_Rápolt, Zólyomy._
_Zólyomy_ (mint aki tagadást vár): Ágnes idejött hozzád.
_Rápolt:_ Ide.
_Zólyomy_ (meglepetve): Itt van nálad.
_Rápolt:_ Itt.
_Zólyomy:_ Hol van?
_Rápolt_ (egy másodpercnyi habozás után): Ott van. A másik szobámban.
_Zólyomy_ (indul a szoba felé).
_Rápolt_ (elébe áll): Bocsáss meg, hová mégy?
_Zólyomy:_ Bemegyek érte.
_Rápolt:_ Mit akarsz vele?
_Zólyomy:_ Azt majd neki mondom meg.
_Rápolt:_ Nem!… Arra kérlek, légy olyan szíves, mondd meg előbb énnekem.
_Zólyomy:_ Csak neki.
_Rápolt:_ Akkor nagyon sajnálom: nem mehetsz be hozzá.
_Zólyomy_ (a szeme föllángol, de leküzdi a dühét): Jó, megmondhatom
neked is: kézen akarom fogni és haza akarom vinni.
_Rápolt:_ Sajnálom… de meg kell mondanom neked, hogy ez a szándékod nem
fog sikerülni.
_Zólyomy:_ Miért?
_Rápolt:_ Mindenekelőtt azért, mert ő nem azzal a szándékkal jött ide,
hogy most veled elmenjen.
_Zólyomy:_ Hanem?
_Rápolt:_ Hogy itt maradjon.
_Zólyomy:_ Azt majd meglátjuk. Engedj.
_Rápolt:_ Nem engedlek még… Nem fog sikerülni a szándékod továbbá azért…
_Zólyomy_ (erőszakolt nyugalommal): Nem vagyok kiváncsi a véleményedre.
Engedj hozzá. (Keresi az útat.)
_Rápolt_ (elébe áll): Előbb…
_Zólyomy_ (összeszorított foggal): Engedj.
_Rápolt:_ Sajnálom…
_Zólyomy_ (a harag elborítja. Minden dühével, szinte sziszegve): Hogy
mersz te… Hogy mersz te énnekem az útamba állni?
_Rápolt_ (nyugodtan néz rá).
_Zólyomy:_ Tudod te azt, hogy én… Jó az én útamból idejekorán
eltakarodni.
_Rápolt:_ Tudom.
_Zólyomy:_ Hát akkor el az útból.
_Rápolt:_ Nem.
_Zólyomy_ (kiált): Félre előlem. (Ökölbeszorított kézzel áll vele
szemben.)
_Rápolt_ (az arca kivörösödik; a szeme kigyullad; az ő keze is ökölbe
szorúl. Kiáltva): Nem. (Két-három másodpercig farkasszemet néznek.)
_Zólyomy_ (a lendülete elbágyad; a kezét elereszti; hátra lép; bámulva
nézi): Mi van te veled? Mi történt te veled?… Miért kiáltottál?
_Rápolt:_ Én igazán sajnálom… de rákényszerítesz… egy olyan hangra,
amelyet utálok.
_Zólyomy_ (más módot keres; belenyugszik abba, hogy olyan egyszerüen nem
megy a dolog): Igen, belátom… és megkérlek rá Andor… hogy eressz hozzá.
Én… szolgálatot akarok neki tenni és te azzal, hogy itt elém állsz,
talán jóhiszemü és lovagias módon viselkedel, de ártasz neki. Idejött.
Itt van. Igaz. De ez egy meggondolatlan percnek a gyors és oktalan
elhatározása volt… egy megszédülés… egy megtévelyedés… amelyet jóvá kell
tenni és amely csak úgy tehető jóvá, ha én kézen fogom, mint egy
eltévedt, kedves gyereket és hazaviszem.
(Szünet.)
_Rápolt:_ Nagyon sajnálom, de azt hiszem, tévedsz az elhatározásának a
komolyságára nézve. És nagyon sajnlom, hogy ezzel is fájdalmat kell
okoznom neked: de a szándékod egy másik okból sem sikerülhet.
_Zólyomy:_ Mi az az ok?
_Rápolt:_ Az az ok… az, hogy én útjába állok.
_Zólyomy_ (elámulva): Te?
_Rápolt:_ Én.
_Zólyomy_ (föllobbanó dühvel): Te? (Elfojtja a dühét. Bámulva.) De hát…
miért?
_Rápolt:_ Mert én azt akarom, hogy itt maradjon.
_Zólyomy:_ De miért? Mit akarsz? Mi célod van ezzel?
_Rápolt:_ Ezzel az a célom, hogy véglegesen, elszakíthatatlanul és
kétségtelenül magamhoz füzzem… mert… mert feleségül akarom venni.
_Zólyomy:_ Te?
_Rápolt:_ Én.
_Zólyomy:_ De hiszen az lehetetlen… ez őrültség… ezt te sem gondolod
komolyan és ő sem veheti komolyan. Eressz hozzá!
_Rápolt_ (elébe áll): Ő komolyan veszi. Ezt abból láthatod, hogy
idejött. És hogy én komolyan veszem, arra következtethetsz abból, ha
megmondom neked, hogy én kértem rá, jőjjön ide.
_Zólyomy:_ Te?
_Rápolt:_ Én.
_Zólyomy:_ Akkor hát te vagy a bűnös benne, hogy…
_Rápolt:_ Én vagyok.
_Zólyomy_ (rábámul): Ah, – hiszen ez nem igaz. Hiszen te nem tudsz…
Hiszen nem birsz… Hiszen te nem akarod, nem akarhatod, nem akartál soha…
ilyen… ilyen vakmerőséget… ilyen…
_Rápolt:_ Ezt az egyet akartam.
_Zólyomy_ (a dühével harcol): De Andor… (más hangon:) nézd… te mindig jó
voltál hozzám… és én baráti és rokoni szeretettel igyekeztem a jóságodat
viszonozni. Igaz ez?
_Rápolt:_ Igaz.
_Zólyomy:_ És te Andor… őszinte, hűséges és becsületes ember vagy: nézz
bele a szívedbe, – hiszen te nem szeretheted őt úgy… te nem is tudsz úgy
szeretni, hogy jó lélekkel, becsülettel el akard őt tőlem venni.
_Rápolt_ (halkan): Én úgy szeretem őt… hogy el kell őt tőled vennem.
_Zólyomy_ (küzd magával): Nézd Andor, neked semmi a világon nem fontos…
_Rápolt:_ Ez fontos.
_Zólyomy:_ Te egy hét alatt elfelejted az egészet.
_Rápolt:_ Ezt soha.
_Zólyomy_ (a legalázatosabb könyörgés hangján): Andor, ne rabold el őt
tőlem.
_Rápolt_ (nagyon halkan, fanyarul): El kell őt tőled rabolnom.
_Zólyomy_ (lassan fölgyúló dühvel, sziszegve): De ez csakugyan
rablómunka ám.
_Rápolt_ (gondolkozik, halkan): Hm… az.
_Zólyomy_ (lihegve): Az? Hát én…
_Rápolt_ (halkan): Az. Te elraboltad tőlem; és én most visszarablom
tőled.
_Zólyomy_ (egy legyintéssel elhárítja a multra való emlékeztetést):
Tolvajmunka ez… Én egy esztendei hűséggel és fáradsággal magamhoz
hajlítottam… magamhoz melegítettem… neked elmondtam… és te tolvajmódra
és rablómódra jössz és ellopod és elrabolod tőlem.
_Rápolt:_ N… nem tagadhatom, hogy ez így van.
_Zólyomy_ (lángoló dühvel): Nem? De tolvajokkal és rablókkal én úgy
bánok el… amint tolvajokkal és rablókkal elbánni szokás.
_Rápolt:_ Hm… nem tagadhatom, hogy a magad szempontjából igazad van.
_Zólyomy:_ Én nagyon soknak találom azt, hogy mi ezek után még mind a
ketten élünk.
_Rápolt:_ Hm… feltételeztem, hogy végül is erre a meggyőződésre jutsz.
_Zólyomy_ (fölcsattanó dühvel kap a kardja után): És mindjárt kevesebben
leszünk, ha nem takarodol.
_Rápolt_ (a revolvere után nyúl): Én nem hiszem, hogy ezen a módon úgy
teljesedhetik a kivánságod, amint szeretnéd.
_Zólyomy_ (elámulva): Te!… Te le tudnál engem… most… lőni… mint egy
rossz kutyát…
_Rápolt:_ Csak úgy, amint le tudtál volna engem vágni, mint egy rossz
bornyút, ha nincs a zsebemben a revolverem.
_Zólyomy_ (lenyeli a dühét; fenyegetően): Hát majd találok én rá módot,
hogy vagy te menj el az én utam – ból, vagy én a tiedből.
_Rápolt:_ Meg voltam róla győződve és nem vártam mást.
_Zólyomy_ (bámulva): És te… te mersz…
_Rápolt_ (nem válaszol; egy másodpercre behunyja a szemét; azután
mozdulatlan arccal áll).
_Zólyomy_ (kétségbeesve fordul el tőle; kétségbeesve töri a fejét, mit
csináljon. Visszafordul): Hát végre is… egyet nem tagadhatsz meg tőlem.
_Rápolt:_ Mi az?
_Zólyomy:_ Éppen te nem tagadhatod meg.
_Rápolt:_ Mi az?
_Zólyomy:_ Azt, hogy nem a te akaratod dönt és nem az enyém. Hanem az
övé.
_Rápolt:_ Hm… az úgy van.
_Zólyomy:_ Hogy őt nem rabolhatod el tőlem. Legfeljebb: ő szabad
akaratából hozzád megy, ahelyett, hogy hozzám jönne.
_Rápolt:_ Az úgy van.
_Zólyomy:_ Akkor nem tagadhatod meg tőlem, hogy ezt a saját szájából
halljam.
_Rápolt_ (gondolkozik): Hm…
_Zólyomy:_ Nem tagadhatod meg… mert különben rabló vagy. Pedig te nem
vagy az.
_Rápolt:_ Nem. Én nem vagyok az.
_Zólyomy:_ Akkor én tőled semmit sem kivánok már, csak azt: adj módot
rá, hogy beszéljek vele.
_Rápolt_ (gondolkozva): Az én jelenlétemben.
_Zólyomy_ (kinosan beleegyezik): A te jelenlétedben.
_Rápolt:_ Azzal a feltétellel, hogy amikor terhére vagy, megkérlek,
hagyd el a lakásomat.
_Zólyomy_ (kínosan): Azzal a feltétellel. (Látja, hogy Rápolt még
gondolkozik.) De ezt nem tagadhatod meg tőlem.
_Rápolt_ (komolyan): Nem. Ezt nem tagadhatom meg tőled. (Odamegy az
ajtóhoz. Kinyitja.) Ágnes, kérem jőjjön és…