_Rápolt, Ágnes._
(Sötétedik. Lampiónok gyúlnak ki. Zene hallatszik.)
_Ágnes_ (lassan jön. Zavarja, hogy egyedül van Rápolttal).
_Rápolt_ (nagy zavarban van): Visszajött, Ágnes?
_Ágnes:_ Vissza.
_Rápolt:_ Kálmán hol maradt?
_Ágnes:_ Az útig elkísért… Lerója a kötelezettségeit a hölgyeknél, hogy
azután majd maga mehessen… leróni a kötelezettségeit.
_Rápolt:_ Nem fogok sietni. Nem igen vannak kötelezettségeim.
_Ágnes_ (tesz-vesz, hogy ne kelljen ránéznie): Az elnöknő kérdezősködött
maga után.
_Rápolt:_ Az elnöknő… Oh, az elnöknőt különösen kedvelem. „Rembrandt“
mondtam neki tegnap, – „Hja, az, aki Amerikában él, ugy-e“ – kérdezte
kedvesen. „Nem“, – mondom én, – „hanem az (súgva, mintha egy titkot
mondana), aki az Eroikát írta!“ „Hja, – mondja ő, – amelyiket Drezdában
játszottak.“ Uh!
_Ágnes:_ Miért él itt közöttük? Menne el…
_Rápolt:_ Éppen ezért maradok itt. Jobbomon Beethoven, balomon Bach…
Rembrandt és Michelangelo… hallatlan és csodálatos titkaim vannak…
közöttük olyan erős vagyok, mint egy Isten.
_Ágnes_ (vállvonogatva, halkan): Csalás.
_Rápolt:_ Lehet. (Szünet. Zavarodottság.)
_Ágnes:_ Én most… bemegyek a sátorba… Kirakom a holmimat.
_Rápolt_ (hirtelen): Várjon még,
_Ágnes:_ Miért?
_Rápolt:_ Csak… ráér… Ugy-e? (Szünet.) Sok arra az ember?
_Ágnes:_ Nagyon sok.
_Rápolt:_ Különösen a kapu körül… ugy-e?
_Ágnes:_ Igen… különösen a kapu körül… ott nagyon sok.
_Rápolt:_ Ott van… a legtöbb sátor is. (Közeledik hozzá.)
_Ágnes:_ Ott. (Szünet.) Ni… már a lampionokat is meggyújtják.
_Rápolt:_ Az ám. Sorra kigyullad mind. (Mellette van.) Milyen cifrák.
_Ágnes_ (nagy zavarban): Nemsokára megindul a körmenet is.
_Rápolt:_ Meg? Hiszen még nincs hét óra.
_Ágnes:_ Dehogy nincs, el is múlt.
_Rápolt:_ Igazán? Persze, el is múlt már… hiszen már sötétedik… nézze
meg az ember…
_Ágnes:_ Oh… ni csakugyan… már csakugyan egészen sötét van… De milyen
sötét van… Most még korán sötétedik…
_Rápolt:_ Még… korán… (Két-három bátortalan nekifutamodás után, hirtelen
megfogja a kezét.)
_Ágnes_ (megdermedve néz rá).
_Rápolt_ (nem ereszti el a kezét; magához húzza; átkarolja és lassan
ajkon csókolja).
_Ágnes_ (engedi; félig ájultan, reszkető fölindulásban tűri el a hosszu
csókját; azután remegve és dadogva, álmélkodva és megdöbbenve mondja):
Andor… maga…? maga…? (Szünet. Rápolt mozdulatlanul áll.) Hát maga
engem…?
_Rápolt_ (szégyenkezve, de boldogan, zavartan int igent).
(Szünet.)
_Ágnes_ (szinte kiáltva): Maga szeret engem?
_Rápolt_ (szégyenkezve): Nagyon. (Fölemelt fejjel, hangosan.) Nagyon.
_Ágnes_ (reszketve, dadogva): Maga… És… és mit akar tőlem…?
_Rápolt:_ Én? (Természetesen, a rendes hangján.) Semmit. Csak szeretem.
_Ágnes:_ Azt… azt sem akarja, hogy én szeressem?
_Rápolt:_ De… oh, azt igen.
_Ágnes:_ Én… (csüggedten:) nem hiszem… hogy szeret engem… Nem lehet… Nem
merem… Sohasem fogom merni…
_Rápolt_ (gyöngéden): Ágnes…
_Ágnes_ (hátralép, elhárítja; összeszedi magát): Mondja meg akkor most
nekem, Andor, hogy… hogy másfél évvel ezelőtt miért utazott el… egyetlen
szó nélkül… egy olyan nap után, amelyet együtt töltöttünk…
_Rápolt_ (kínosan): Nem, nem, kérem Ágnes. Azt ne kivánja tőlem; minek
az?
_Ágnes:_ Kivánom. Anélkül lehetetlen nekem… csak eltürnöm is a
közellétét.
_Rápolt:_ Kérem, Ágnes, ne…!
_Ágnes:_ Akkor menjen.
_Rápolt_ (könyörögve): Nem… Ágnes… (Más hangon.) Hát jó. Hát nézze
Ágnes, én aznap este, amikor magával együtt voltam… (szégyenkező és
dacos a hangja) találkoztam Kollerrel a doktorukkal… És ő akkor
megmondta nekem, hogy… a maga édesanyja menthetetlen… egy hónapja van…
Azt mondta: énnekem mondja meg, én erős férfi vagyok, én legyek erős, én
álljak (gúnyosan) a maga oldalán… Az átkozott barom: hogy én erős férfi
vagyok és én nem szorulok kíméletre…
_Ágnes_ (nagy szemmel): És?
_Rápolt:_ És én úgy félek a haláltól… úgy rettegek mindattól, ami vele
jár, az előkészületektől, a búcsúzkodástól, a hosszu hetektől, amelyek
alatt várni kell rá, azután a siratástól, a temetéstől, annyira nem
bírom el, annyira tiltakozik ellene bennem minden, úgy megbénít… én úgy
nem tudok hősies lenni, vigasztalni, rendelkezni, előkészíteni, temetést
megrendelni, annyira nem tudok gyászt mutatni, ha meg is vagyok
semmisülve, olyan ferde, hazug és ügyetlen minden mozdulatom, hogy én…
hiába szerettem magát… és az édesanyját is… én azt a gondolatot, hogy
mindez rám vár, nem bírtam ki. (Aggódva néz Ágnesre.)
_Ágnes_ (halkan, lassan, nagy lélegzettel): Hát ezért?
_Rápolt:_ Ezért.
_Ágnes:_ Ezért hagyott itt. Itt tudott hagyni.
_Rápolt:_ Itt hagytam azzal, hogy majd visszajövök magáért. (Szünet.)
Haragszik rám?
_Ágnes_ (nemet int. Szünet): Gyáva volt, Andor. (Szünet; más hangon, a
kezét a fejére szorítva.) De most legalább értem! (Halkabban:) Most
legalább tudom, hogy azért mégis…
_Rápolt:_ Hogy szerettem.
_Ágnes:_ Nagyon rossz dolog volt, Andor. Nagyon veszedelmes.
_Rápolt:_ Ágnes… én úgy bíztam magában…
_Ágnes:_ Nagyon rosszul tette.
_Rápolt:_ Eh, Ágnes… maga nem olyan, mint más lányok…
_Ágnes:_ Olyan vagyok.
_Rápolt:_ Nem olyan… Megérti… és… tudja… és… (Közeledik feléje.) Hideg
volt az ajka, mint a jég.
_Ágnes_ (védekezik): Nem, nem.
_Rápolt:_ Hideg volt és remegett…
_Ágnes:_ Nem, nem… kérem… (Hirtelen.) Vigyázzon. Jön Zólyomy.
(Mindketten megrettennek. Merev várakozás.)