_Zólyomy, Rápolt._
_Rápolt:_ Szervusz.
_Zólyomy:_ Szervusz. – Későn jöttél.
_Rápolt:_ Igen. Bocsáss meg…
_Zólyomy:_ Már egy negyedórával ezelőtt itt kellett volna lenned.
_Rápolt:_ Itt is akartam lenni. Pontos akartam lenni. De ahogy ideértem
a Püspökkert kapujába, egyszerre megrohant a nagy félelem.
_Zólyomy:_ Micsoda félelem?
_Rápolt:_ A félelem… az utálat… ennyi ember iránt… Beléjük jönni,
közéjük keveredni, tolongani, kezet szorítani…
_Zólyomy:_ Hiszen itt nincs senki.
_Rápolt:_ De át kellett rajtuk jönni. Egy negyedóra hosszat haboztam a
kapuban. Végre megláttam a Fő-utca felől a Radicsék hintaját és erre
összeszedtem magamat.
_Zólyomy:_ Ágnes itt van?
_Rápolt:_ Még csak jön. Amíg átvergődik… (jobbfelé néz).
_Zólyomy_ (erre a hírre elszánta magát): Andor… kérlek… nekem nagyon
sürgős volt már, hogy gyere.
_Rápolt:_ Miért?
_Zólyomy:_ Mert itt vagyok ebben a rablótáborban és egy vörös
rézkrajcárom sincs.
_Rápolt_ (visszajön feléje, benyúl a mellényzsebébe, kivesz egy csomó
rézpénzt, ezüstöt és aranyat, azután a nadrágzsebéből egy csomó tíz- és
húszkoronás papírpénzt és Zólyomy felé nyújtja. Nagyon egyszerűen):
Parancsolj.
_Zólyomy_ (szótlanul és komolyan kiszed egy pár ezüstpénzt egy két
aranyat és egy két papírpénzt. Azután komolyan): Ezzel
tizenötezer-hét-száz-nyolcvan, – nem, – kilencvennégy.
_Rápolt_ (nem gondolkozik): Igen. (Jobb felé indul és ismét kifelé néz.)
(Szünet.)
_Zólyomy:_ Te, Andor.
_Rápolt:_ Tessék.
_Zólyomy:_ Te! – hát én most már azt hiszem, tökéletesen rendben vagyok
vele.
_Rápolt:_ Kivel?
_Zólyomy:_ Ágnessel.
_Rápolt_ (egészen visszafordul): Ágnessel?
_Zólyomy:_ Igen. Miért csodálkozol ezen?
_Rápolt:_ Ah… csak… csak… meglepett egy kicsit… Azt hittem még nem
vagytok ennyire.
_Zólyomy:_ De igen. Tegnap megfogtam a kezét, – nem húzta vissza.
Megcsókoltam a kezét, – engedte. Az enyém.
_Rápolt:_ Ah… Ugy… Hm…
_Zólyomy:_ Ma még egy félórára van szükségem és holnap megvan az
eljegyzés.
_Rápolt:_ Ugy? Gratulálok.
_Zólyomy_ (lassan): Köszönöm. És arra is akarlak kérni: csináld nála,
amennyire lehet, az én dolgomat…
_Rápolt:_ Igen…
_Zólyomy:_ És ha majd megkérlek rá – majd tudtodra adom, majd azt
mondom: nézz körül, az asszonyok keresnek, vagy más effélét, – akkor
hagyj vele egyedűl egy félórára.
_Rápolt_ (elfordul): Igen… majd csinálom nála a te dolgodat… és majd
egyedűl hagylak vele…
_Zólyomy:_ Köszönöm. – Nézd csak, ott jön. Ő az.
_Rápolt:_ Igen… (mindketten jobb felé fordulnak).
_Rápolt_ (hirtelen visszafordul és egy kissé visszahuzza Zólyomyt is.
Komolyan): Mondd csak Kálmán: szereted?
_Zólyomy:_ Hogyne.
_Rápolt:_ Nem úgy értem. Hanem… most már szerelmes vagy belé?
_Zólyomy:_ Most már halálosan.