A tejesasszony, a Mari néni, már napok óta egyre sűrűbb aggodalommal
tekintett a lóra, bizonyos Bársony nevezetűre. Ez a ló nem volt öreg
állat, ellenben mindig jó és kitartó szolgálatú; most hat éve vették
andrásnapi vásárkor épen hatvanegy forinton. Nem is ez volt a neve, mert
ráctól vették, az meg a Jancsi néven nevezte, de mert a tejesasszony
urának a neve is János, már mint Sütő János, hogy ne legyenek ketten egy
néven, a lovat azontúl Bársonynak hívták. Jó kis fekete mokány volt, nem
bánta; a ló az új névhez hamarább hozzászokik, mint az ember (ép ezért
jutott e névváltoztatás ki neki s nem Sütő Jánosnak).
A ló tehát megvolt hat esztendőn át a kis városszéli háznál és végezte
azt a dolgát, amire alkalmazták: húzta be a tejeskocsit a városba, meg
vissza. Ezt igen terhes foglalkozásnak nem lehet mondani, vannak
súlyosabb fajtájú munkák is. Azt lehetett volna hinni, hogy el lesz
benne valami tíz esztendeig. De nem így történt. Betegséget kapott
valahonnan, mert hiszen az előfordul, hogy a legjobb egészségek is
hirtelen rosszra válnak. Mondani nem mondta ugyan, mert nem mondhatta,
hanem az ételt már többé nem kívánta, a vizet sem óhajtotta, az
itatóvályúba csak belefújt s félre fordította a fejét. A szeme nézése is
egészen más volt s a kocsi előtt bár igyekezett, de már nem haladt.
Abban a kenyérkereső kis életben, amelybe egyik forgó kerékül volt
beékelve ez a ló, a betegség ijedelmeket támasztott. Hatvanegy forintról
volt szó, az pedig akkor is nagy szó, ha van; még nagyobb, ha nincs. A
tejesasszony búslakodott, Sütő János is gondnak eresztett fejjel végezte
dolgát a ház körül. Ez a Sütő egészen rendes ember volt, csak pénzt nem
lehetett a kezébe adni, mert akkor elindult vele hazulról és eldanolta.
Többször voltak már ez alapon bajai, hogy kedvtelése nyomán elúszott a
kenyérrevaló, ezt ő maga is szánni és bánni szokta, különben igen
szorgalmatos, pénzt azonban nem szoktak a kezébe adni neki A pénzzel az
asszony bánik, dohányravalót is csak úgy kéztül adnak Sütőnek, mint
kenyeret a gyermeknek szokás.
--Bele van állapodva a sorsába--vélték róla a szomszédok és Sütő nem is
tehetett egyebet, mert ha rajta áll, már régen eldanolta volna a kis
háznak mind a négy sarkát.
De bármint áll is a sor Sütő Jánossal, a lovon ez nem segített.
Elvezették az orvoshoz is. Szomorú azt nézni, mikor a beteg lovat
vezetik. Az orvos csak ránézett és azt mondta:
--Vigyétök. Négy nap múlva a kutyáké.
Persze nem olyan már ez az orvosfajta nép sem, mint a régi Kursmid. Csak
így, ilyen könnyedén beszél. Másfelől azonban megint csak neki van
igaza, mert negyednap délutánra már csakugyan semmiképen sem bírtak a
lóval. Ugyan Tóth Kása Pál, a szomszéd, a táragyfű gyökerét ajánlotta
hathatós orvosságul, mit a ló fülébe kellene húzni, mely után a táragy
kimegy a fejéből. De a ló ekkor már nem sokat ért. Próbakép itatni
vezették, de nem kellett neki semmi. Szétnézett még egyszer, utoljára az
udvarban, azzal lassan kiment a ház háta mögé a fűre. Ott lefeküdt s
mást nem csinált, csak épen az egyik első lábát emelgette, mintha
integetne Tóth Kása Pálnak:
--Elmehet Tóth Kása Pál... elmehet kend a tudományával.
Mindenki sírt, aki csak látta. A ló intett még néhányat a lábával, aztán
végignyujtotta a fejét a füvön s kimúlt. Ilyen a lóhalál.
Kint az útszélen játszottak a gyerekek. Valamely kofaasszony, a ki
kocsiján arrament, egy marék cseresznyét dobott le nekik, mert a Sütőék
legkisebb fiának, a vakarcsnak olyan szép szőke haja van, hogy az
ritkaság. Újság még ezidőtájt a cseresznye, a gyerekek hát örültek neki,
mert a gyermek hamar felejt és táncolva mondták a verset: Újság hasamba,
hideglelés pokolba... Tóth Kása Pál elhaladtában arra menvén, intette
őket, hogy ne mondanák a verset, mert az nem jó. Nyilvános tény ugyanis,
hogy e vers mondásakor hivatlanul megjelenik a Dromó, s aztán nem az
újság búvik a gyermekek hasába, hanem az ördög. De Tóth Kása beszédére
mitsem hallgattak a gyermekek. Csak intettek feléje, mint jóelőbb a
Bársony s azt súgták róla, összebújva:
--Inkább a lovat gyógyította vóna kend mög.