Parádé

Mikor az állomásparancsnok olvashatlan aláírásával ellátott, kövön

nyomott parancs megjelenik, mely szerint az ezred adja a holnapi

templomparádéhoz a díszszázadot, legelsőbb az ezred segédtisztje

káromkodik. Azután az ezredes úr, mert az mindíg kellemetlen, ha valami

parádéra kell adni embereket, miután már az az emberiség örök törvénye,

hogy néha az emberek ne végezzék rendesen a dolgukat s ez esetben nem

tisztán az emberek--die Leute,--hanem az egész regiment kapja az orrt.

Ha pedig másik regiment adná ugyanezen publikumot a templom elébe,

esetleg ezen másik regiment kaphat orrt, a mi nem baj, nekünk.

Mikor ezredparancsban jön, hogy a harmadik zászlóalj tartozik adni a

díszszázadot, a kövön nyomott papirost ismét a zászlóalj-segédliszt

fogadja némi nehezteléssel s utána az alezredes úr, mert hiszen ép úgy

adhatta volna ugyanezt a dolgot a negyedik zászlóalj is és akkor semmi

baj sem volna vele.

Igy bele kell írni a zászlóaljparancsba, hogy a tizenegyedik század jut

e dicsőséghez. Mikor a zászlóaljparancsot diktálják, első sorban a

tizenegyedik század manipulánsa káromkodik, utóbb pedig a százados, mert

hiszen a zászlóalj másik három százada ép úgy adhatta volna ezt a

szolgálatot s akkor nem volna semmi baj.

Az állomásparancsnokság rendelete ily fokokon végül azokhoz jut, akiket

illet, a tizenegyedik századhoz. Azokban a szelid délutáni órákban,

amidőn a nap már áldozóban van és alkonyuló sugarait pihenteti a

kaszárnya veres téglafalain, a hadnagy egreciroztatja, vagy amint

helyesebb magyarsággal mondani szokás: firuncvancigolja. Hogy miért épen

firuncvancigolja s miért nem ájnundrájszigolja, lexikon nélkül ezúttal

megmondani körülbelül lehetetlen. Tény azonban, hogy a mars vezényszónál

a negyedik szakaszban egy ember nem jól lép ki, ellenben a haltnál a

lábaival folytonos bokázásokba mélyed. Klein Mór, a negyedik szakasz

szokásos Klein Mórja ez, a kinek voltaképen semmi köze sincsen a

katonasághoz, mert semmiféle odavaló mértéket meg nem üt. Kicsiny,

vékony, alacsony, gyenge s mikor az összetett bornyuk viselése van

divatban, Mórból, hátulról tekintve, épen csak a lábak látszanak ki,

melyek bizonyos kétségbeesett igyekezettel szállítják az előírt helyekre

az összetett bornyukat. De tudni kell, hogy Mór bádogos s mint bádogos,

jelentékeny helyet foglal el a hadseregben, miután a kulacsok és csajkák

újból való cinezése bádogos nélkül nem mehet. A kulacsok és csajkák

kívánták be e szerint a harcképes emberek közé Mórt s az ezredorvos, aki

annak idején vizitálta és sajnálkozva tekintette végig az ő sósavgőztől

elkorcsosult, lapos mellét, várakozási állományba helyezte összes

egyetemi tudományát s kimondotta, hogy bár így meg amúgy, de Mór

feltétlen alkalmas arra, hogy hazánk védő fegyvereit mindenféle

földeken, a korona alá tartozó országokban úgy, mint az örökös

tartományokban hordozza, viselje, használja, szóval békében cinezzen,

szükség esetén pedig, ha kell, ne cinezzen, hanem lövöldözzön.

Ezúttal béke van, kétségtelenül mély és nyugalmas béke. Azonban béke

idején képződik harcra az ember s ez alapon Mór csak délelőtt cinezett,

délután végezte a századdal az udvaron azon különféle figurákat, melyek

a legutolsó bál kottilionjából a hadnagynak emlékezetében maradtak.

Ilyenkor jobbra kell lépni meg balra kell lépni s ez mind tudomány. Az

ember azt hinné, állni nem virtus, pedig bizony az is csak tudomány. S

mert nem tudta jól, mert nem tudott megállni azon a módon, ahogy

megállni kell, a hadnagy a századot még sokáig huszonnégyezte volna a

cinező miatt, ha időközben nem hozzák a parancsot. De már jön a

naposkáplár a könyvvel, a mibe a zászlóaljparancsot írják, s amelyből

kilóg a befektetett ezredparancs. A hadnagy mély megvetéssel fogadja a

tisztelgést, átveszi a könyvet s felüti. S miként ha valamely brigád

állana előtte, rendelkezéseket tesz, melyek után a század forog még egy

kicsit, ezután megáll s megkapja a parancsot, a mely szerint holnap a

tábornoki napot a Kapotnyaky ezredes úr tartja a traintől, továbbá a

hornistát a hatodik századtól becsukta az ezredes úr harminc napra, mert

ok nélkül alarmot fújt a gazember a mult éjjel, mivelhogy le volt

ittasodva az istenadta, valamint hogy az étrend a jövő héttől kezdve

változást szenved, a mennyiben a krumplipaprikás helyett az ecetes babot

helyesebb táplálási eszköznek tartja az orvosfőnök úr. (Meggyülemlett

egy idő óta a bab nagyon a Menage-Verwaltungnál.) Ilyféle dolgok jönnek

szép sorjában ki a parancsból, amiket teljes egykedvűséggel hallgat a

század, mert kevés bennük naponkint a változatosság. Végül következik,

hogy holnap parádéra kell menni egy századnak valamely templom elé s

hogy ezt a századot a harmadik zászlóalj adja.

Ez egy kevés élénkséget támaszt s fokozott figyelemmel vannak, mikor a

hadnagy kinyitja a zászlóaljparancsok könyvét. Ebben már rövidebb dolgok

foglaltatnak, szolgálati kérdések, egy előfordult hiba alkalmából utalás

a hadügyminisztérium C osztályának 26,452. számú, öt év előtti

rendeletére, amely a köpenyek felcsatolásánál a szíjcsattoknak nem

hátra, hanem előre való állását javasolja, továbbá, hogy a kilencedik

századhoz beosztott hadikutya élelme a kutya soványsága folytán

megjavítandó. Jön az utolsó pont, utalás a mai ezredparancs idevágó

rendelkezésére, amely szerint a parádéhoz tizenegyedik század vonul ki.

A parancs utal a szolgálati szabályzatra, amelynek fölsorolt szakaszai

pontosan előírják az itt követendő eljárást...

A hadnagy becsapja a könyvet s el is eresztené már a társaságot, amidőn

futva közeleg az inspekciós őrvezető s patkóit egymáshoz csattantva,

gyűrött füzetet ad át. Ez meg a századparancs. Kicsiny könyvecske ez, de

igen erős, miután ebben szoktak a büntetések megjelenni, amikkel a

kapitány fegyelmi hatáskörét erősítgeti, s egyeseket »a lyukba helyez«.

Ezúttal nincs benne ilyesféle, hanem csak rendelkezés arra nézve, hogy

hány órakor álljon reggel a század, hogy a hányadik rangosztályú

parádésruhát kell fölvenni s miután köpönyegben történik a kirukkolás,

csak a hamisított díszkabátok alkalmazandók, továbbá hogy mindenki

kivonul, egyedül a szakácsok maradnak itthon. A napos káplár helyett,

aki jó szárnysarzsi, a napot Valerian Nyisztor rekruta veszi át, aki nem

tud lépést tartani.

Most már el lehet ereszteni a századot. A szobákba zúgva vonul be a

tömeg s viharos káromkodásba merül. A mai kimenőnek vége. Führer úr

Szalma hiába adott randebút a Mirclijének de meg a szakasz sem issza meg

ma azon hatkrajcáros porció theákat, amelyek fizetésére a gazdag Hegedűs

Jancsi kötelezte magát a szomszéd cseherliben. Az őrmester, néhány szent

nevét különösen elismerő hangon emlegetve, barlangjából a folyosóra

siet, valamely előtte lábatlankodót ellök s nagyot kiált:

--Szakaszkomendánsok, a magazinba!

Az egyik pedig már ette a vajaskenyerét, a másik a dohányt kezdte

osztogatni, a harmadik az embereit számolta össze, a negyedik a thea

helyett a kantinból hozatandó dolgok mikéntje fölött tanácskozott. Most

földhöz ütnek kenyeret, könyvet s rohan valamennyi, mert aki előbb

odaér, előbb kap ruhát. Utánok egy-egy csomó ember, akik zajongva

kergetik egymást, amíg fölérnek a raktár magasába.

Ott aztán nagy osztozkodás folyik. Jönnek a parádés köpenyegek, a

zsírral bevont bakancsok, nadrágok s a hamisított díszkabát, csak

közönséges blúz, de a nyaka körül van szegve az ezred színével. Miután

pedig a köpönyeg alól úgysem látszik ki egyéb, tisztét, mint díszkabát,

elég elfogadható módon betölti. Jön az új duda a trombitásnak, továbbá

az új bőr a dobosnak azon hozzáadással, hogy a bőr beszakítása mostani

árfolyam szerint épen hét napi sötét áristom értékének felel meg. Most

még csak a vaktöltények kiosztása van hátra, meg az új vállvirstliké, az

új nyakravalóké, a csákópaszományoké s miután egy őrvezetőnek nem jut a

maga rangjához illő jelzés, utasíttatik, hogy a kompánia snájder Paul

Hurta recte Hurtay No. II.-nak kiadott nadrágzsinórokból szerezzen egy

darabot s azzal ékesítse magát. Még van néhány ember, akiknek ócska a

bornyuja, azok a raktár legféltettebb kincseiből, az új, veresbarna

bornyukból kapnak, a doboséhoz hasonló értelmezéssel, Néhány új

fegyverszíj is kiadandó az ócskábbak helyett, de ez már nem tart sokáig.

Be lehetne fejezni az egész osztogatást, amidőn a harmadik szakasz

egyértelműleg jelenti, hogy a parádés bakancsokból hiányzanak a fűzök.

Most ismét hosszabb vizsgálat kezdődik, hogy legutoljára kik voltak

fölrendelve a magazinban a bakancsokat zsírózni. Végül ez kitudódik, a

fűzők előkerülnek. El akarták biz azt kezelni s elrejtették a sarokba,

hogy ha senki sem keresné, idejeadtán el lehessen onnan vinni. Ez az öt

ember holnapután rapportra megy s annyi már bizonyos, hogy két és

huszonegy nap között ingadoznak.

Így aztán, mire alkonyodik, mégis csak be lehet csukni a magazint,

mindenki lemegy s a nagy pucolás kezdetét veszi. A köpönyeggomb a

magazinban patinát kap, azokat igen nagyon kell dörzsöni a pucpomádéval.

Némelyiknek a dragonjáról leszakadt a pityke, arra új varrandó. A

bakancsok,--óh a bakancsok tömérdek dogot adnak. Azokat előbb a zsírtól

kell megtisztítani s azután jön csak a fényezés művészete. A bakancsnak

fényesnek kell lenni. Az őrmester, aki az esti órákban végigjárja a

szobákat, előre kijelenti, hogy mindent oly fényesnek óhajt, hogy ha

arra a légymadár rászáll, lecsússzon róla. A kefék szinte csattognak és

puffognak a bőrön. De még a bornyút is rendbe kell hozni. Ez sem kis

miska, mert a bornyú szögletes állapotban szép csak s hányszor kell

elölről kezdeni a pakolást, hogy a borjú külső testállása megközelítse

az esztétikai szépet? Biz azt sokszor, boldog, aki nem próbálta. A

csatokat pedig a vaslakkal kell bekenni, azután derékszíjat,

fegyverszíjat viaszkolni, a csákó simléderje bőrrészei ellenben

licerinolajjal kenendők, mert csak ettől lesz fényes, ragyogó. A

csákórózsa közepébe szintén egy szempillantásnyi vaslakkot kell

csöppenteni, a külső rezét pedig olyan tükörre formálni, hogyha abba egy

baka belenéz, egy egész regiment nézzen reá rézből vissza. Nem kis dolog

az eljárás a hamisított díszkabát körül sem. Ez oly finom kabát,

magyarázza káplár úr Mikhael Sajtos az ifjabb nemzedéknek, hogy

voltaképen csak fogkefével volna szabad tisztogatni, de most pucoljátok,

amivel tetszik, csak holnap ne morogjon az öreg.

A holnap... Már öreg este van. A takarodót régen elfújták s a hold,

amely az innenső ablakok felől kelt föl, már a túlsókon tekint be.

Lázas, izgalmas munka folyik a szobákban. Egy-egy legény kiejti a

kezéből a viaszkoló dugót s az ágyára dől. Úgy kell felrángatni onnan a

Jézus Mária segélyével.

No abban nincs is hiány. Az egész kaszárnya alszik, a kapu alól csak

néha kiabál az őr, ha a napos generális bekukkan, fején a csákóval,

melynek tetejéből snidling nől kifelé. A napos káplárok patkós bakancsa

kopog a folyosók aszfaltján, másként csend van mindenütt, csak épen a

tizenegyedik század káromkodik borzasztó módon, mivelhogy holnap

istennek valamely ünnepe leszen s ekkor ki kell a templom elé parádéba

állni. Száz szentmise infulás papokkal nem használ annyit a mennyek

oltára előtt, mint amennyit ennek a megzaklatott, elkeseredett,

pihenéstelen legénycsapatnak a káromlása árt.

No aztán valahogy csak elfekszenek, de körülbelül úgy van, hogy

fölkelnek, mielőtt lefeküdtek volna. Az inspekciós beszól:

--Auf!

Hát auf! Biz sötét van még és szunnyad másfelől minden. Ámde kezdődik az

öltözködés az egyetlen lámpa halavány fénye mellett. Az meg utolsót

pislant és kialszik. Jó szerencse, hogy faggyúgyertya van kéznél. Nagy

kapkodás, zűr-zavar.

A reggelit is meg kellene enni, de a káplárok nem engedik föl a

legényeket a konyhába. Még elkevernék az új ruhát. Azon reggeli nélkül,

ami fejenkint egy és egy negyed krajcárból csinálódik, különben is

nagyon ellehet az ember. Továbbá azon lélotty leolvasztja a bajuszokról

a viaszkot, pedig a her koplár Mikael Sajtos minden egyes bajuszt

sajátkezűleg igazgatott föl hegyesre, a magáét pedig, mint éltes

szárnytisztesét, gyufaszálra tekergette föl, s lekötözte madzaggal. A

kilencedik század, hiába van neki hadikutyája, már csak ezt sem tudná a

tizenegyedik után csinálni. No most aztán sebesen összeállni. Föl a

köpenyeget. Összefogni jól, mert a káplár az ezredparancsnokság által

kiadott litografált mustrával a kezében jár végig minden egyest, hogy a

ráncok az előírt állásban vannak-e. Mi tűrés-tagadási, egy-két box,

pofon, fülrángatás, rúgás, mi ördög ilyenkor kijár egyiknek-másiknak. A

bornyúk se jól állnak. A rózsák nem fényesek. A szerencsétlen cinező,

aki soha eddig parádéban ki nem rukolt, lefelejtette a nagybornyú alul a

kisbornyút, a virslit a balváll dragonjára húzta, a csákószíj csatja

pedig épen az ellenkező oldalon van. A káplár belerekedt már a sok

kiabálásba s a szentek közül az extrabakkancssark-orrúakat és a

dobbőrhomlokúakat szidja.

Miután a többi szakaszban sem megy máskép, van is aztán eredmény. Mikor

kihalad a nép és öszszeáll, olyan rendes és fényes ott minden, hogy

csoda. Hiába megy végig a sorokon a két ballábú őrmester, hiába a

szubalternusok, azokban hiba nincs. Tekintély okáért azonban mégis

itt-ott kifogásokat tesznek s Johann Andreász Maltócsnak, a cigánynak

valamennyien azt mondják, hogy piszkos, mert a szerencsétlennek olyan

barna bőre, hogy ahhoz ugyan akár mennyire pucolja is a rekvizitumot,

minden szennyesnek látszik.

Végül pedig áll a század szép rendben, egy sorban szemek, orrok, fülek

és sarkak. Mindössze Klein Mór nem bírja meghúzni a puskatust, mivelhogy

nincsen ereje hozzá szegénynek s ennélfogva az első sorba állítják, hogy

a hátulsó legény a puskáját igazgathassa alkalomadtán. Mikor a kapitány

Wolhynyaczky, akit pár hó előtt helyeztek át a szép Sziléziából, lejön a

csapathoz, már semmi hibát sem találhat. Végig járja a sorokat és semmi

obligát igazgatásokat nem eszközöl a bornyúkon, pedig általános fölfogás

szerint szükséges ez, mikép megláttassék, hogy a följebbvaló szeme nem

kerül el semmi hibát. Egyszerű és egyenes német-lengyel katona ő, aki

még nem ismeri a nagy garnizónok színpadi komédiáit s így, miután

kardját kivonta, csak ennyit mond:

--Fiuk, minten levess ekszere. Mikor montom feuer, minten levess

ekszere. Ekszere! Ki nem ekszere levess, nem mekepet.

Wolhynyaczky kapitán nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre

a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre

a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a

század, a Wolhynyaczky javított és bővített magyar nyelvtanához

hozzászokva, teljesen megért.

Próbák következnek. Kiderül, hogy mindenki tudja a helyét s a

legkevertebb állasokból is a helyére igazodnak vissza az emberek. Jól

van. Mehetünk. Mennek is a bandával, amelynek nagyszakállas tamburját az

utcán a gyerekek juhhahója kíséri. Így jutnak el a tetthelyre. Ott már

sokan ácsorognak, cibilek és katonák s nézik a kompániát. Biz ez stramm,

steif és sneidig, amiként az illik is a magyarhoz. A felvonulás pompás,

a megállás az előző kolonnázási manöverek után bámulatos. Egy kis

szünet. A mise tart bent. Azután... Most... Most...

Wolhynyaczky mély baritonja keményen csendül:

--General Decharge!

Suttogva, hogy csak a front hallhatja, teszi hozzá:

--Ekszere levess.

Azután:

--Hoch an!

A fegyverek csövei az égnek állnak. Minden ujj a ravaszon, mindenki

figyel, a lefekvés előtt fölkelt bakatestben teljes úrrá lett minden

ideg fölött a fegyelem. Csak még a kommando kell, hogy egy pompás

szalvét mutasson be ez a pompás század, amelyért kétségkívül gratulálni

fog mindenki a kapitánynak. Wolhynyaczky a kardját is úgy tartja, hogy

annak a járásából láttassák, hogy mikor következik a vezényszó. De ez

izgalmas pillanatban a negyedik szakasz első sorából eldörren egy

fegyver:

--Burr...

S utána ropog darabonkint, amint e váratlanság hatása alatt feszült

idegeikkel elrántották a legények a ravaszt:

--Burr--durr... durr--durr, pukk--pukk--pukk...

A levertség moraja jut végig tömegen. Mily fegyelmezetlen csapat! Hát

katonák ezek? A kapitány elpirul s kezével úgy belemarkol a kardjába,

hogy megreped rajta a fehér keztyű. Az előbbjáró szakaszok szálas

legényei is morognak halkan a sorban:

--Az apád istenit, bádogos.

A templomból az orgona hangjai hallatszanak ki. A kórus mély zúgó

hanggal kezdi, amely íves ajtón át kivág a térre:

--Oh omnipotens Deus.

A kapitány halkan szól a sorok mögé:

--Őrmester, het nap kapom o pátokos.

...Nem telik bele egy óra, otthon a század. Klein Mór leveti a parádés

bakancsot, köpenyeget, nadrágot, hamisított díszkabátot, átszámol

mindenekről s közönséges kaszárnyaruhát öltvén magára, útra megy. Úgy

hívják ezt, hogy utazás. Visz magával a sötét egyesbe két vasdarabot,

mikkel kezét a lábához eszközlik s miután nem mekepet, ül a deszkán. Az

Úr tisztelete a százhuszonhetedik ezred részéről bevégződött.

[Illustration]