Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó
oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a
kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és
eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.
A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az
utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt
hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd
szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely
épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a
kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten
egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és
nagy a hallgatagság.
--Hát tudja--szól a korcsmáros--olyan érzelmössen nem tud sönki se
dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy
festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki--hát a lakatosságba épen
ilyen ez a mestör.
A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap
megszökött az udvarról Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van
ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s
körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már
nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig
terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek
idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az
ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor
a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek,
kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból
szelíden kiosonván, eltávozik.
--Baj,--mond a vendég.
Hosszabb szünet után felel rá a gazda:
--Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert
haza ment bizonyosan.
--Haza hát,--mondta a vendég.
A gazda kiverte a pipát.
--Tizenkét pöngő,--szólt--fucscs.
...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem,
mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá
miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha
csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint
őszinte és jó állathoz illik.
A szobában ezúttal csak maga volt a gazda Szótlanul járt-kelt a
papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott
hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi
különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki
újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a
csendesség, mígnem egyszer felém fordult:
--Maga tegnap délután is itt volt...
--Itt.
--Hajhaj--mondta a csontos, barna ember--azúta baj történt.
--Tudom. A malac.
--Dehogy az--felel.--Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az
is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt,
hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.
--El?
--El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött.
Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a
víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy
mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát
tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!
--Hát mi történt vele?
Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:
--Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?
--Nem.
A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan
tette. Azután visszajött:
--Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja
mindön, de nem elégtétel.
Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.
--Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.
Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag
kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.
--Látja--mondta a gazda--csak ez a portéka is, amit most ez az embör
visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják
fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e
vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki
se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.
Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.
--Hát látja--mondta megint--ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez
valóságos orgyilkosság.
Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb
magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.
--Nézze--kezdte--ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán
eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a
szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja,
hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána
mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt
azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna
amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot?--Hát látja ez is
orgyilkosság. Ez nem elégtétel.
A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor
folytatni kezdte:
--Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami
gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga
kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra,--látom vékony a botja,
bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim,--oszt én a sütétbe utána
mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert
szömtül szömbe köll állni.
Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:
--Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök
kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az
nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor
maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól
pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt
szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az
ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta
mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok,
tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már
ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...
--Nono.
Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.
--Hanem--adta föl ismét a szót keserű mosolygással--éjszaka odaférkőzni
az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem
elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen
az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba
ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán
elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az
ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt
volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka
kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.
A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a
lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:
--Ez nem elégtétel...
[Illustration]