_Rápolt, Ágnes. Azután Lizi. Végül Az inas._
_Rápolt_ és _Ágnes_ (mind a ketten mozdulatlanul állnak. Nem mernek
egymásra nézni. Hosszú szűnet.)
_Ágnes_ (halkan): Rettenetes.
_Rápolt_ (nagyon komolyan; mozdulatlan arccal): Az.
_Ágnes:_ Mit tegyek most… (Szünet.) Én azt hiszem, Andor, hogy most nem
maradhatok már itt.
_Rápolt_ (mozdulatlanul): Azt hiszi?
_Ágnes:_ Maga nem?
_Rápolt:_ Én nem tudom.
_Ágnes_ (kétségbeesve): De hát én akkor, hogy tudjam? (Rápoltot nézi,
jóvá akarja tenni a türelmetlen fölkiáltását; idegesen jár fel és le.)
Nem! Tudom. Itt maradok. Nem megyek el. (Szünet.) Hiszen nem is igaz:
nem teszi meg; csak fenyegetett vele; én azért sem megyek el. Úgy-e,
hogy csak fenyegetett vele?
_Rápolt:_ Nem.
_Ágnes:_ Megteszi?
_Rápolt:_ Meg. Ne kételkedjünk benne, Ágnes, hogy megteszi. Ha mondta,
akkor megteszi.
_Ágnes_ (remegve): És akkor… itt lesz közöttünk… a véres árnyéka…
(dideregve összerázkódik).
_Rápolt_ (fölindultan): Óh, az átkozott, becstelen frázis!
_Ágnes:_ Nem… higyje el… akkor mi soha békében és örömben együtt nem
lehetünk.
_Rápolt:_ Hiszen tudom. Becstelen, hazug szó, – de olyan ereje van, mint
a saskörömnek, – véresre tépi azt, akibe belefogódzott.
_Ágnes:_ Akkor… Úgy-e, menjek el, Andor?
_Rápolt:_ Én azt nem mondom.
_Ágnes:_ Hát maradjak itt?
_Rápolt:_ Azt sem mondom. Mi vagyok én, hogy élet és halál felett
itéljek?
_Ágnes:_ De hogyan itéljek akkor én?
_Rápolt:_ Magának Ágnes most választania kell.
_Ágnes:_ Én választottam már. De azért azt sem akarom, hogy ő meghaljon.
Miért haljon ő meg…?
_Rápolt:_ Ő maga itélte magát halálra.
_Ágnes:_ De nekem kell végrehajtanom az itéletet… És én nem tudom. Nem
bírom. Maga sem tudja azt mondani, hogy legyek irgalmatlan és kegyetlen.
_Rápolt:_ Nem. Én sem tudom.
_Ágnes_ (sietve): Akkor én most elmegyek… (Szünet.) Hiszen mégis csak
szeret engem…
_Lizi_ (kijött a másik szobából, sötéten, mereven, halkan előre jön és
megszólal): Nem szereti.
_Ágnes_ (meglepetve néz rá, de a meglepetése csak egy szemvillanás): De
igen, szeret: hiszen meg akar halni…
_Lizi_ (mereven): Nem azért akar meghalni.
_Ágnes:_ Hát miért akarna?
_Lizi:_ Meg akar halni, mert ez a házasság volt az utolsó fegyvere. Mert
fenyegették és ez volt a védekezése.
_Ágnes:_ Kik fenyegették?
_Lizi:_ Akiknek pénzt igért. Akiknek tartozott. Akiknek mára már az
eljegyzést igérte meg.
_Ágnes:_ Nem lehet… Ugy-e Andor nem lehet?
_Rápolt_ (csöndes mozdulattal jelzi, hogy lehet).
_Lizi_ (mereven): Mindenét elszórta és elkártyázta és az utolsó tétje,
az utolsó ütője, a végső menedéke a Radics kisasszony hozománya volt.
_Ágnes:_ Nem… én ezt nem hiszem.
_Lizi_ (szinte lélektelenül): Piszkos kávéházi asztalon, ágensek és
kupecek között ott forgott a Radics kisasszony neve; forgatták,
tapogatták, pénzt igértek rá, vagy nem adtak érte pénzt; az uzsorások
háromnegyed éve mind a Radics kisasszonyra adtak kölcsönöket; és még
szennyesebb helyeken, mindenütt, ahol csak ivott és megrészegedett az
italtól, más nőkkel… a Radics kisasszonyra kocintotta a poharát…
_Ágnes:_ Lehetetlen. Nem hiszem. (Rápolthoz:) Igaz ez Andor?
_Rápolt:_ Igaz.
_Ágnes:_ Hát miért nem mondta ezt soha nekem?
_Rápolt:_ Azért Ágnes, mert… (vállat von, legyint)… ez nem tartozott a
dologra. Azért ő mégis… (Szünet.)
_Ágnes:_ Szeretett engem, ugy-e?
_Rápolt_ (lassan): A maga módja szerint… talán… igen.
_Ágnes:_ És én mégsem ölhetem meg őt. Ha szeretett, jó. Ha nem
szeretett… én… én akkor sem mondhatom nyugodt lélekkel, hogy haljon meg.
Nekem mégis el kell most… rögtön… mennem…
_Lizi:_ Nem szabad elmennie.
_Ágnes:_ Elmegyek. (Gyötrődve; magát biztatva.) Mert hiszen, mi
történik, ha én most elmegyek? Amint egyszer idejöttem, majd idejövök
máskor is.
_Lizi:_ Akkor soha többé nem jön ide.
_Ágnes_ (menni készül): És hiszen… nem is kell nekem… most már
idejönnöm. (Rápolthoz:) Majd maga jön el énhozzám… én értem… Hiszen most
már mindent tud és mindent tudok én is. A mi dolgunk rendben van és… És
én megmentek egy emberéletet.
_Lizi:_ Ha most elmegy innen, akkor újra az övé.
_Ágnes_ (megáll): Nem.
_Lizi:_ Megint a hatalmában van és sohasem szabadul ki többé, ha elmegy
innen.
_Ágnes:_ Nem, nem igaz… Csak megmentem egy ember életét.
_Lizi_ (szinte üldözi, úgy van a nyomában): Ha boldog akar lenni,
maradjon itt.
_Ágnes:_ De akkor ő megöli magát.
_Lizi:_ És ha életben marad, megöli majd azt, aki megmentette.
_Ágnes_ (meglepetve néz rá).
_Lizi_ (mereven): Ő megöli azokat, akik bíznak benne.
_Ágnes_ (bámúlva): Mit mond?
_Lizi:_ Jaj annak az asszonynak, aki rábízza magát.
_Ágnes:_ Miért mondja ezt? Honnan tudja?
_Lizi:_ Meghal az, aki őt szereti.
_Ágnes_ (összeszedi magát; menni készül): De hiszen én nem szeretem… én
csak az életét akarom megmenteni… és most már el is késem talán…
_Lizi:_ Én szerettem.
_Ágnes:_ Nekem mennem kell…
_Lizi:_ Meg akartam menteni, mert azt mondta, hogy elpusztúl…
_Ágnes:_ Én itt vagyok… és múlik az idő…
_Lizi_ (mereven): Mindennap bejött az apám üzletébe és egy napon azt
mondta, hogy soha nem látom többé. Hazudott.
_Ágnes_ (megdermedve áll; menne, de nem tudja otthagyni az elbeszélést):
Miért?
_Lizi:_ Hogy vele menjek. Hogy vele szökjem. Azt mondta, Budapestre
költözik, áthelyezték, sohasem jön vissza, – nem volt igaz, csak három
hónapra ment fel. Azt akarta, hogy vele menjek. – Azt igérte, hogy
feleségül vesz. – Egy hét múlva kinevetett, amikor eszébe juttattam.
Magammal vittem az apám pénzét. Akkor fordult meg, akkor hagyta el a
kártyában a szerencséje, – elvette tőlem: eljátszotta.
(Szünet.)
_Ágnes:_ Ez borzasztó… de az életét… mégis: az életét!… Én mégis
elmegyek.
_Lizi_ (mereven, mint egy tranceban): Két hét múlva megunt és el akart
küldeni. De én szerettem… és kétségbeesetten tapadtam hozzá… mint egy
hűséges kutya. És ő el akart kergetni… el akart űzni… bottal kergetett
el magától, mint egy rossz kutyát.
_Ágnes_ (dermedten hallgatta; megmozdul): Én…
_Lizi:_ Éjszakánként hazajött. Vesztett. És ivott. És amikor hazajött,
kirántott az ágyból és a hajamnál fogva húzott végig a földön és
nádpálcával verte a meztelen testemet…
_Ágnes:_ Irtózatos. (Szünet.) De… kilenc óra lesz és…
_Lizi:_ Azt ordította, hogy megfojt, ha nem takarodom el tőle… és én
mégsem tudtam tőle elmenni… és egyszer elájultam és egy véres szorítás
nyoma volt a torkomon attól, hogy őrjöngésében meg akart fojtani.
(Szünet.)
_Ágnes:_ Istenem!… (Megrezzen. Figyel.) Nem hallja… szentséges isten… a
takarodó… most talán még meg lehetne…
_Lizi_ (mereven): És akkor úgy volt, hogy gyerekem lesz. És egy éjjel,
mikor hazajött… és bántani akart… megmondtam neki. És…
(Szünet.)
_Ágnes_ (szinte megbűvölten, félig öntudatlanul): És?…
_Lizi:_ És erre megmarkolt a kegyetlen markával… levitt a ház elé… és
úgy ahogyan voltam… kitett… az utcára. Kidobott. Kirúgott. Úgy, hogy
megbotlottam és ájultan estem bele a hideg téli sárba. (Most Ágnes felé
fordul. Mereven:) Beleestem és nem tudtam belőle fölkelni többet.
_Ágnes_ (a zokogását fojtja vissza; reszket; a takarodó erősebben
hallatszik).
(Az előszoba ajtaja nyílik. Zaj. Az ajtó felpattan.)
_Az inas_ (lélekszakadva): Nagyságos úr…
_Rápolt_ (halkan): Mi az?
_Az inas:_… tessék jönni, a kapitány úr szíven lőtte magát.
_Rápolt_ (mereven néz Ágnesre).
_Ágnes_ (feléje fordul).
_Lizi_ (előre tántorog, a kezébe hajtja az arcát és zokogni kezd).
– _Függöny._ –