_Rápolt, Ágnes, Lizi._
Hallani az előszoba ajtajának a nyílását; a kulcs csörrenését.
_Lizi_ (lélegzet nélkül, kábultan, vakon besiet; leveti magát a Rápolt
lábához és reszketve, összeomolva, egy didergő csomóban ott marad).
_Rápolt_ (lenéz rá; bólint; hallgat; vár; lassan): Mi baj van Lizi?
_Lizi:_ Meghalok.
_Rápolt_ (szünet után): Honnan jössz, Lizi?
_Lizi:_ Otthonról.
_Rápolt:_ Láttalak hazamenni. Minek rohantál haza?
_Lizi:_ Megmosakodni. Véresre suroltam az arcomat és a kezemet…
_Rápolt:_ Tisztának akartad magadat érezni?
_Lizi:_… hogy lejőjjön rólam minden érintésnek a nyoma…
_Rápolt:_ Miért nem maradtál otthon, Lizi?
_Lizi:_ Mert otthon nem bírtam volna ki… otthon megöltem volna magamat.
_Rápolt:_ Még csak félkilenc Lizi. Honnan szöktél el ilyen korán?
_Lizi:_ Odaát… a Piac-téren… a kávéházból…
_Rápolt:_ Odarendeltek?
_Lizi:_ Igen.
_Rápolt:_ Már délután?
_Lizi:_ Igen.
_Rápolt:_ Innod kellett?
_Lizi:_ Igen.
_Rápolt:_ Többen voltak?
_Lizi:_ Sokan.
_Rápolt:_ Zajosak voltak? Durvák voltak?
_Lizi_ (szótlanul bólint; azután fölemeli a fejét): Lármáztak…
kiabáltak… (reszketve:) És egyszerre körülnéztem… és az arcuk, a szemük,
a leheletük… olyan volt, mintha farkasok és sertések közé jutottam
volna.
_Rápolt:_ És erre elszöktél.
_Lizi_ (int).
_Rápolt:_ Hm… És mit akarsz most itt, Lizi?
_Lizi:_ Csak hadd maradjak itt egy kicsit… csak egy félórát, csak egy
negyed órát… Egy kicsit hadd pihenjem ki magamat, mert olyan vagyok,
mintha évek óta szaladnék.
_Rápolt_ (halkan, de rideg hangon, Ágnes számára): Nem maradhatsz itt,
Lizi.
_Lizi_ (reszketve): Kérem, ne küldjön el. Csak egy negyed órát… csak tíz
percet… Hadd hunyjam be a szememet, hadd szívjam be a levegőt…
(bágyadtan, behunyt szemmel:) hadd vegyek itt nyugodtan lélegzetet pár
percig…
_Rápolt_ (keményen): Nem maradhatsz itt, Lizi.
_Lizi_ (fölretten): Ne küldjön el. Ha most elküld, én nem bírom tovább,
én megölöm magamat.
_Ágnes_ (megmozdul, előrelép; mintha közbe akarna lépni).
_Rápolt:_ Megölöd magadat?
_Lizi:_ Meg.
_Rápolt:_ Én jutalmat igértem neked, ha nem leszel öngyilkossá.
_Lizi_ (csüggedten): De most nem akarja megadni.
_Rápolt:_ De megadom. Eljátszom neked a Stabat mater dolorosat.
_Lizi_ (érdeklődve fölnéz; halkan, gondolkozva): Azt, amelyikben az a
sok magas hang van?
_Rápolt_ (mosolyt nyel el): Azt. Stabat mater dolorosa, juxta crucem
lacrimosa, dum pendebat filius. Jó lesz?
_Lizi:_ Jó.
_Rápolt:_ Akkor azután elmégy.
_Lizi:_ El.
_Rápolt:_ Nem ölöd meg magadat.
_Lizi:_ Nem.
_Rápolt_ (hátralép).
_Ágnes_ (egészen kijön az ajtó mellől).
_Lizi_ (fölállott; boldogan készül rá, hogy a zenét hallgatja majd;
észreveszi Ágnest; megretten; szégyenkezve szedi össze magát,
lesimogatja a ruháját, rendbeszedi a haját egy gyors mozdulattal;
halálos zavarban dadog): Jaj, istenem!… Én… én bocsánatot kérek, kérem
szépen, én már megyek… (mentegetőzve fordul Rápolthoz)… hiszen én nem
tudtam… (mintha össze akarná magát húzni és el akarna tünni)… de most
már rögtön elmegyek.
_Rápolt_ (néz Ágnesre, nem szól-e egy szót): Hm… eredj, Lizi.
_Lizi_ (hirtelen megáll; nem bír magával; kifakad a száján): Hála a jó
istennek; hála a jó istennek.
_Rápolt:_ Minek örülsz, Lizi?
_Lizi:_ Semminek, semminek…
_Rápolt_ (keményen): Mondd meg, minek örülsz.
_Lizi_ (magánkívül): Annak, hogy a jó Isten (Ágnesre) ide vezette. Hogy
most már boldogok lesznek.
_Ágnes_ (a föltámadt részvétét egy kis idegenkedés váltja föl erre a
beavatkozásra az ő ügyébe).
_Rápolt:_ Ágnes! (Azt akarja kérni tőle, jőjjön közelebb.) Ágnes,
tudja-e, hogy tegnap délután a tavaszi ünnepen honnan szedtem össze azt
a bátorságot, hogy mikor visszajött a sátorhoz, a kezét megfogjam és
magának megmondjam… amit megmondtam?
_Ágnes_ (bámulva): Honnan?
_Rápolt:_ Onnan, hogy mialatt maga távol volt, Lizi odajött hozzám és
kétségbeesve könyörgött, hogy ne várjak, ne késsem el, beszéljek
magával…
_Ágnes_ (hitetlenül): Igazán?
_Rápolt:_ Igazán.
_Lizi_ (akihez Ágnes odafordult, szégyenkezve int igent).
_Rápolt:_ Ő mondta meg, ő esküdözött, hogy maga… amit én már nem mertem
hinni… hogy maga sajnálta, amikor én másfél évvel ezelőtt elmentem. Hogy
akkor sírt…
_Ágnes_ (még csak félig tud Lizihez beszélni; félig a levegőbe mondja):
De hát honnan tudta ezt?
_Lizi_ (nagy zavarban): Én kérem szépen, bocsánatot kérek… én
érdeklődtem és megtudtam.
_Ágnes:_ De hát miért érdeklődött?
_Lizi:_ Mert én… mert én mindennap imádkoztam… mert én nagyon szerettem
volna, hogy boldogok legyenek.
_Rápolt_ (ránéz Ágnesre).
_Ágnes_ (habozik; küzd magával; azután odalép Lizihez és a kezét nyujtja
neki): Én… higyje el, hogy én nagyon sajnálom önt.
_Lizi_ (megrendülten áll, nem tudja elfogadja-e a kéznyujtást; szeretné
úgy elfogadni, hogy ne kelljen az Ágnes kezéhez nyúlnia. Végre nagyon
óvatosan megfogja az Ágnes kezét és megcsókolja).
_Ágnes_ (el akarja húzni a kezét).
(Csengetés az előszobából.)
_Ágnes_ (megrettenve néz Rápoltra).
_Rápolt_ (összevont szemöldökkel, idegesen, de lassan): Ez Zólyomy.
_Lizi_ (aki eddig nyugodt volt, most szinte sikoltva): Ki? Ki az?
_Rápolt:_ Zólyomy. Mi bajod?
_Lizi_ (lázasan): Istenem… akkor nekem… hiszen én úgysem maradhatok… én
úgyis el akartam menni… hogyan mehetek el… én elszököm… (Rémülten
igyekszik jobbfelé.)
_Ágnes_ (reszketve): Andor… azt hiszem… okosabb lett volna, ha én sem
jövök ide. Jobb lenne, ha én is elmennék: arra talán… hogy ne találjon
itt… Majd máskor azután elintézzük vele…
_Rápolt:_ Igy fél tőle?
_Ágnes:_ Én csak azt hiszem… Mégis borzasztó, hogy itt talál… mégis arra
joga volt, hogy máshol hallja meg tőlem… én most elmegyek.
_Rápolt_ (rákiált): Itt marad. Nem megy el. Nem is mehet. A lakásnak
nincs más kijárata. Itt marad, és most számolunk le vele.
(Újabb csengetés.)
_Ágnes:_ Kérem, Andor… igen… ahogy akarja… (Hirtelen.) Akkor ne nyissa
ki neki inkább az ajtót. De én…
_Rápolt:_ Menjen be oda. (A jobboldali szobára mutat.) Majd előbb én
beszélek vele. Azután meglátjuk. Menjen be oda. (Lizihez:) Te is.
_Lizi_ (rögtön be is megy).
_Ágnes_ (reszketve): Andor, kérem… vigyázzon… csak arra vigyázzon… De
mit mond most neki? Hogy hagyjam itt magát… Hogy tudja őt… amikor ő
olyan vakmerő és kegyetlen…
_Rápolt_ (elutasítóan): Menjen be oda, Ágnes, és várjon.
_Ágnes_ (bemegy).
_Rápolt_ (gondolkozva megáll a baloldali ajtón, azután, nagyon
nyugodtan, minden harci elszántság nélkül fölemeli a fejét és kimegy az
előszobába.)