A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra
más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból
való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de
télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig
asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség
olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová.
Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára
tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az
időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami
rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más,
mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen,
csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon,
valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sülő- és főzőasszonyok
tetteit.
Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a
lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már
ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük.
Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában,
valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban
elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is
oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit.
Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart,
vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.
Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi
elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden
divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról,
hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a
szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba
sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt,
azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária
mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.
A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily
haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két
oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik.
Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton
Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az
állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy
vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de
kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a
duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak,
de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a
jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és
mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem
volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni.
A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s
nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s
fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.
--Jaj, húgom--mondja a rendelő--sok már a pohár nagyon.
Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:
--Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.
A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most
is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja,
mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez
irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők
egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor
nyelik.
--Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön--véli Péter.
--Ott is van már--mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.
Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája,
léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg
helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló,
hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy
eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van
elhelyezve a belső zsebben. Abból a paszszusokat veszi ki, egész sort.
Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember
ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél
azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát
szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb
átszól a másik asztalhoz.
--Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó
pakszusa? Mert én nem tudok írást...
A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.
--A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.
--Az az--felel az ember derülten--én is így gondoltam, de nem voltam
benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.
Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.
--Akkor ez a Bimbóé--mondja.
Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó
oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már
nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van
szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve
viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket,
amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy
kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt
mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket
az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt
Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem
tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a
betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a
hivatalhoz ez tökéletesen elég.
Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon,
vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság
nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e
ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó
elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön
az ötöst, külön a tizest.
--Egészséggel használja kend--mondja (már hogy a jószágot).
Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön
a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban
az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az
emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok
foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az
lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még
egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el
a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az
utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az,
megválni az ilyentől.
...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A
puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már,
ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik.
Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt
katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és
félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor
vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való
az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót,
egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé
vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:
--Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.
A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik
rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy
ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket
turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást
adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi
kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik
hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt
az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött,
szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a
pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen
csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé
váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De
tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s
megszólalt:
--De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetők ám ezökér.
--Nem is kell. Vendégnek hívtunk.
Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a
halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki
belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett
neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.
--Elmönnék most már--szólt. De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert
neköm ennyi pénzöm nincs.
--Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.
A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.
--De--mondta--öttem. Gyerökkoromba...
Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög--köszönte, amint távozott. De igen
zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott
feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos A hivatalnok
azt mondja:
--Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?
A boltos azt mondja:
--Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?
Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az
ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a
gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy
bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen
a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.
--Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.
--Az ám--mondja s átveszi a husángot--ezér gyüttem vissza.
A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az
egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka
következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére
kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a
sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e
a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor
könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és
előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére
a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás
ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének
lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár
rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát.
Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül
a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak
eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:
--Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe
tizenkét feketekávét.