_Rápolt, Ágnes._
_Ágnes_ (nyugodt, de sápadt; rejtegeti a nyugtalanságát, de alig bír a
fölindulásával; nyugodtan lép be, de azután mozdulatlanul és sápadtan
nekitámaszkodik az ajtónak, amelyen nyugodt, gyors mozdulattal
belépett).
_Rápolt_ (elámulva): Ágnes! (Boldogan:) Ágnes! (Most siet csak feléje.)
Egyetlen és édes, ragyogó és drága lány…
_Ágnes_ (sápadtan és mozdulatlanul támaszkodik az ajtónak. Nagyon
komolyan): Örül, hogy itt vagyok?
_Rápolt_ (nem tudja, hogyan jelezze az örömét. Keresi a szót): Nevetek
örömemben!…
_Ágnes_ (nagyon komolyan): Várjon még. Még nem tudja, hogy miért jöttem
ide.
_Rápolt:_ Feltételezem, kedves, egyetlen, szép Ágnes, hogy nem azért,
mert utál engem.
_Ágnes_ (komolyan megcsóválja a fejét): Nem.
_Rápolt:_ Folytatni akarja és be akarja fejezni a tavaszi ünnepen
félbeszakított beszélgetésünket.
_Ágnes_ (komolyan bólint): Igen.
_Rápolt:_ Meg akarja nekem mondani, hogy maga is… hogy maga is…
_Ágnes:_ Szégyelli kimondani!
_Rápolt:_ Hogy… maga is szeret engem.
_Ágnes:_ Igen. De…
_Rápolt:_ De?…
_Ágnes:_ De… (Eddig elhárította Rápolt minden közeledését. Most
kinyujtja a kezét és odavezetteti magát egy karosszékhez. Leül.) Én itt
vagyok… eljöttem… De meg is kell engem tartania. (Szünet. Kissé
fölindultan:) Tartson meg engem, Andor.
_Rápolt_ (tréfásan ijedt arcot vág): Én? – Maga tartson meg engem,
Ágnes.
_Ágnes_ (hosszan, szótlanul megrázza a fejét): Nem. Ez így nem jó. Igy
nem lehet. Igy megint elveszít. Most, Andor, én értem… én értem küzdenie
kell.
_Rápolt_ (keserves arcot vág).
_Ágnes:_ Tudom: utálja a szót is. De én nem tehetek róla és nem tehetek
másképpen. Meg kell mondanom és türnie kell ezeket a szavakat… én… a
házasságot sem nevezhetem másnak, csak házasságnak. És gyerekekre, síró
pólyás gyerekekre, akik házasságokból születni szoktak, nincs más
szavam, mint hogy gyerekek… (Szünet.)
_Rápolt_ (előbb nem akar szólni, azután halk mosolygással): Ágnes, –
magától kitelik… (Nem akarja folytatni.)
_Ágnes:_ Mi?
_Rápolt:_ Hogy azt mondja a bábára sincs más szava, legfeljebb az, hogy
tudós asszony.
_Ágnes_ (halványan elmosolyodik): Ezek nevetséges és kicsinyes dolgok,
Andor, de aki az életet élni akarja, az nem kerülheti el a nevetséges és
kicsinyes dolgokat. Honnan tudjam én azt, Andor, hogy maga szeret engem?
_Rápolt_ (természetesen): Onnan, Ágnes, hogy mondom.
_Ágnes:_ Miért higyjem én magának el azt, amit mond?
_Rápolt:_ Istenem… hát… hát… Higyje el Ágnes: én szeretem magát… én soha
ilyen egyszerüen, nyugodtan, zavartalanul és tisztán boldog nem voltam…
én szeretem magát egy nevető, derüs és nagy szerelemmel és…
_Ágnes:_ De a szerelem nem lehet mindig derüs és nevető.
_Rápolt:_ Dehogy nem… Oh igen.
_Ágnes:_ Nem. Egy asszonynak, minden asszonynak fájdalmat és veszedelmet
és talán halált jelent a szerelem…
_Rápolt_ (megérti): Ah! Látja Ágnes: én akkor… én akkor… én tudnék…
tudnék akkor hű és… (nem tudja folytatni; szégyelli)… hogy mondjam én
ezt most!…
_Ágnes_ (föláll; odalép hozzá; komolyan): Andor, maga olyan könnyedén,
követelőzve, kényelmesen, önzően és szeszélyesen sétál az életen át,
mint azok a művészek, azok a legnagyobb tehetségek, akik visszaélnek a
művészjogaikkal. (Nagyon lassan, kiszámítottan.) Pedig maga nem is
művész.
_Rápolt_ (keservesen érintette ez a szó; küzd magával, elfordul, a foga
között): De az vagyok.
_Ágnes:_ Nem tehetség.
_Rápolt_ (kétségbeesve, haragosan): De az vagyok.
_Ágnes_ (örül a haragjának. Kiszámítottan): Én elhiszem. De mindenki más
azt mondja magáról, hogy dilettáns.
_Rápolt_ (ordítva): Nem vagyok az.
_Ágnes:_ Én elhiszem. De a művészek, az igaziak nem félnek a kicsinyes
és nevetséges dolgoktól. Azok kiállnak, harcolnak, verejtékeznek és
verekszenek. Beethoven nem ijedt meg a cvikkeres emberektől és
Michelangeló véres szemmel és ájuldozva meredt hetekig a Sixtina
mennyezetére, amíg kicsinylő megjegyzések kisérték a munkáját és epés
rosszindulat várta, hogy kész lesz-e már. Az igazi művészek dolgoznak és
az igazi tehetségek bátrak, Andor.
_Rápolt_ (elfordulva hallgatta. Remeg az idegességtől): Óh… várjon csak,
majd megmutatom én! Itt (a zongora felé mutat) készen van már minden és
alig várom, hogy a szemükbe nézhessek azoknak a… (hirtelen szégyenkezve
elhallgat).
_Ágnes_ (gyöngéden): Azoknak a cvikkereseknek?
_Rápolt_ (szégyenkezve): Igen.
_Ágnes_ (mosolyogva): Jó… Nagyon jól van. (Komolyan.) Akkor… megmondom,
Andor, miért jöttem ide.
_Rápolt_ (dacosan visszafordul): Mert mégis bízik bennem. Éppen úgy,
mint, mint én magamban.
_Ágnes:_ Éppen úgy. Azért. De én, Andor, egy borzasztó veszedelemben
voltam.
_Rápolt:_ Milyen veszedelemben?
_Ágnes:_ Abban, hogy magát szerettem, de haragból, dacból és
keserüségből valaki másnak…
_Rápolt:_ Óh! De hiszen annak most már vége.
_Ágnes_ (komolyan): Várjon. Nem: hogy a felesége leszek. Hanem, hogy
dacból és keserüségből… szerelmes leszek valakibe, akit nem szeretek.
_Rápolt_ (hitetlenül): Ágnes!
_Ágnes:_ Higyje el nekem. Rákényszerítettem a… (szégyenkezve:) a
vágyaimat, hogy hozzá forduljanak; rászoktattam magamat, hogy őt
gondoljam magam mellé; megfojtottam az akaratomat is, hogy az ő akarata
cselekedjék helyettem is. (Borzongva:) Már… majdnem… az övé… voltam…
_Rápolt_ (halkan): De most Ágnes…
_Ágnes_ (más hangon; erősen, elszántan): Most idejöttem… egész nap ezen
töprengtem… idejöttem, hogy magához kössem magamat elszakíthatatlanul és
elválaszthatatlanul és örökre… Ha maga is akarja…
_Rápolt:_ Én…
_Ágnes:_ Ha meg tud tartani… Ha meg tud védeni. Mert utánam… mindjárt…
egypár perc mulva… idejön majd és visszakövetel majd… Zólyomy.
_Rápolt_ (meglepetve): Ki?
_Ágnes_ (szinte lesben állva, oldalt néz rá): Zólyomy.
_Rápolt:_ Zólyomy? Hogyan? Miért?
_Ágnes:_ Ő is ott járt nálunk déltájban. Vele sem akartam beszélni. Erre
meghivatta magát vacsorára az apámmal. Fél kilencre ott lesz. És én… én
azt mondtam… mondják – meg – neki, hogy – én – idejöttem – magához.
_Rápolt:_ Igen… nekem is azt mondták, hogy idejön.
_Ágnes:_ Zólyomynak is azt fogják mondani. És ő – ő utánam jön.
_Rápolt_ (bólint; kelletlen grimászt vág és kelletlenül, egy újjal
megvakarja a fejét).
_Ágnes_ (nagy szemmel): Fél?
_Rápolt:_ N… n… nem. Hanem…
_Ágnes:_ Hanem?
_Rápolt:_ Hanem… m… m… m… jobban szerettem volna…
_Ágnes:_ Ha én intézem el ezt a dolgot.
_Rápolt:_ Igen, Ágnes.
_Ágnes:_ Ezt magának kell elintéznie. Mert én… (dideregve:) félek tőle.
Magának kell bátornak lennie.
_Rápolt_ (undorral, kétségbeesve): Bátornak. Mondja, mindjárt, hogy
hősnek.
_Ágnes:_ Fél?
_Rápolt:_ Nem félek. Csak utálom… kellemetlen… mi lesz most itt…! Mi jön
itt…! Mérkőzni! Kiabálni! Verekedni! „Ő az enyém.“ – „Nem, ő az enyém.“
„Egyikünk fölösleges, uram.“ – „Magam is azt gondolom, uram.“ Brr!
_Ágnes:_ Fél?
_Rápolt_ (rákiált): Nem félek, ha mondom.
_Ágnes_ (boldog felvillanás fut át az arcán erre a kiáltásra, aztán
megszédül és megtámolyodik).
_Rápolt_ (ijedten): Mi az, Ágnes: Megijesztettem? Bocsánat. Nem akartam.
_Ágnes:_ Nem, nem azért.
_Rápolt:_ Üljön le ide. Hát mi az? Miért?
_Ágnes:_ Én… látja… én idejöttem magához… én jöttem el… eljöttem a… maga
lakásába…
_Rápolt:_ Azt nagyon helyesen tette. És?
_Ágnes:_ És… és itt akarok maradni. Itt akarok… (nem tudja kimodja-e)
itt akarok… ma és…
_Rápolt:_ Bölcs, derék, jó, hasznos, helyes és kitünő dolgot akar.
_Ágnes_ (türelmetlenül): Nem, ne mondja ezt így. Ne mondja így, hogy (az
ő hangján) hogy bölcs, derék, hasznos, helyes dolgot csináltam. Ez nehéz
út volt. Ez nagy és bátor dolog volt… értse meg, hogy egy lány… Én itt
akarok maradni… ma… (halkan, remegve.) ma éjszaka… és örökké. (Szünet.)
Értse meg, hogy…
_Rápolt_ (meghatva): Megértem, Ágnes.
_Rápolt_ (megöleli, de az utcai, hátsó ablakot hevesen megzörgetik.)
_Ágnes_ (rémülten fölpattan): Zólyomy.
_Rápolt:_ Nem, nem, – dehogy ő.
_Ágnes:_ De igen… (reszketve:) Istenem…
_Rápolt:_ De nyugodjék meg Ágnes. – Hát így fél tőle?
_Ágnes_ (dideregve int nemet).
_Rápolt:_ De nem ő az, ha mondom. (Odamegy az ablakhoz; kinéz a függöny
mögül; visszafordul.)
_Ágnes:_ Ugy-e hogy ő?
_Rápolt:_ Nem.
_Ágnes_ (bámulva, nyugodtan): Hát ki?
_Rápolt_ (nem nagy zavarban, de egy kissé habozva): Nem ő… hanem az a…
lány, akinek tegnap köszöntem a Püspökkertben… (Ágnes nem érti.) Az, aki
miatt… a kis vitánk volt…
_Ágnes:_ Mit akar itt?
_Rápolt_ (vállvonogatva): Nyilván… be akar jönni.
_Ágnes_ (felpattan, kezébe veszi a kabátját): Andor, maga nagyon hamar
alkalmat adott nekem rá, hogy megbánjam, amit tettem.
_Rápolt_ (bámulva): Mit, Ágnes? Miért, Ágnes?
_Ágnes_ (ingerülten, lázasan): Gondolhattam volna rá, gondolnom kellett
volna rá, amikor ide indultam, kik azok… kik azok… akik magához el
szoktak látogatni. Kikkel helyezem egy sorba magamat, kikkel helyez maga
egy sorba engem.
_Rápolt_ (boldogan): Ágnes, drága Ágnes, hiszen maga féltékeny.
_Ágnes_ (megvetően): Ne higyje. Csak meg vagyok bántva. Meg vagyok
alázva. A maga gondolkozása, a maga multja, a maga társasága, a maga
lakása megszégyenített és lefokozott…
_Rápolt:_ Ágnes, maga azelőtt jószívű nő és nagylelkű ember volt… Én
megint azzá akarom tenni, – én behívom ide ezt a boldogtalan teremtést.
_Ágnes_ (izgatottan): Behívja? Azt hiszi, hogy én itt maradok… vele
együtt… egy levegőt szíva… (a kalapja után nyúl).
_Rápolt_ (rákiált): Itt marad. Tegye le a kalapját. Most itt marad. (Az
ablakhoz megy. Kinyitja.) Bejöhetsz Lizi… Kulccsal csukd be magad mögött
az ajtót. (Visszajön.)
_Ágnes_ (szenvedő, megbántott arccal áll; az arcán az utálata és a
méltatlankodása viaskodik az érdeklődésével és az engedelmességével).
_Rápolt_ (visszajön): Álljon oda Ágnes az ajtóba, a függöny mögé… (a
jobboldali ajtó függönyére mutat). Nem is kell nagyon elrejtőznie. Egy
cseppet sem kell rejtőznie.
_Ágnes_ (a függöny mögé áll).
_Rápolt_ (elől, középen vár).