
kais. Salzamt-ot fekete-sárga szineivel s kétfejü sasaival befészkelni,
hadd korcsositson s németesitsen ott is, amennyit csak lehet. Nem volt-e
alattok lázadással határos vétség a magyar nemzeti szineket használni? A
magyar törekvések elé nemcsak gátokat vetettek, de azt minden úton-módon
német terjeszkedéssel vagy illir izgatással ellensulyozni igyekeztek.
És ha akkor nincsenek a most eltemetett megyei intézmények az ő
kigúnyolt táblabiráikkal, kis nemeseikkel s alkotmányos bástyáikkal,
hova juttatta volna a dicső Metternich kormány a magyarságot?
Most, majdnem félszázaddal később, a mint Horváth Mihály »Huszonöt év
Magyarország történetéből« czimű jeles művét olvasom, ha lett volna is
valami kételyem azok valódisága iránt, a miket akkor hallottam és
tapasztaltam, eloszlanék. Mit mond ő? »A kormány, melynek élén Lajos
főherczeg és Metternich államkanczellár áll vala, kik a birodalom
politikáját a beteges Ferdinánd alatt kényök-kedvök szerint igazgatták,
szigorú eszközök foganatba vétele által szándékoztak megfélemliteni a
nemzetet.«
Ugyanazon műben másutt: