János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest
részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint
bírságot jelent, másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban.
Nem sok, de épen elegendő arra, hogy János, midőn szomorúságáról
feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen és abból a bajuszát igazgassa.
Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza épen sehogy sem akar állni.
--Hej, te...--mondja neki halkan--de alhatnál.
A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy
violenciából került ide a bíró elé rendőri segéllyel. János ugyanis kora
hajnalban bejött a tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra
való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment, ő a búzával
a búzapiacra s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb
lesz valamely korcsmába beóvakodni. Ez már, akárhogy keressük,
megtörtént s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát
zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Úr az ember a városban. Szivart
vett, bőrszivart, továbbá szivart-szívó szopókát, a szivart a szopókába,
a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött s megint csak
pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette
tökéletes tisztességgel és egyre jobb kedvvel pályázott tovább.
Járt-kelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő
ember volt s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a
régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes
gyönyörűségek e világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg
sehogysem akar szólni (bújjon az ördög bele, a ki csinálta). János
szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő
kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát
körül.
--Hol vagy, hé?
A mellényzsebekben keresi legelsőbb, mert ott a helye a masinatartónak,
azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az
útfélen, azután megfordul és halad vissza abba a korcsmába, a hol
legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót.
--Úgy-e?--mondja a korcsmárosnak.
--No?--kérdezi amaz.
--A masinatartómat adja elő.
--Micsoda masinatartót?
--Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve
vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a
kupakja.
--Az löhet, barátom, hanem itt nem hagyta kend.
--Dehogy nem--erősködik János.
--Ejnye no,--mondja a bormérő--ha itt hagyta volna kend, akkor itt
volna, úgy-e bizony?
János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez valami könnyen.
Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon...
--Hát ügön!--véli.
De csakhamar gyanúsan teszi hozzá és végignézi a korcsmárost:
--Ha ugyan--mondja--ha ugyan gazt nem vetött rá valaki.
A bormérő fölpattan:
--Tán engöm gondol kend?
János nyujtogatja a nyakát és a fejét csóválja:
--Hát--mondja--hát...
A korcsmáros mérgesen rántja elő a zsebéből a maga gyufatartóját.
--Hát mit gondol kend?--kiáltja.--Hogy neköm a kend masinatartója köll?
Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst.
János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a
tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez.
--Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend?
--Jártam én sokfelé--sóhajt János s előhúzza a külső zsebből a kezkenőt,
hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a
masinatartó s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik.
--No, ahol a!--mondja a korcsmáros.
János néz a tartóra, azután az emberre és megszégyenül. Ejnye, ejnye.
Fölveszi a tartót és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már.
Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanusította.
--No egy félliter bort erre a nagy ijedtségre--szól békéltetés
szempontjából.
Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt
s amikor végezetül eltávozott, már épen csak hogy állott a lábán. Igen
hadi kedvben volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a
létra megütötte Jánost, János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta.
Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember
Jánost torkolászta, János meg amazt. Igy csatáztak, mikor a rendőr
elválasztotta őket, János azonban sehogy sem akart a válásba egyezni.
Úgy vélte, hogy amannak még jár valami s amíg azt neki ki nem adja,
nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt, János
ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy
minden gomb lepattogzott róla. Így tülekedett, mígnem jött egy másik
rendőr is, közrekapták Jánost és vitték a bíró elé. Sok ember nézte
János fölvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek, János pedig húzatta
magát.
--Az én adómbul vagytok--gondolta--hát húzzatok.
Följutottak a bíró elé s miután egyideig ácsorogni kellett az ajtajában,
János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult s egész csöndben
hallgatja most, hogy miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen
kezdik.
--Ű ütött mög a létrával elsőbb--védekezett János.--Fejbe csapott.
--Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?
--Persze--feleli nyugodtan.
Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.
--Én?--kérdezi János--én?
--Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve--mondja a
bíró.
János végignézi a ruhákat és a fejét csóválja. Biz' az meg van tépve. De
ki tépte meg? Ki téphette?
--Mán, tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem
le. Mer én nem típtem.
A bíró haragosan szól Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen
védekezik.
--De hiszen mindkét rendőr is tanu rá!
--Hát mindön embör azt beszél, amit akar... Most, ami rosszaság vót a
ruhájukon, mind rám fogik.
János ezt méltatlankodva mondja és olyan erővel akasztja bele a
hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem
akarná.
--No,--mondja a bíró--ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már
csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában állt a
poszton?
--Hát,--felel János--én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom
én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába,
sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy
az törte ki... Úgy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.
Védekezését megmosolyogják a szobában levők, mire ő is vidáman
erősködik:
--De úgy igaz, kéröm, möghigyjék.
--Már pedig nem ér ez a beszéd semmit--véli a bíró.--Botrányt okozott
kend az utcán, azért megbírságolom.
--Csak nem töszi tán a tekintetös úr?--kérdezi János.
--De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit.
János félszemmel néz a bíróra.
--De ugyan kéröm--vált most a beszéden--mögissza más is a bort, nemcsak
épen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit
elszórakozik. Nem olyan nagy vétök az. Nézze a tekintetös úr, még a
csillag is mögszalad néha az égön...
Nagy mondás ez és Jánosnak körülbelül igaza van vele. Még a nagy égön,
az örökös állandóságon is megjátszák magukat néha a csillagok. Azonban
mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot,
amit János hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt s föltekint a
padlatra, mintha onnan várna segedelmet.
--Haj, haj--sóhajtja.
De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a két
forintos tallért s egyenkint az asztalra rakja.
--Ehol vannak e.
--Így ni--mondja a bíró.--Látja kend, ez, volt a mulatságnak a
sallangja.
Szótalan kötözi be a zacskót János és a mellény mély zsebébe sülyeszti.
Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak s kinyitván, beletekint. Lassan
megindul kifelé, a papirt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól:
--Ezt mög majd berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra...