háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör
közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a
zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt
álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna,
ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és
éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém
tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem
megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat
mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.
Mély meghatottsággal és szent érzelemmel üdvözöltem őt.
Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket
rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az
elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui
kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy
ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem,
hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt
gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát.
Kossuth távozott, de a lelkesedés kitörései nem akartak véget érni.
Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette
pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas
mélységet kifejező szemeivel.
Dörgő »éljen Deák Ferencz!« harsogott fel a sokaságból.
Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth
Ferenczet.
Igy láttam együtt s egyszerre a két nagy hazafit.
Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken
megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint
valami szentekét dicsfény körözettel láttam.
Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a
sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s
e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?
Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim
közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.
A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két
nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az
eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.
Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák
Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly
emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák
Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk közt legnagyobb
jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos
szentelt rá.
Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég
méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a
Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy
diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly
tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek
egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig
a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e
nemzet előtt.
Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét
három ily csillag fog egyszerre tündökölni.
Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely
kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.
Másnap egy olaszos kinézésü ifju állitott be hozzám:
– Én Stampfl vagyok Fiuméból, kir. táb. jegyző.
Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem
volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az
ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem.
Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé,
miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:
– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még
ma.
– Egy óra mulva ott leszek.
Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az
ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na meg mi irójelöltek azonfelül a
szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt
soha.
Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy
hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség,
mint Császár Ferencz.
Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott,
ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.
Bemutattam magamat, azonnal székkel és szivarral megkinált.
– Elhozta tegnapi beszédét? kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Nem.
– Pedig kérettem.
– Stampfl erről nem szólt.
– Ugy hát fáradjon el érte. A lapba közleni akarom.
– Bocsánatot kérek nagyságodtól, de a beszédet nem adhatom.
– És miért?
– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai
kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.
Császár fejét mosolyogva megrázta e szókkal:
– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második
óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.
– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat,
s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott
munkát teljesiteni fogom.
Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem
terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról
napra mindinkább megszerettem.
Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a
kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő
háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe.
Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte
Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak
olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob
magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami
Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az
előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget
szereztek.
Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb
fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s
berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a
kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy
belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a
lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett
az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a
tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt,
smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát
még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült –
január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes
ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus
szőke hajára, varázs-illatot terjesztve maga körül. Mellette kilencz
vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem
akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen
termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és
kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a
hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a
készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe,
hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.
Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a
második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s
legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.
Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt
lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen
más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.
Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen
mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben
megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban
túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán
megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból
jövedelmező millióit ott költötte.
Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját
fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással
itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés
önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint
százezreket költ, mint büszkeséggel verni a mellét azon meggyőződésben,
hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen
magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét,
hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak,
tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik
belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s
másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü,
s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri
osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon
rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási
uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált
volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze
mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével
odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének
tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt
az országból néhány milliót.
Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki
ebből hasznot birna kiszámitani.
Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó
estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi
Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay
György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik
el az idő, meg az élet!
Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett
mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a
jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor
elbeszélgetett velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár
igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az
irodalmat vette elő.
Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a
‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.
Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor
valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély
már megjelent.
Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal
József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.
A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert,
mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az
előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel
nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink
folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt,
hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan
tüntethessünk ki.
Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk
tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán
gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry
Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is
hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg
minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta
lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta
eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság.
Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem
hallották.
Néha aztán mulatságos mozzanat is adta elő magát.
Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a
dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan
ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket,
szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan
aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom
rosz‘.
Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s
önkénytelen felsóhajtott:
– Szegény!
Széchényi oda fordult hozzá, s igy szólt:
– Ne sajnáljon, még nem vagyok szegény.
És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető
közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.
E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is
foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.
Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi
volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?…
hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a
szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor
ismertük Pestmegyét.
Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek
közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet
látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold
föld miatt, melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén
egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s
hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az
egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő
tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.
Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne
legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság,
legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.
Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi
volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje,
hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében
most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni
ugyan senki se menjen.
Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak
hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony
kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és
ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se
szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem
biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a
kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát
feltalálni. Például:
Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az
igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak
kegyencze valami Me Pixis, az igazgatóé Me Mink volt. Egyiknek tágitani
kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség
parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött a tapsverseny, de
nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s
eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette Me Pixist. A német
szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett
több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki Me
Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.
Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta
volna egymást a versenyző két fél.
Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az
akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán
paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ
legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték,
megveszett.
A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés
támadt.
Mi a »komlókertben« vigadtunk.
Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban
verekedés van.
– Minél erősebb, annál jobb! volt a válaszunk.
– De a magyar urak.
– Megérdemlik.
– Wenckheim Béla báró igen fenyegetve van.
Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban
mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s
mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.
Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt
s szeretett főur volt; mint ellenzéki tag, mint szónok s mint lovag
eszményesítve élt mindnyájunk szivében.
Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből
sokat leengedett volna.
Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember
maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve,
vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak
hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér,
miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi
éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna,
hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra.
Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem
jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában
elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától
annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan
nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is
képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a
közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel
papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy
közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk
után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi
közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint
cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony
tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A
vörös frakk tán megóvja az enyészettől.
Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül hagytuk, hogy a
német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s
rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.
Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok
ajtaján.
– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de
sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon
át a nézőtérre.
Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s
végighasogatott kabátokkal.
Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség!
Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt
hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi
élvezettel néztük.
Egyszer aztán rázuditottunk:
– Ide a városkapitánynyal.
Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés
mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy
be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.
– Hol van Wenckheim Béla báró? kérdeztük.
– Páholyát ostromolják.
– És ő benn van?
– Mostanig védelmezem poroszlóimmal.
– Vezessen.
Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak.
Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az
épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a
lépcsőkön, mint Attila serege.
Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt megfutamodtak, s
Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.
Kopogtattunk: Mi vagyunk, az ifjuság.
A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik
kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész
diadallal vittük ki.
A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen
osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy
nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által
behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.
Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy
véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat
nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás
mellett.
Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban.
Ennek is története van.
Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü
hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra,
s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog
előadást tartani, s másutt sehol!
Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség
legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat
megtölté.
Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat
látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német
szinházban lép fel.
Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi
szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt
felelősségre vonja.
Bartay azonnal előmutatta szerződését. Ő nem hibás.
Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze
ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli
müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti
közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a
nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam.
Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd
este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.
Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott.
Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés
miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig
kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései
sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is
szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a
másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.
És Vieuxtemps csakugyan nem lépett fel a német szinházban.
Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az
igazgatóval, ostromolták a müvészt.
Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel
tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha
meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés
módját.
És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi
föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást
kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz,
ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt
meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden,
csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se
korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet
leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.
– Eszerint holnap szerencséltetni fogja a német szinházat?
– Igen is, szerencsém lesz ott előadást tartani.
Hidegen s udvariasan elbucsuztunk.
Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör,
mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon,
hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi.
Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről
távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet
nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb
felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála
megfordult, s küldőik semmit se számitanak.
Nem számitunk? majd meglássuk.