_Voltak, Ágnes._
_Ágnes_ (földig érő, szürke köpönyeg van rajta): Jó napot.
_Rápolt:_ Jó napot, Ágnes.
_Zólyomy:_ Isten hozta Ágnes. – Kezét csókolom… (megfogja és megcsókolja
a kezét.)
_Ágnes_ (Rápolthoz): Hát maga nem utazott el?
_Zólyomy:_ Hát magának azt mondta, hogy elutazik?
_Ágnes:_ Azt. Ma délelőtt.
_Zólyomy:_ Nekem pedig azt, hogy pontosan hatra itt lesz. Sem az
egyiket, sem a másikat nem tartotta meg.
_Rápolt_ (hanyagul): Irgalom: két megbizható emberek. Én éppen elég jól
tudom már, milyen megbizhatatlan vagyok.
_Ágnes:_ Azt mondta volt, két napra jön haza; és most már hatvankettedik
napja itthon van. Egyszer aztán amikor azt mondja, hogy végleg itthon
marad, mint másfél évvel ezelőtt, fölkapja magát és másfél évre
elutazik. Andor, annak, amit maga igér, még az ellenkezőjére sem lehet
számítani.
_Rápolt:_ Szégyeljem magamat? Ahogy parancsolja. De az életem
berendezésében még sem vagyok ezentúl sem hajlandó embertársaimra
tekintettel lenni.
_Ágnes:_ Ezért nem lesznek azután embertársai sem tekintettel magára.
_Rápolt:_ Amiben viszont nem tagadhatom, hogy nekik van tökéletesen
igazuk.
_Zólyomy_ (mosolyogva hallgatta ezt a beszélgetést; Rápolttal szemben
mindig felsőbbséges): Most azután Ágnes, vesse le ezt a hosszú,
zürkészöld köpönyeget. Olyan, mint egy bimbó, a bimbóból most ki fog
fesleni az egész virág… a feje már kicsillog belőle. (Le akarja venni a
köpönyegét.)
_Ágnes_ (húzódozva, mosolyogva): Várjon, Kálmán. Egy kicsit szégyellem
magamat, hogy kosztümbe bujtam… (Rápolthoz:) Mondja már maga is, hogy
vessem le.
_Rápolt:_ Én nem mondom. Én szeretem a várakozást, a bizonytalanságot,
az eldöntetlen dolgokat… Amikor még nem lehet tudni, mi jön: jó vagy
rossz, szépség vagy rútság, beteljesülés vagy csalódás…
_Ágnes:_ No Andor… még maga kellett nekem… Maga igazán nem alkalmas rá,
hogy bátorságot és biztosságot öntsön az emberbe. Most azután egészen
zavarba vagyok… és igazán nem merem ledobni ezt a köpönyeget…
_Zólyomy:_ Dobja le. Egy-kettő. Ide vele. (Gyöngéd erőszakkal leveszi
róla a köpönyeget és elragadtatva áll meg előtte.)
_Ágnes_ (rokokó ruhában; aláhúzva a zavarodottságát): Hogy tetszik?
_Zólyomy:_ Elragadó.
_Ágnes_ (Rápolthoz): És magának?
_Rápolt_ (megrázza a fejét).
_Ágnes:_ Nem tetszik?
_Rápolt_ (a kétségbeesést jelzi): Nem. Ne haragudjék, Ágnes; magának nem
szabad rokokó ruhát vennie.
_Ágnes:_ De hiszen maga mondta, hogy válasszam a rokokót.
_Rápolt:_ Hja… az igaz.
_Ágnes:_ Nohát.
_Rápolt:_ De nem a maga kedvéért mondtam, hanem a magam kedvéért. Én
imádom a rokokót. De magának nem szabad rokokóba öltözködnie… és ezt
tudhattam volna már három héttel ezelőtt is.
_Ágnes:_ Miért?
_Rápolt_ (gondolkozva, lassan): Mert… a… rokokó… az legbelsőbb lényegére
nézve az… hogy az emberek nem veszik komolyan magukat…
_Ágnes:_ Minthogy pedig én komolyan veszem magamat…
_Rápolt:_ Úgy van. A kelleténél sokkal jobban…
_Ágnes:_ Ne vegyek rokokó ruhát.
_Rápolt:_ Nagyon helyes.
_Ágnes:_ Hát… kedves Andor, én azt tudom, hogy maga nem veszi komolyan
magát.
_Rápolt:_ Nem.
_Ágnes:_ Nincs is rá semmi oka.
_Rápolt_ (fölnevet): Az úgy van. Ezt én mondhattam volna.
_Ágnes:_ Én nekem azonban okom van rá, hogy magamat komolyan vegyem, és
ezentúl még komolyabban veszem majd magamat, mint eddig.
_Rápolt:_ Azt jól teszi. De akkor ne vegyen rokokó ruhát.
_Ágnes:_ Kétségbeejtő ez az ember. Most igazán egészen vége minden
önbizalmamnak… és minden biztosságomnak… itt állok a rokokó ruhában és
szégyellem magamat. (Zólyomyra néz.)
_Zólyomy_ (közbelép): Hát ne törődjék vele, Ágnes. Aki hallgat rá, azt ő
képes abban a hitében is megingatni, hogy helyesen teszi, ha lélekzetet
vesz.
_Ágnes:_ Igaz…
_Zólyomy:_ Hagyja hát ezt az urat… Annyival inkább ne törődjék vele,
mert maga minden ruhában elragadó és ebben különösen elragadó. A
lelkéhez talán nem illik a rokokó, – örüljön neki. A fiatalságához és a
szépségéhez annál jobban illik, – ennek örüljön még jobban és hagyja ezt
az urat… az ő rokokó lelkével.
_Ágnes:_ Hála istennek. Csakhogy van, aki más hangon beszél.
Megnyugtatott. Köszönöm, Kálmán. (A kezét nyujtja. Kézcsók.) Kérem,
akassza föl a köpönyegemet ott bent… (A sátorra mutat, amelynek a
függönyét az inas széthúzta.)
_Zólyomy_ (bemegy a sátorba).
_Ágnes:_ Mit csináljak most Jánossal? (Az inassal, aki ott áll a sátor
előtt és parancsra vár.)
_Rápolt:_ Ha nincs rá szüksége, küldje el.
_Ágnes:_ De később szükségem lehet rá.
_Rápolt:_ Ha később szüksége lehet rá, ne küldje el.
_Ágnes:_ De minek lábatlankodjék most itt?
_Rápolt:_ Minek? (Komolyan:) Én nem tudom megmondani. (Tanácstalanul
állnak.)
_Zólyomy_ (kijön): Mi az?
_Ágnes:_ Nem tudom mit csináljak Jánossal.
_Zólyomy:_ Küldje el és mondja meg neki, hogy nyolc órára jőjjön vissza.
_Ágnes_ (föllélekzik): Persze. (Az inashoz:) János! – most elmehet.
Nyolcra legyen megint itt.
_Az inas:_ Igenis. (Elmegy.)
_Ágnes_ (a sátorba lép): Nekem oda kellene még mennem a gyülekezéshez…
drága elnöknőnkhöz. Parancskiadás. Nem tudom odamenjek-e.
_Rápolt_ ⎫ Ne menjen.
(egyszerre) ⎬
_Zólyomy_ ⎭ Menjen.
_Ágnes:_ Majd meglátom. Egyelőre rendet csinálok itt és várom a
vevőimet. Remélem sokan jönnek.
_Rápolt_ (halkan): Én remélem, hogy nem.
_Ágnes:_ Mit mond?
_Rápolt:_ Azt, Ágnes, hogy lehetetlennek tartom, hogy maga sokat adjon
el az áruiból.
_Ágnes:_ Miért?
_Rápolt:_ Mert ékszereket árul. Virágot és pezsgőt pedig bőkezű
fiatalságunk hajlandó vásárolni, de ékszert nem. Nem is tud.
_Ágnes_ (kétségbeesve): De hiszen azt is maga tanácsolta, hogy ékszert
adjak el.
_Rápolt:_ Igen, de ezt is a magam kedvéért: hogy bőkezű fiatalságunk ne
nyüzsögjön itt körülöttem. Remélem óvakodni is fognak.
_Ágnes:_ Hát tudja, Andor, az ember szeretné magát felpofozni ezzel a
bölcs önzésével… (Toporzékol haragjában.)
_Zólyomy_ (közbelép, hogy elterelje a figyelmét a csakugyan kissé
kínossá váló témáról): Nézz oda, Andor: az a kövér!… a vörösképű!…
Nagybajuszú! – Látod?
_Rápolt_ (igenli): Hm!
_Ágnes:_ Mi az? Ki az?
_Rápolt_ (fanyarúl): Az egy jókedvű polgár, aki tegnap éjjel
szódásüveggel akarta beverni a fejemet.
_Ágnes:_ Miért?
_Rápolt:_ Semmiért. Jókedve volt. Tettereje volt. Megbízható,
céltudatos, szorgos polgár volt. És kilencedmagával volt. És én egyedül
voltam. És bosszantotta őket a puszta létem. És én már éppen el akartam
szaladni, amikor szerencsére jött Kálmán, kihúzta a kardját és erre ők
szaladtak el.
_Ágnes_ (elismerő pillantást vet Zólyomyra; azután halk lenézéssel): El
akart szaladni?
_Rápolt:_ El.
_Ágnes:_ Miért…? Mert kilencen voltak?
_Rápolt:_ Dehogy. Hanem mert revolver volt a zsebemben.
_Ágnes:_ És?
_Rápolt:_ És én gyávaságból hordom ezt a revolvert… és ha nem szaladtam
volna el, csakugyan kénytelen lettem volna egyet-kettőt közülük lelőni…
_Ágnes:_ Hát mért nem lőtt le egyet-kettőt közülük, ha pimaszok voltak?
_Rápolt:_ Hja Ágnes… én nem vagyok egy erős nő. Én csak egy gyönge férfi
vagyok.
_Ágnes_ (fanyarul): Én azt hiszem, maga nem is férfi, Andor.
_Rápolt:_ Lehet. Néha magam is gondolkozóba esem rajta…
_Ágnes:_ Mi maga voltaképpen? Miért él maga voltaképpen?
_Rápolt:_ Én… azért élek, hogy sétáljak. Dilettáns vagyok. Orvos akartam
lenni, de nem gyakorlom. Azután muzsikus akartam lenni, de nem
gyakorlom. Élek… de ezt se gyakorlom.
_Ágnes_ (türelmetlenül): De hát miért nem? Miért nem csinál valamit?
Miért nem fog valamibe? Legalább játszatná el azt a zenét, amit ír?
_Rápolt:_ Miért nem mondja mindjárt, hogy alapítsak családot?
(Undorral.) Hu… kiállni… mérkőzni… összehasonlíttatni… jőjjön egy
cvikkeres ember… kritikus… balján Bach Sebestyén és jobbján Beethoven
Lajos… és lenézően piszkáljon az orrom körül, mert én nem vagyok olyan
kitünő ember, mint ez a két tehetség, akinek a védelme alá ő elhelyezte
fontos személyét…? Uh! Mondja mindjárt, hogy szaporodjam és gyarapodjam,
mint a tenger fövénye.
_Ágnes_ (megfélemlítve): Azért… mégis… kell valamit tenni… az életben…
(Szünet.)
A hátsó úton sietve átmegy Lizi. Egy félénk pillantást vet a sátor felé.
_Rápolt_ (a kalapjához nyúl és köszön neki).
_Lizi_ (megrémülten, alig észrevehetően fogadja a köszönést és tovább
siet).
_Zólyomy_ (Rápolthoz): Meg vagy őrülve?
_Ágnes:_ Miért? Mi az? (Szünet.) Ki volt az?
_Rápolt_ (lassan): Az egy olyan nő, Ágnes, akiről urilányok társaságában
nem szokás beszélni…
_Ágnes_ (nyugodtan): Akkor ne beszéljen róla.
_Rápolt_ (nyugodtan): Ahogy parancsolja. De magának, Ágnes, valamikor
más ambiciója is volt, nemcsak az, hogy korrekt urilány legyen…
_Ágnes:_ Most már nincs más ambicióm. (Zólyomyhoz:) De miért lepődött
meg olyan nagyon…?
_Zólyomy:_ Azért, mert lehetetlennek tartottam… mert képtelen dolognak
tartottam, hogy Andor itt a kalapjához nyúlt… Ha szándékosság nincs is
benne, mégis sértő egy kicsit… Vannak dolgok és vannak emberek, akiket
én nem látok meg, amikor a maga társaságában vagyok.
_Rápolt:_ Istenem, én nem vagyok ilyen fenséges. Én nem tudok magamban
nappalra annyi magasztosságot összehozni, hogy meg ne lássam azt, akivel
éjjel együtt szoktam lenni.
_Zólyomy:_ Hm… ezek budapesti elvek. Mi vidéki emberek vagyunk és nem
ostromoljuk a társadalom erkölcsi felfogását. Nem tüntetünk a magunk új
felfogásával. Mi nem vagyunk lázadók, mint te.
_Rápolt:_ Mint én? Én lázadó vagyok? Ha itt az emberek többsége pupot
hordana, én rögtön pupot tömetnék magamnak, hogy ne kelljen tüntetnem az
egyenes vállammal. Csak fel nem tünni. Csak szembe nem szállni!
_Ágnes:_ Hát akkor miért tüntetett itt a köszönésével?
_Rápolt:_ Én ezt a boldogtalan kis teremtést ismerem. Szeretem… gyönyörü
sárba dobott kis Tanagra-szobor… Esténként el szokott hozzám jönni…
_Ágnes:_ Magához?
_Rápolt:_ Igen. Elszalad hozzám. Kisírni magát. Megvigasztaltatni magát.
Egy kicsit talán távoli, titkolt szerelme is vagyok. Most elment itt. Én
azért köszöntem neki, hogy meg ne bántsam. És azért, mert nem gondoltam,
hogy ezzel a cselekedettel viszont megbántom a maga érzékenységét és a
Kálmán erkölcsi kényességét.
_Zólyomy:_ Ne csúfolódj, kérlek. Én igenis azt hiszem, hogy te akkor,
amikor ilyen dolgokat cselekszel, megsérted azokat a nőket, akikből
feleségek és anyák lesznek: minden tisztességes asszonyt… Ilyen nők
kedvéért.
_Rápolt_ (fanyarul): Nem hiszem, hogy a két fajta között olyan óriási és
alapvető különbség volna.
_Ágnes_ (hevesen): Hogy mondhat ilyet, Andor! Maga igazán túlmegy minden
határon. Egy tisztességes nő és egy ilyen szennyes teremtés…
_Rápolt_ (fanyarul): Ágnes, jegyezze meg magának, hogy egy nő sohasem
szennyes. Csak a férfiak, akikkel érintkezik.
_Ágnes:_ Hát ne érintkezzék velük. És különben: maga az, aki… Ezzel itt
maga érintkezik…
_Rápolt_ (felelni akar).
_Ágnes:_ Köszönöm; elég. Ne beszéljünk többet róla.
_Rápolt:_ Helyes. Maga olyan fenséges lett Ágnes, hogy mi igazán nem
értjük már egymást.
_Ágnes_ (lassan): És én nagyon örülök neki, hogy nem értjük többé
egymást.
_Rápolt:_ Jaj! Irgalom! Tudja mit, Ágnes, inkább igaza van. Inkább
magának ajándékozom az egész ügyet, Lizit, a szomoruságát, az
embervoltát, a szenvedő, finom asszony voltát, mindent.
_Ágnes_ (magánkivül): Nem. Hát látja, ez az a mi tűrhetetlen magában. Ne
adja föl ilyen könnyen a meggyőződéseit és… az embereit. Ragaszkodjék
hozzájuk.
_Rápolt_ (legyint; ránéz, lassan): Nem érdemes, Ágnes.
(Kürtszó.)
_Ágnes:_ Istenem… most oda kellene menni a gyülekezéshez… ha már a
menetben nem veszek részt, legalább jelentkeznem kellene az elnöknőnél.
_Zólyomy:_ Hát jelentkezzék, Ágnes.
_Ágnes:_ De, hogy menjek oda? Neki vágjak annak a tömegnek ott? És mit
csináljak a sátorral addig?
_Zólyomy:_ Én elkísérem. A tömeget kikerűljük, vagy átvágunk rajta. Ne
féljen tőle: én magával leszek.
_Ágnes:_ Jó… De a sátor?
_Zólyomy:_ Andor itt marad.
_Ágnes:_ Itt marad?
_Rápolt:_ Itt.
_Ágnes:_ Nem lesz kellemetlen egyedűl maradnia itt?
_Rápolt:_ Ellenkezőleg; egész életem legfőbb óhajtása és egyetlen
programmja: bevenni magamat egy rokoko-sátorba, ki nem mozdulni belőle,
onnan nézni, hogy az emberek ide-oda futkosnak és komolyan veszik
magukat.
_Ágnes_ (mosolyogva, de halk komolysággal): Hát akkor vegye be magát a
rokoko sátorba és nézze, amint mi komolyan vesszük magunkat… Jőjjön
Kálmán. (Zólyomyval, aki úgyszólván vezeti, elmegy jobb felé.) Siessünk…
elkésünk…
_Rápolt_ (utánuk néz; nagyon komolyan fütyürész; azután bemegy a
sátorba; félig lefekszik a kerti kanapéra, amely bent van; cigarettára
gyújt).