Pénz kellene, de honnan? A lóból nem maradt meg más, csak a bőre. De az
sem sokat ér, mert egyszer (még fiatalabb korában, mikor az uraságnál
szolgált) valahogy golyó érte s a timár az ilyen bőrt nem szereti.
Mindenféle ki van arra találva, hogy a baj minél nagyobb legyen.
Váltóra bajos pénzt hajkurászni. Aki ismerős van a közelbe, az hiába
írja a nevét a papirosra. Ha meg akadna olyan, akinek az írására
csakugyan adnának a takarékban, az meg nem írja le a nevét papírra, mert
már megjárta vele egyszer s akkor a tintatartót tollastul az ablakon
keresztül kivágta az utca közepére, mondván:
--Üssön beléd a tüzes istennyila fajtáddal együtt.
Hát úgy van. Jó szerencse, hogy abban a kávéházban, ahol Mari néni
hordta tejből él az a nép, aki kávéházi kosztra szorul, a cukrászt
érdekelte a sors. Szerette a lovat, mert az a cukrászsággal velejár.
Vannak így a mesterségek. Lám a borbély, bár szintén habbal dolgozik, a
vadászatot kedveli, ellenben a korcsmárosok gazdálkodók. Továbbá jól
mondta azt Daudet, hogy minden író leginkább villatulajdonos szeretne
lenni, de mégsem az írók lesznek azok, hanem a posztókereskedők.
Állapodjunk meg abban, hogy mindenféle mesterségnek megvannak a maga
szenvedélyei és még hajnyírás tekintetében is különbözik a csizmadia a
kovácstól. Hasonlókép csoportosulnak az erények foglalkozás szerint.
Bátor és merész a kovács, ellenben meggondolt a szűrszabó, nótás a
csizmadia, hallgatag az ács. A cukrász pedig szelíd. Ő mindig fehér
kitliben jár, fehér cukorral, liszttel, édességekkel, lágy, puha
dolgokkal foglalkozik, ez onnan van. Így történt aztán, hogy a cukrászt
érdekelte a sors, hogy ad ő kölcsönbe pénzt, csak úgy becsületszóra,
kézadásra. A tej árából, amit naponta behordanak, majd letörlesztődik.
Csak nézzenek lovat, alkudják ki az árát, ő aztán majd ád, amennyi kell.
Lovat hamar néztek, találtak is, mert az mindig akad eladó. Megalkudtak
és Mári elment a cukrászhoz pénzért. Megkapta s onnan hazatért.
Otthon senki sincs az udvarban, pedig a kerítésen kellett volna
dolgoznia Sütő Jánosnak, de nem csinálja. Hát hol van? Hát bent ül a
szobában, kalap a fejében. Az asszony beköszönt:
--Jó napot.
János nem szól.
--Mi baja van kendnek?
János a fejébe húzza a kalapot és szörnyű mérgesen felel:
--Sömmi.
--Hát?--kérdezi az asszony.
--Hát--mondja János--hát most mán, hogy lösz ez? Hát most mán mi lösz?
Hát te mégy el a lóér?
--Nini--mondja az asszony--hát ki mönjön. Kend talán?
--Nini--mondja mérgesen János,--hát még mondjam is?
--Ejnye, hejnye--szól Mari néni--hát kend vinné el a pénzt? Hát nem
tudja kend, hogy nem szabad kendre pénzt bízni? Hát nem kend maga
fogadta, hogy soha pénzt a kezibe ne adjunk?
János kissé zavarodottan hallgat egy darabig.
--Hiszen jól van,--mondja. Hát igaz. De lóért... Asszony mönjön lóért?
Hát micsoda világ van már? Löhet az, hogy lovat asszony vögyön?
Ez csakugyan bökkenő. Ez a férfiasság sérelme. Az asszony is érzi, hogy
a helyzet különös. Mit mond majd a világ? Sütő Jánost majd kinevetik.
Melyik asszonynak volna kedve ahhoz, hogy az urát kinevettesse?
Tárgyalnak. Sütő búnak eresztett fejjel van, az asszony tépelődik.
--De hát csakugyan elhozza-e kend a lovat?--kérdezi.
Sütő borultan mondja:
--Mán hogyne hoznám.
--De hogy bízzam kendre a pénzt?
Sütő csendesen felel:
--A lóért rám bizhatod...
Utoljára tehát rá is bízzák. A bankókat Sütő a zsebbe teszi s megindul
büszkén. Az asszony mondja neki:
--Kötőféket nem visz kend?
Sütő méltósággal ad a kérdésre választ:
--A ló kötőfékkel jár...
Ezen szavakkal elhalad. Kevélyen jár, úgy véli, az egész utca s az egész
nép tudja róla, hogy most a lóért megy s pénz van a zsebében.
Szereplését ezen útjában bővebben részletezni fölösleges, mivelhogy
azóta már amúgy is köztudatú, hogy a lóra az nap egész délután hiába
vártak otthon. Sütő valahová betért egy félliterre, azután vett egy
másikat, egy harmadikat is, miből egészen könnyen áll elő a tény, hogy
Sütőt még másnap este sem találták, akármerre keresték. Igen jól meg
tudott bújni, sohasem ott volt, ahol kutatták. Az asszony igen meg volt
ijedve, mert hiszen már attól félt, hogy elveszett. Hogy hátha már
elverte mind a pénzt s eszméletre jutván, szégyenletében a Tiszának
ment.
De nem az történt. Harmadnap kora reggel, mikor a tejet szokás vinni,
robogó bérkocsin érkezik a kávéház elébe a rettentő kócos és vasalatlan
ábrázatú Sütő János és nagyúri dölyffel kiált le az ottvaló népekre:
--Hát volt-e már itt az asszony?
... A lármázó Sütőt erkölcsi oktatásokban részesítették, de hát hiszen
az épen csak annyit ért, mintha valaki a lóval imádkozna. János legvégül
büszkén visszavetette magát a kocsiba és kiadta a kocsisnak: Hajts
kocsis, se kocsi, se ló nem a tied! ... Mert ekkor még volt három
forintja.
János csak harmadnap estenden ért haza, mert félt, hogy meglátják. Az
udvarra úgy vonult be, mint aki hazát és nemzetet vesztett. Az asszony
nem mond neki egyebet, csak gúnyosan odaszól:
--Hát előgyütt kend?
János lehorgasztott fejjel feleli:
--Jobb lött volna, ha kisgyerök koromba agyonvert volna az apám...