Ifijúr

Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a

kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az

mindíg eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de

az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra

angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd

becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott

tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A

kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít

éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik,

miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi:

tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani

szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha

éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat

tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a

reggeli csöndbe:

--Otty, otty, otty...

Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem

szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű

lények közé tartozik.

Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi

lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit.

Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a

kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet

rá minden élőt, hogy:

--Otty, otty, otty...

Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven

és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy

ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból,

amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá

vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac,

akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket

nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja

csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros

pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem

akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a

vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki

a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit

neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő

kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a

drótos állat csörömpöl, azt mondja:

--Au--o--o--o!

No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell

nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a

függőlámpa lehúzását.

Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős

előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:

--Ápp, ápp, ápp.

Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki

tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp,

ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő,

mi egymás kerüljön a lábára.

De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy

többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a

bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr

rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az

asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat

akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis

a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár

bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán

nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi

tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát

s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel,

hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az

meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt,

barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni,

sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér

célt, kifakad:

--Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.

Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem

találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni

sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb

hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható

nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a

másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak

ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú

következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint

ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama

kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb

hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a

hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével

van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával

kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr

éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot,

továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert

bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a

hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek

valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás

hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik

irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre

legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt

pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül

ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy

kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül

engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.

Ezután a nagy kopogás következik. A czipő nem azért kopogós, hogy ne

kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz,

aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez

sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a

szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival

hanyagul veri a padlót:

--Ke--ke--ke--kukk.

Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred

annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja

panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat,

szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A

csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is

mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell

megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci

most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.

--No, beszéljön a csacsi--mondják neki.

A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a

csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül.

Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a

kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn,

a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:

--Sz!

Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos

hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri

össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk

eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi

gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga

pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:

--Ohó! Ohó! Mammammammam...

Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne

edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a

pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett

sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a

tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása

semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az,

hogy rézkalánnal milyen jó ütné a porcellánbögrét, míg valamelyik meg

nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik

a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe.

Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az

ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig

égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.

--Fu, fu.

De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a

pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az

bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a

mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem

gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba

belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre

kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az

elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem

megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit

jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel

a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok

történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire

bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az,

vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga

hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek

ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre

megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr

elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb

kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál

gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen

megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is

kerültek róla.

--Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?

Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:

--Appá!

Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert

ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már

készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt

a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám

nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül

s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a

lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé

közelednek, bizony csak kiabál.

Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket

áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az

nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt

annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a

szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig

lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem

ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:

--B--b--b--buta.

Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd

és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás

hallatszik a kocsiból:

--Appá! Appá!