Megint itt állok a város lármája, zürzavara, ujságai és emberei
közepette és mivel sok hónap óta először, alapjában véve nincs is nagyon
ellenemre. Egy délelőtt fölkészülők, veszek egy pár uj ruhát és elmegyek
Erzsébet kisasszonyhoz. A rokonainál lakik.
Vajjon lesz-e szerencsém a másikhoz is? Olyan nyugtalan vagyok, mint egy
gyerek. Olyan esetlenül szokatlanok a keztyüim, hogy levetem őket, de
amikor fölmegyek a lépcsőn, látom, hogy a kezeim nem illenek a ruhához
és megint fölhuzom őket. Azután csöngetek.
– Erzsébet kisasszony? Igen, tessék egy kicsit várni.
Erzsébet kisasszony kijön.
– Jónapot. Engem tetszik?… Nahát, csak nem maga az?
– Egy csomagot hoztam az édesanyjától. Tessék.
Lyukat szakit a csomagba és belekukucskál.
– No de ilyet, páratlan asszony a mama! A szinházi látcsövet küldi.
Pedig már voltunk szinházban… De magát nem ismertem meg mingyárt.
– Ugy. Hiszen már jó régen találkoztunk.
– Bizony, de maga bizonyára másvalaki iránt akar érdeklődni. Hahaha.
– Igen – mondom.
– Nincs itt. Csak én vagyok itt a rokonaimnál. Ő a Victoria-szállóban
lakik.
– Azért magánál is tiszteletemet akartam tenni – mondtam és megpróbáltam
urrá lenni a csalódásomon.
– Várjon egy kicsit, éppen a városba készülök, együtt mehetünk.
Erzsébet kisasszony fölöltőt vett magára, bekiabált a szomszéd szobába,
hogy viszontlátásra, aztán utánam jön. Kocsit veszünk és egy csendes
kávéházba hajtatunk. Erzsébet kisasszony ugy véli, hogy érdekes dolog
kávéházba menni. Csakhogy _ez_ nem érdekes.
Megint elmegyünk és a Grand Hotel kávéházához érünk. Már esteledik. A
kisasszony a legnagyobb világosságba ül és tulárad a jókedvtől. Bort
hozatunk.
– De hogy maga milyen finom lett – mondja és nevet.
– Ide csak nem jöhettem zubbonyba.
– A zubbony jobban állt magának.
– Nahát, az ördög vinné el ezeket a városi ruhákat.
Ott ültem és egészen más gondolatok szaladgáltak a fejemben és nem
törődtem ezzel a fecsegéssel.
– Sokáig marad a városban? – kérdeztem.
– Ameddig Lujza s amig elkészülünk a bevásárlással. Sajnos, nagyon rövid
ideig tart… – aztán megint fölvidul és ezt mondja –: Érdekesnek találta
a mi vidéki életünket?
– Igen, nagyon kellemes volt.
– Hamarosan visszatér megint? Hahaha…
Bizonyára tréfált velem. Ugy látszik, meg akarta mutatni, hogy átlátott
rajtam s hogy nem sikerült a szerepemet játszanom a vidéken. No lám, a
kis gyerek, hozzám képest, aki sok mindenben szakember vagyok, de a
tulajdonképeni foglalkozásomban éppen csak hogy megközelitem azt a jót,
amelyről álmodoztam.
– Kérjem meg a papát, hogy ragassza ki az oszlopra, hogy tavasszal
elvállal mindenféle vizvezetékszerelést?
Lehunyta a szemét és nevetett. Szivből nevetett.
Megszakadok ebben a feszültségben és szenvedek a tréfálkozása miatt,
akármilyen jóindulatuan teszi is. Körülnézek a kávéházban, hogy magamhoz
térjek. Itt-ott kalapot emelnek és én viszonzom a köszönést és minden
olyan távollevőnek tünik föl előttem. Az embereket az a bájos hölgy
tette rám figyelmessé, akivel ültem.
– Tehát maga ismeri ezeket az embereket, mert köszön nekik?
– Igen, némelyiket… Jól érzi magát itt a városban?
– Nagyszerüen. Két bácsikám van itt és azoknak is van néhány barátjuk.
– Szegény fiatal Erik most otthon van – mondom tréfásan.
– Hagyjon már békében a fiatal Erikjével. Nem, itt van egy másik, akit
Bewernek hivnak. De egy idő óta nem vagyunk jóban.
– Majd elmulik.
– Gondolja? Különben meglehetősen komoly a dolog. Hallja-e, félig-meddig
arra várok, hogy az illető idejöjjön.
– Akkor majd mutassa meg nekem.
– Arra gondoltam, mikor ide jöttünk, hogy maga meg én itt ülünk és
féltékennyé tesszük őt.
– Igen, azt megtehetjük.
– Igen ám, csakhogy ahhoz magának egy kicsit fiatalabbnak kellene
lennie. Ugy értem, hogy…
Kényszeredetten nevetett. Ó, ezt még tisztázni fogjuk. Ne vess meg
minket, öregeket, véneket, mi egészen nagyszerü emberek lehetünk.
– Hadd üljek maga mellé a szófára, hogy a fiu ne láthassa az arcomat.
… Ó milyen nehéz is szépen és kedvesen megcsinálni a végzetes átmenetet
az öregségbe. Mikor eljön a görcsösség, a remegés, a grimaszok, a
küzdelem az ifjabbak ellen, az irigység.
– Kérem, kisasszony – könyörgök –, nem mehetne a telefonhoz és nem
kéretné ide Falkenbergnét?
Gondolkozik.
– Igen, ezt megtehetjük – mondja könyörületesen.
A telefonhoz megyünk, fölhivjuk a Victoriát és összekapcsolnak az
asszonnyal.
– Te vagy az, Lujza? Ha tudnád, kivel vagyok együtt… Kijöhetnél?… Az jó
lenne. A Grandban vagyunk… Azt nem mondhatom meg. Tényleg egy férfi, de
most már ur… Többet nem mondok. Jössz?… Nahát, most meggondolod magad?…
Rokonok? Igen, tégy, amint jónak látod, de… igen ám, csakhogy itt áll
mellettem… Persze, nehéz volna most ilyen hirtelen… Isten veled.
Erzsébet kisasszony letette a kagylót és csak ennyit mondott:
– A rokonaival kell együtt lennie.
Visszamegyünk és megint leülünk. Több bort hozatunk. Megpróbálok
vidámnak lenni és pezsgőt inditványozok. És amint a legjobban ülünk,
megszólal a kisasszony:
– Itt jön Bewer. Nagyon jó, hogy éppen pezsgőt iszunk.
Egy kicsit részeg vagyok és mert most meg kell mutatnom a müvészetemet
és a kisasszonyt el kell kábitanom más javára, beszélek, de másra
gondolok. Hiszen ez nem fog sikerülni. Képtelen vagyok a
telefonbeszélgetést kiverni a fejemből. Falkenbergné biztosan
megsejtette az összefüggést s azt, hogy én várok reá. Különben mi
rosszat követtem én el? Az Isten szerelmére, hát miért bocsátottak el
olyan hirtelen Övrebőből és miért fogadták föl Falkenberget a helyembe?
A kapitány meg a felesége talán sohsem voltak valami angyali barátságban
egymással, de a férfi mégis megérezte a bennem rejlő veszedelmet és meg
akarta menteni a feleségét ettől a nevetséges bukástól. Ezért jött most
ide és szégyenli, hogy a tanyáján voltam, hogy kocsisnak használt és
hogy kétszer együtt evett velem utazás közben. És szégyelte a
vénségemet…
– Nem, ez nem megy – mondja Erzsébet kisasszony.
Megint visszanyerem önuralmamat és bolondságokat mondok, mire nevetni
kezd. Sokat iszom és bátrabb leszek, mig végül a kisasszony kezdi azt
hinni, hogy saját magamnak akarom elbüvölni. Jobban kezd rám figyelni.
– Ugy-e, maga csinosnak tart engem?
– Legyen szives, hallgasson most, Falkenbergnéről beszélek.
– Csitt – mondja a kisasszony –, természetes, hogy Falkenbergnéről, ezt
tudtam az egész idő alatt, de ne mondja ezt. Azt hiszem, már kezdünk
hatni a fiura, csak folytassa ugyanigy.
Tehát még sem hitte, hogy a magam szakállára fáradozom. Mindehhez én már
tulöreg voltam, az ördögbe is!
– De hiszen Falkenbergnét nem kaphatja meg – kezdi megint –, egészen
reménytelen.
– Bizony, nem kaphatom meg. De magát épp ugy sem.
– Most is Falkenbergnéről beszél?
– Nem, most magáról.
Szünet.
– Tudja hogy szerelmes voltam magába. Az ám, odahaza.
– No, ez kezd érdekes lenni – mondom és közelebb huzódom a szofán. –
Most meg fogjuk törni Bewert.
– Képzelje, esténként fölmentem a temetőbe, hogy magával találkozzam. De
a férfiak ügyetlenek és nem látnak át a szitán.
– Ez most bizonyára Bewernek szól – mondom.
– Nem, való igaz, amit mondok. Én egyszer kimentem magához a mezőre is.
Nem a maga fiatal Erikjének szólt a látogatásom.
– Lehetetlen. Nekem szólt volna? – mondom és elcsöndesedve fájdalmas
arcot vágok.
– Ezt maga kedvesnek tartja. De ne felejtse el, hogy nekünk is kell
valaki a vidéken, akibe szerelmesek lehetünk.
– Ezt mondja Falkenbergné is?
– Falkenbergné? Nem. Ő azt mondja, hogy nem akar szerelmes lenni
senkibe, ő csak zongorázni akar és más effélét. De magamról beszélek.
Tudja, mit csináltam egyszer? Nem is kellene elmondanom. Akarja hallani?
– Szeretném.
– Hiszen én egy kislány vagyok magához képest, igy tehát nem baj: akkor,
amikor maga a pajtában aludt, egy délután besurrantam és rendbehoztam a
takaróit és ágyat csináltam belőlük.
– Maga volt az? – mondom őszintén és kiesem a szerepemből.
– Látta volna, hogyan lopóztam. Hahaha.
De a kislány nem volt eléggé tapasztalt, kis vallomása közben állandóan
szint változtatott az arca és erőltetetten nevetett, hogy elrejtse
zavarát.
Segitségére akarok lenni és ezt mondom:
– Maga mégis nagyszerü nő. Ilyesmit Falkenbergné nem tett volna.
– Nem, viszont ő öregebb is. Maga azt hitte, hogy egykoruak vagyunk?
– Azt mondta Falkenbergné, hogy nem akar szerelmes lenni senkibe?
– Igen. Azaz, nem is igy, nem tudom. Hiszen Falkenbergné férjes asszony,
amint tudja s ő nem mond semmit. Beszéljen most megint egy kicsit velem…
És emlékszik rá, mikor egyszer nekünk együtt kellett a boltba mennünk?
Mind lassabban és lassabban mentem, hogy maga utólérhessen…
– Igen, az kedves volt magától. Viszonzásul most én akarok magának
örömet szerezni…
Fölugrom és átmegyek a fiatal Bewerhez és azt mondom neki, hogy nem
inna-e velünk egy pohár pezsgőt az asztalunknál? Átviszem, Erzsébet
kisasszony arca lángvörös lesz, mikor a fiu közeledik. Mikor szépen
összeboronáltam a fiatalokat, azt mondom, hogy eszembe jut valami
elintézni valóm és itt kell hagynom őket, amilyen gyorsan csak lehet.
– Maga, Erzsébet kisasszony, valósággal elbüvölt engem, de ugy érzem,
hogy ugy sem kaphatom meg. Ami különben rejtély számomra…