A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barák fából
építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen;
egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy
másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra
rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt
álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a
hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim
jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza,--oh! mondta a vén
mogorva katona--az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot
láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No,
abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi
mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és
annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit
akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor
mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a
Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők
előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté.
Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk
ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt
említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában,
szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán
elmondani sem illik.
Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek
neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás
nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert
azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is
mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek
az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal
arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama
hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába
járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is
tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év
nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.
Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos
volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven.
A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a
»vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart
csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a
Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a
Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy
még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök
csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más
részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem
akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy
leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a
katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le,
mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne
kívánkozzon más helyre.
De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal.
Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne
juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való
előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és
helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache.
Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket,
a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem
volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail
bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak.
Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött
tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a
kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint
illik.
Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a
Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába
terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók,
sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e
terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még
dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik
mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s
mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek
megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan
uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka,
határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a
terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég
birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése,
azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és
szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két
novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka
űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de
ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek,
törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert
karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal
leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott
szellő föllebegette arcukról a fátyolt.
Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház
állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról
felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a
táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német
nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen
vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb
hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos
drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna
gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem
figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor
azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a
Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért
kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és
széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három
útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt
a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is
lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit
a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail
ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a
szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy
fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja
volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden
alkonyatkor fölment a hegyre.
De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem
settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok
hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy
házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített,
mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a
leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e
egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos
szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint
ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az
bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt
a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy
és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és
nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna,
hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos
kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.
Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le
kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a
svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk
van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer
történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap
üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A
svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal
bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a
selyem-salavárit.
Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a
sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján
a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó
erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan
jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy
cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a
szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak
egymástól és a bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az
öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább
tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján
akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják
egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes
ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral,
övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér
turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt
férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán
csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell
emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett
volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a
leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát
Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához
folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott
a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón,
hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket
fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep
utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain
sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem
éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes
hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár
csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap
szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.
--Bajrám bimbajrattyu...
[Illustration]