Lerohanok a Városház-utcába és egyideig a kocsisok között állva, szemmel
tartom a Victoria kapuját. De hiszen ő ma este rokonaival van együtt.
Erre bemegyek a szállóba és beszélek a portással.
– Igen, a nagyságos asszony idehaza van. Második emelet, 12.
– Tehát a nagyságos asszony nincs a rokonainál?
– Nincs.
– Hamarosan elutazik?
– Eddig nem szólt semmit.
Megint kimegyek és a kocsisok kocsijuk fedelét lehajtva, magukhoz
tessékelnek. Kiválasztok egyet és beszállok.
– Hova parancsolja?
– Itt fogunk állni. Óraszám fogadom föl magát.
A kocsisok összesugnak. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Hogy biztosan
vigyázni fog a szállodára, a felesége biztosan bent van egy kereskedelmi
utazónál.
Igen, vigyázok a szállodára. Egyik-másik szobában világosság van és
hirtelen eszembe jut, hogy ő fönn állhat az egyik ablakban és láthat
engem.
– Várjon – mondom a kocsisnak és bemegyek a szállóba.
– Hol van a 12-es szoba?
– A második emelten.
– És az ablakai a Városház-utcára nyilnak?
– Igen.
– Akkor, ugy látszik, mégis a hugom integetett – mondom és hazudom, hogy
bejuthassak.
Fölmegyek a lépcsőn és nehogy vissza találjak fordulni, azonnal kopogok,
amint megtalálom a számot. Semmi válasz. Még egyszer kopogok.
– A szobalány van kint? – kérdi valaki bentről.
Nem mondhattam, hogy igen, a hangom elárult volna. Megnyomtam a
kilincset. Be volt zárva. Ugylátszik félt, hogy jövök és talán látott is
kint.
– Nem a szobalány van itt – mondom és hallom, hogy szavaim mily idegenül
konganak.
Hosszu ideig várok és hallgatózom. Motozást hallok belülről, de ajtót
nem nyit senki. Ekkor valamelyik szobából két rövid csöngetés hallatszik
a portáshoz. Ez ő – mondom magamban –, idehivja a leányt, mert
nyugtalan. Elmegyek az ajtajától, nehogy őrültséget kövessek el és
amikor a lány jön, találkozom vele és ugy teszek, mintha lefelé mennék.
Hallom még, amint a lány mondja: Igen, a szobalány. És hogy nyilik az
ajtó.
– Nem a’ – mondja megint a lány –, csak egy ur volt, aki éppen most ment
le.
Arra gondoltam, hogy kiveszek egy szobát a szállóban, de meggondoltam,
hogy ő nem olyan asszony, aki kereskedelmi utazókkal szokott találkozni.
Mikor lemegyek a portáshoz, menetközben mondom neki, hogy a nagyságos
asszony bizonyára már lefeküdt.
Aztán kimegyek és megint beülök a kocsiba. Az idő mulik, az óra szalad,
a kocsis azt kérdi, nem fázom-e? Ó igen, egy kicsit. Kérdi, hogy várok-e
valakit? Igen… ideadja a takaróját a bakról és mert ilyen kedves, valami
borravalót adok neki.
Az idő mulik. Egyik óra a másik után telik el. A kocsisok már nem
röstelkednek, hanem hangosan mondják egymásnak, hogy tönkrefagyasztom a
lovat.
Nem, ez tényleg nem használ. Kifizetem a kocsit, hazamegyek és ezt a
levelet irom:
„Nem volt szabad _irnom_, megengedi-e legalább hogy lássam? Érdeklődni
fogok a szállodában holnap délután 5 órakor.
Korábbi időpontot irjak? Hiszen a délelőtti világosság olyan erős,
hogyha meg leszek hatva és a szám vonaglani kezd, rémesen fogok festeni.
Magam vittem a levelet a Victoriába és megint hazamentem.
Egy hosszu éjszaka és milyen hosszuak voltak az órák! Nem tudok aludni,
most, amikor kellene, hogy megerősödjem és friss legyek. Hajnalodott,
fölkeltem. Miután sokáig csatangoltam az utcákon össze-vissza, megint
hazarohanok, lefekszem és alszom.
Az órák telnek, amikor fölébredek és összeszedem a gondolataimat, a
telefonhoz sietek és megkérdezem, hogy elutazott-e?
– Nem, a nagyságos asszony nem utazott el.
Akkor hál’ Istennek mégsem akar előlem menekülni, mert a levelemet már
régen megkaphatta. Nem, tegnap csak szerencsétlenül választottam meg az
időt, ez volt az egész.
Eszem és ujra lefekszem aludni és amikor fölébredek, dél már elmult.
Erre megint a telefonhoz sietek és oda kérek kapcsolást.
– Nem, a nagyságos asszony nem utazott el, de már becsomagolt. Most
nincs idehaza.
Gyorsan elkészülök és rögtön lehajtatok a Városház-utcába és figyelek.
Egy fél óra alatt sokan járnak ki és be a szálloda kapuján, de ő nincs
közöttük. Most 5 óra van, bemegyek a szállóba.
– A nagyságos asszony elutazott.
– Elutazott?…
– Ön telefonált? Abban a pillanatban jött haza és elvitte a holmijait,
de levelet hagyott itt.
Átveszem a levelet és anélkül, hogy fölbontanám, megkérdezem, hogy mikor
megy a vonat.
– A vonat 4 óra 45 perckor ment el – mondja a portás és az órájára néz.
Most 5 óra.
Fél órát pocsékoltam el a várakozással.
Leülök egy lépcsőfokra és magam elé meredek. A portás tovább fecseg és
azt mondja, hogyha jól sejti, az a hölgy nem a hugom volt.
– Mondtam a nagyságos asszonynak, hogy éppen most telefonált egy ur. De
csak annyit felelt, hogy nincs ideje és hogy adjam át önnek ezt a
levelet.
– Volt vele egy másik hölgy is, amikor elutazott?
– Nem.
Fölugrom és megyek. Az utcán fölbontom a levelet és olvasom:
„Nem _szabad_ üldöznie többé –“
Egészen kábultan a zsebembe dugom. Nem csudálkoztam, nem tett rám semmi
nagyobb hatást. Igazi asszonyi munka. Kapkodó szavak az első benyomás
után, aláhuzás, gondolatjel…
Azután eszembe jut, hogy elmegyek Erzsébet kisasszonyhoz. Ez volt az
utolsó reményem. Hallom, amint a csengő berreg odabent, ahogy megnyomom
a gombot és hallgatózom, mint a zugó orkánban.
– Erzsébet kisasszony egy órája elutazott.
*
Erre sok bor és sok whisky következik, nagy tömeg whyski. És ujabb
huszonegynapos dorbézolás következik, ami alatt függöny ereszkedik földi
öntudatom elé. Ebben az állapotomban jut eszembe az egyik napon, hogy
kis csinos aranyrámás tükröt küldök egy vidéki házikóba. Egy Olga nevü
lánykának, aki éppen olyan kedves és csinos, mint valami kis borju.
Igen, mert a neuraszténiám még megvan.
A favágógép a szobámban fekszik. Nem tudom többé összeállitani, mert
farészeinek legnagyobb részét otthagytam egy vidéki paplakban. Egészen
mindegy, ha a szerelmem őiránta megszünt. Neuraszténiás uraim, beteg
emberek vagyunk mi és annyit sem érünk, mint bármelyik állat…
Azután egy szép napon meguntam a hosszu öntudatlanságot és megint
elutaztam egy szigetre.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: _Pontoppidan_ Henrik hirneves dán regényiró. – _A ford._]
[Footnote 2: _Trönd_, _Valdres_ Dél-Norvégia két kerülete, melynek
lakossága a többitől elütő tájszólást használ. – _A ford._]