_Rápolt, Zólyomy, Ágnes._
_Ágnes_ (habozva lép ki).
_Zólyomy_ (egy lépést tesz feléje).
_Ágnes_ (rémülten siet Rápolthoz és megfogja a kezét; szinte
belekapaszkodik).
_Zólyomy:_ Ágnes…
_Ágnes_ (lesütött szemmel sietve): Minden úgy van, ahogy ő mondta.
_Zólyomy:_ Nézzen rám Ágnes…
_Ágnes_ (nem néz rá; még jobban belekapaszkodik Rápoltba. Reszketve):
Minden úgy van, ahogy ő mondta.
_Rápolt:_ Ne féljen Ágnes.
_Ágnes_ (reszketve): Nem félek. Maga sem félt.
_Rápolt_ (gyöngéden, de futó mosolygással): Igen Ágnes… De látja:
magának is meg kell ismételnie azt, amit én mondtam.
_Ágnes_ (elszánja magát; elereszti a kezét; mintegy kiáll): Igen… én is
megmondom…
_Zólyomy_ (lassan; minden erejét összeszedve; gyengéden, de ellenmondást
nem tűrő hangon): Ágnes, én most megfogom majd a maga kezét és mihelyt
innen kint leszünk, maga boldogan kapaszkodik majd bele a kezembe: úgy,
mint aki rossz álomból ébred és örül, hogy ébren van, úgy, mint aki
eltévedt és örül, hogy hazavezetik.
_Ágnes_ (lesütött szemmel áll; megriadt, mert azt hiszi, hogy feléje
közeledik).
_Zólyomy:_ Nem… nem bántom. Magának kell megértenie, hogy senki másra
nem bízhatja magát, csak én rám. Hogy senki más magát nem vezetheti,
csak én. Magában kell… önként… természetesen… föltámadnia annak a
vágynak, hogy az én kezemet fogja és hogy én innen, ahová eltévedt,
hazavezessem.
_Ágnes:_ Én… nem…
_Zólyomy:_ Csak annak kell eszébe jutnia, Ágnes, amit egy gonosz percre
elfelejtett: milyen jó volt, amikor rám bizta magát. Én szerettem magát,
és maga szeretett engem. És a szíve akkor, amikor már hozzám hajolt, és
amikor ő távol volt magától, a szíve akkor megbékült és megnyugodott.
Igaz ez?
_Ágnes:_ Ez igaz, de…
_Zólyomy:_ Emlékezzék rá, hogy akkor is tévelygett… és elmerült a
kétségbeesésben… és én kinyujtottam a kezemet… és maga boldog volt, hogy
belekapaszkodott… És akkor én voltam a megnyugvás. A biztosság. A
boldogság reménye. Igaz ez?
_Ágnes:_ Igaz, de…
_Zólyomy:_ Most is így van. – Jöjjön Ágnes, adja ide a kezét és térjen
vissza a nyugalomhoz, a megnyugváshoz és a boldogsághoz. – A kezét
Ágnes.
_Ágnes_ (szédülten, zavarodottan áll, de a keze elől visszaretten;
kétségbeesve): De hiszen én mindig őt szerettem.
_Zólyomy:_ Nem, Ágnes. Engem szeretett. És engem szeret most is.
_Ágnes_ (tétovázva, Rápoltra nézve): Nem…
_Rápolt_ (eddig nagy figyelemmel, fölindultan, de mozdulatlanul nézte a
dolgot): Neki mondja Ágnes. Ő neki kell megmondania, úgy, hogy se maga
ne tétovázzék, se ő ne kételkedhessék többé.
_Zólyomy:_ De hiszen ezt nem tudja mondani. Hiszen ez őrültség volna.
Hazudnék magának és egy hazugsággal eldobná magától egy élet nyugodt
boldogságát. Mit kapna cserébe érte? A megbizhatatlanságot, az
állhatatlanságot, a gyengeséget, a hűtlenséget?… Pedig magának Ágnes az
állhatatosságra, a hűségre, az erőre van szüksége. Egy erős férfikézre,
amely vezesse… Adja ide a kezét, Ágnes.
_Ágnes_ (visszariad): Én… én…
_Zólyomy:_ Ki sem tudja mondani, hogy nem akarja. Mert a szíve szerint
akarja és csak egy hazug szégyenkezés tartja vissza. Jöjjön Ágnes.
_Ágnes_ (Rápolthoz): Kérem… segítsen hát…
_Rápolt_ (közelebb lép, komolyan): Nem, Ágnes. Én most nem segíthetek.
Én ebben nem segíthetek. Magának kell megmondania, hogy azt… hogy úgy…
hogy… (mégis segít neki) hogy engem szeret és itt akar maradni.
_Zólyomy:_ Velem jön.
_Ágnes_ (kétségbeesett energiával): Nem! (Nyugodtabban:) Nem.
_Zólyomy:_ Ágnes!
_Ágnes_ (végső erőfeszítéssel): Én… őt szeretem; mindig is őt szerettem;
és itt maradok.
_Zólyomy_ (lehajtja a fejét; most törik meg az energiája először; hosszú
szünet után): Akkor hát… vége mindennek? (Szünet.) Vége.
_Ágnes_ (halkan): Vége.
_Zólyomy:_ Én hát elmehetek… egy hosszú útra… és ne is forduljak
vissza?…
_Ágnes:_ Kérem… nagyon kérem, azért ne haragudjék rám. Én nem tehetek
róla…
_Zólyomy:_ Maga, Ágnes, megcsillogtatta előttem a meleg boldogságot és
most kikerget a hideg sötétségbe. Azzal játszott, hogy elhitette velem:
élhetek én még; most végét szakítja a játéknak és a játékszert kidobja:
meghalni a szemétdombon.
_Ágnes:_ Kérem, higyje el, én nem akartam rosszat. Én is olyan
boldogtalan voltam…
_Zólyomy:_ Tudja, hogy mi a boldogtalanság és most nyugodt lélekkel
mondja nekem: eredj a szenvedésbe, eredj a boldogtalanságba és dögölj
meg belé.
_Ágnes:_ Majd elfelejti. Majd… majd nem gondol rá. Majd meglátja
nemsokára, hogy nem érdemes én miattam… mert nem érdemes ám!… és akkor
majd megint erős lesz és boldog lesz…
_Zólyomy:_ Soha többé már. Az én életem azzal, Ágnes, ha maga elküld
innen, összeomlik. Az én életemnek azzal, ha nem jön velem, vége van.
_Ágnes_ (a kezét tördelve): Istenem… Istenem… hogy szeretnék segíteni
magán… hogy szeretném jóvátenni…
_Zólyomy_ (megfogja a kezét): Segíthet, Ágnes: ha velem jön.
_Ágnes_ (ki akarja a kezét szabadítani): Kérem, én…
_Zólyomy_ (megfogja és megcsókolja a kezét): Mindent jóvá tehet: ha
velem jön. És velem fog jönni.
_Ágnes_ (a kezét akarja kiszabadítani): Kérem…
_Zólyomy:_ Velem jön, mert az enyém és én oda nem adom senkinek…
_Rápolt_ (odaugrik; rákiált): Ereszd el a kezét.
_Zólyomy:_ Velem jön.
_Rápolt_ (ráemeli az öklét; a dühnek utolsó teljes indulatában rákiált):
A kezét!
_Zólyomy_ (habozik; szembe fordul vele; lassan elereszti az Ágnes kezét;
szikrázó szemmel fordul egészen Rápolt felé).
_Rápolt_ (ismét lassan): Minthogy terhére vagy, – az idő letelt.
_Zólyomy_ (elgondolkozva): Az enyém?
_Rápolt:_ A tied.
_Zólyomy:_ Letelt.
_Rápolt_ (röviden): Le. Meg kell téged kérnem, hagyd el a lakásomat.
(Szünet.) Menj el.
_Zólyomy_ (gondolkozva): Menjek el?
_Rápolt:_ Menj.
_Zólyomy_ (fanyarúl, elbiggyesztett szájjal; a messzeségbe nézve):
Menjek ki… a hidegbe?
_Zólyomy_ (elámultan von vállat): Kint meleg tavaszi éjszaka van.
_Zólyomy_ (a messzeségbe nézve):… amíg ti itt maradtok és összebujtok a
melegben…
_Rápolt_ (fenyegetően): Kérlek!…
_Zólyomy:_… összebujtok és érzitek az egymás jó melegét… a puha száját,
a síma karját, a meleg mellét!
_Rápolt:_ Menj.
_Zólyomy_ (kábultan): Megyek. (Tétovázva.) Megyek. (Ágnesre néz;
könyörögve:) Ágnes, ne küldjön el; Ágnes…
_Rápolt_ (elébe áll): Elég volt. Mindent megmondhattál, amit mondani
akartál. Mindent meghallottál, amit hallani akartál. Tovább nem lehetsz
terhére.
_Zólyomy:_ Nem?
_Rápolt:_ Nem. Menj.
_Zólyomy:_ Hát én elmegyek. (Az ereje utolsó föllobbanása.) De ide
figyeljen, Ágnes…
_Rápolt:_ Nem…
_Zólyomy:_ Ezt még meg fogja hallani. Én, Ágnes, magát… halálosan
szerettem. Fuldokolva és halálosan: úgy, hogy vagy maga, vagy a halál.
_Rápolt:_ Menj, kérlek, mert…
_Zólyomy:_ Megyek. Átmegyek az utcán… hazaérek… előveszem a pisztolyomat
és az ablakhoz ülök…
_Rápolt_ (ismét egy mozdulatot tesz; el akarja hallgattatni).
_Zólyomy:_ Ezt meg kell hallgatnotok. Tíz percet adok magának, Ágnes,
tíz perc mulva odaát a kaszárnyában fújják a takarodót… Ha tíz perc
alatt nem látom magát az ablakom előtt elmenni… innen elmenni… innen
hazamenni… akkor én tíz perc múlva… ott az ablakban, magát várva…
főbelövöm magamat.
_Rápolt_ (ingerült mozdulatot tesz).
_Zólyomy:_ Te most ne mozogj. Hanem állj előttem feszesen és vigyázz
állásban, mert most én rettentő nagy úr vagyok. Most én vagyok az
erősebb, öcsém, és neked hallgatás a neved.
_Rápolt_ (bizonytalan mozdulatot tesz).
_Zólyomy:_ Menjek? Megyek. Itt hagylak benneteket. Tíz percetek van… tíz
perce van Ágnes… tíz perc mulva szól a takarodó és… és ijedten rohan
majd át az inasom, hogy a kapitány úr főbelőtte magát… Tíz perce van
Ágnes… tíz percetek van… Én elmegyek, de velem jön a halál:
szabadítsátok rám, ha tudjátok. Azután bújjatok össze itt a melegben…
bújjatok össze azután… ha tudtok a véres árnyékomtól, amely mindig ott
lesz azután veletek.
(Szünet.)
_Rápolt_ (gyönge mozdulatot tesz).
_Zólyomy:_ Megyek. Várom Ágnes. Vagy pedig: jó mulatást. (Elmegy.)