Már a célom közelében vagyok. Vasárnap este lefekszem egy
erdészkunyhóban Ővrebő közelében, hogy hétfőn korán bemehessek a
tanyára. Kilenc órakor már mind fönn lesznek és akkor talán lesz
szerencsém találkozni azzal, akivel szeretnék.
Nagyon ideges lettem és sok kellemetlenséget képzeltem el magamnak.
Irtam ugyan egy csinos levelet Falkenbergnek és nem irtam benne semmi
gorombaságot, de a kapitány mégis megneheztelhet azért az átkozott
dátumért, amelyre a megérkezésemet jeleztem. Bár ne küldtem volna akkor
el a levelet!
Mikor közeledem a tanyához, mindjobban behuzom a fejem és
összegörnyedek, bár nem követtem el semmi bünt. Lekerülök az utról és
nagy ivet csinálok, hogy előbb a szélső házakhoz jussak. Ott találom
Falkenberget. Mossa a kocsit. Üdvözöljük egymást és a régi pajtások
vagyunk. Kérdem, ki kell-e hajtatnia. Azt mondja, hogy nem, éppen tegnap
este érkezett haza. A vasuthoz kellett mennie.
– Ki utazott el?
– Az asszony.
– Az asszony?
– Igen, az asszony.
Szünet.
– Ugy. Hova utazott?
– A városba.
Szünet.
– Egy idegen jött ide és a gépedről irt az ujságba – mondta Falkenberg.
– A kapitány is elutazott?
– Nem. Itthon van. Fintorgatta az orrát, mikor a leveled megjött.
Fölmentünk a régi padlásunkra, még volt két palack bor a zsákomban,
elővettem és töltöttem belőle. Ó, ezek az üvegek, amelyeket oda- meg
visszacipeltem mérföldeken és mérföldeken át és amelyeket vigyázva
kellett vinnem, most hasznomra váltak. Nélkülük nem sokat mondott volna
Falkenberg.
– Miért fintorgatta az orrát a levelem miatt? Megmutattad neki?
– Ugy kezdődött – mondta Falkenberg –, hogy az asszony a konyhában állt,
mikor a postát hoztam. Milyen levél az, azzal a sok bélyeggel, kérdezte.
Fölbontottam és azt mondtam, hogy tőled van és hogy 11-én érkezel.
– Mit mondott erre?
– Többet nem szólt. 11-én érkezik? kérdezte még egyszer. Igen, feleltem
én.
– És pár nap mulva megparancsolták, hogy hajtass az állomásra?
– Igen, néhány nappal később. Igy gondolkoztam: Ha az asszony tud a
levélről, akkor bizonyára a kapitány is tudomást szerez róla. Tudod mit
mondott, mikor odavittem hozzá?
Nem feleltem, csak sokáig gondolkoztam. E mögött talán rejlik valami.
Előlem menekült volna? Ostoba vagyok, az ővrebői kapitány felesége csak
nem fog menekülni az egyik munkása elől, de az egész olyan csodálatos
volt nekem. Azt reméltem, hogy megengedi, hogy legalább beszéljek vele,
ha már az irást megtiltotta.
Falkenberg halkabban folytatta:
– Ha nem mondod meg te, hát szóval megmutattam a kapitánynak. Nem
kellett volna tennem?
– Egészen mindegy. Mit szólt hozzá?
– Igen, mondta, vigyázz csak a gépre és fintorgatta az orrát. Nehogy
valaki jöjjön és elvihesse, mondta.
– Most a kapitány haragszik rám?
– Nem a’, alig hinném. Többet nem hallottam azóta.
Egészen mindegy, hogy mit csinál a kapitány. Mikor Falkenberg jó adag
bort kapott, megkérdeztem, tudja-e az asszony városbeli cimét. Nem,
felelte, de Emma talán tudja.
Behivjuk Emmát, adok neki bort, beszélgetek vele mindenféléről,
közeledem a tárgyhoz és végül finoman megkérdezem. Ő sem tudta a cimet.
De az asszony állitólag karácsonyi bevásárlásra utazott a városba, még
pedig Erzsébet kisasszonnyal, a pap leányával, ott talán tudják a cimet.
Különben mit akarok vele?
– Szereztem egy régi kendőt s azt akartam megkérdezni, hogy nem venné-e
meg tőlem.
– Hadd lássam.
Véletlenül szerencsém volt, megmutathattam Emmának a kendőt, amely
meglehetősen régi, de csinos volt s amelyet az egyik hersaeti leánytól
vettem.
– Ez nem kell az asszonynak – mondta Emma –, nekem magamnak sem kellene.
– Dehogy nem, ha megkapnád – mondom és tréfálni kényszeritem magamat.
Emma kimegy. Megint faggatom Falkenberget. Falkenbergnek jó orra volt,
néha értett az emberekhez.
Kérdeztem, szokott-e még énekelni az asszony előtt?
Nem. És már meg is bánta, hogy itt állandósittatta magát, ahol, ugy
látszik, mind több a sirás meg a gond.
– Sirás és gond? Hát a kapitány nincs jóban a feleségével?
– Istenem, hát „jóban“ vannak. Épp ugy, mint azelőtt. Mult szombaton is
egész nap sirt az asszony.
– Furcsa, hogy igy van, hiszen olyan finomak és udvariasak egymás
irányában – mondom és figyelem, hogy mit felel.
– De unják egymást – mondja Falkenberg valdresi dialektusban. – Amióta
elutaztál, valósággal buskomorrá lett. Egészen sápadt és sovány.
Pár óráig fönt ültem a padláson és ablakomból szemmel tartottam a
főépületet, de a kapitány nem mutatkozott. Miért nem jött ki?
Reménytelen volt tovább várni, mennem kellett, anélkül, hogy bocsánatot
kérhettem volna a kapitánytól. Még lesz alkalmam rá, hogy kifejtsem
neki, hogy az első ujságcikk után nagyzási hóbortba estem. Amiben volt
is valami. Most már csak össze kellett raknom a gépet egy csomagba és
amennyire lehetséges, letakarni a zsákommal és tovább vándorolni.
Emma benn volt a konyhában és egy kis ennivalót lopott a számomra,
mielőtt elmentem.
Megint hosszu ut állt előttem, először a paplakba kellett mennem – amely
egyébként utamba esett –, és onnan tovább az állomásra. Valami kevés hó
esett, ami megnehezitette a vándorlást, azonkivül nem cselekedhettem a
magam kénye-kedve szerint, hanem minden erőmmel hozzá kellett látnom: a
hölgyek ugyan csak karácsonyi bevásárlásra mentek a városba, de már
jókora egérutat nyertek.
Másnap délután értem a paplakhoz. Kiszámitottam, hogy ez az idő a
legalkalmasabb arra, hogy az asszonnyal beszélgessek.
– A városba készülök – mondtam neki –, viszek egy gépet, szabad-e a
nehéz farészeit addig itt letennem?
– A városba mégy? – kérdezi az asszony. – De bizonyára csak holnap
folytatod az utadat.
– Nem, köszönöm, holnap már a városban kell lennem.
Az asszony gondolkodik és megszólal:
– Erzsébet a városban van. Elvihetnél neki egy csomagot, amit itthon
felejtett.
Most megkapom a cimet! – ujjongtam föl magamban.
– De előbb még valamit el kell készitenem – teszi hozzá.
– De akkor a kisasszony elutazhatik, mire odaérkezem.
– Nem, együtt van Falkenbergnével, egy hétig maradnak.
Ez örvendetes fölvilágositás volt, most volt idő is, meg cim is.
Az asszony áll és oldalról rám nézve, megszólal:
– Szóval ittmaradsz? Mert valamit igazán el kell készitenem…
A főépületben kaptam szobát, mert a pajtában már hideg volt. És amikor
az emberek este lefeküdtek és minden csöndes volt a házban, bejött
hozzám az asszony a csomaggal és ezt mondta:
– Bocsánat, hogy most jövök… de… te holnap bizonyára korán mégy és én
még akkor nem vagyok fönn…