Egypár nap elmult és akkor megfontoltan és nyugodtan leültem levelet
irni Falkenbergnek. Azt irtam, hogy van egy kis fürészszerkezetem, amely
ott áll Ővrebőben és amelynek egyszer meglehet a maga kis jelentősége az
erdőbirtokosok számára és ugy tervezem, hogy legközelebb eljövők érte.
Legyen szives és tartsa szemmel, hogy baja ne történjék.
Igen szeliden irtam. Ez volt a leghelyesebb. Ha természetesen Falkenberg
a konyhában beszélt a levélről vagy talán meg is mutatta, akkor az
tökéletesen finom levélt volt. De ez nem volt csak szelidség és megint
szelidség és semmi más, pontos dátumot is adtam, hogy mikor teszem meg
komolyan: Hétfőn, december 11-én jövök és elviszem a gépet.
Igy gondoltam: ez a határidő közeli és bizonyos, ha a gép azon a hétfőn
nincs ott, akkor történni fog valami.
Magam adtam föl a levelet és a boritékot megint egy sor bélyeggel
ragasztottam át.
A mámorom még mindig tartott, én kaptam a világ legkedvesebb levelét, a
zsebemben van, hozzám cimezték. Ne _irjon_. Igen ám, viszont jöhetek. És
mindenek után volt egy gondolatjel.
Különben lehet, hogy annak az aláhuzott szónak nincs semmi rejtelmes
jelentősége: talán csak azért huzta alá, hogy erősebbé tegye a tilalmat
a maga általánosságában? A hölgyek olyanok, hogy aláhuznak minden lehető
szót és gondolatjeleket használnak itt is, ott is. De ő nem, ő
semmiesetre sem!
Néhány nap mulva befejeződik a munka a földesurnál, ez éppen jó, mindent
kiszámitottam, 11-én Ővrebőben lehetek. Talán egy perccel sem volt
tulkorán. Ha a kapitány valóban tervez valamit a gépemmel, akkor gyorsan
kell cselekedni. Egy idegen nyerje el az én keservesen szerzett
millióimat? Nem dolgoztam meg érte? Félig-meddig kezdtem sajnálni, hogy
olyan szelid levelet irtam Falkenbergnek, jelentékenyen élesebb hangunak
kellett volna lennie, most talán nem hiszi, hogy szigoru is tudok lenni.
Meglátod, még tanuskodni fog ellenem, hogy nem én találtam föl a gépet.
Hohó, kedves Falkenberg barátom, még csak az hiányzik! Akkor először is
elveszited az örök üdvösségedet; de ha ez is kevés, akkor hamis eskü
miatt följelentelek barátomnál és jóakarómnál, a földesurnál. Tudod, mi
lesz akkor?
Természetesen el kell oda mennie – mondta az ur, mikor beszéltem vele. –
És csak jöjjön vissza a géppel. Érvényesiteni kell az igényeit, itt
talán nagy összegekről van szó.
Másnap a posta olyan hirt hozott, amely egy csapásra megváltoztatta a
helyzetet. Falkenberg kapitány magától irt az ujságnak, hogy
félreértésen alapult az, hogy az uj fürész megszerkesztését neki
tulajdonitják. Ellenben a föltaláló egy férfi, aki annak idején az ő
tanyáján dolgozott. Különben a gépről sem nyilatkozott. Aláirás,
Falkenberg kapitány.
Az ur meg én egymásra néztünk.
– Mi a véleménye most? – kérdezte.
– Mindenesetre a kapitány ártatlan.
– Ugy. Tudja, mit gondolok?
Szünet. A földesur tetőtől-talpig hatósági személy és átlát az
intrikákon.
– _Nem_ ártatlan – mondja.
– Nem volna az?
– Hozzászoktam az ilyesmihez. Most érdemeket akar szerezni. A maga
levele óvatosságra intette. Hahaha.
Be kellett vallanom a földesurnak, hogy én egyáltalán nem fordultam a
kapitányhoz, hanem ellenkezőleg egy kis levelet irtam a legénynek
Ővrebőbe és hogy ez a levél még nem érhetett oda, miután az ujságot
tegnap este hozták. Erre elhallgatott és nem is próbált többé
keresztüllátni az intrikákon. Ellenkezőleg. Ettől a pillanattól kezdve
kételkedni kezdett az egész találmánynak az értékében.
– Hiszen az a gép lehet valami vacak is – mondta és jóindulatuan
nevetett hozzá –, azt hiszem, lehet rajta valamit igazitani és javitani.
Hiszen látja, hogy a hadihajókon és röpülőgépeken is gyakran
változtatnak… Megmarad ama szándéka mellett, hogy elutazik?
Ettől kezdve nem hallottam többé, hogy jöjjek vissza és hozzam el a
gépet. De adott egy jó bizonyitványt. Nagyon szivesen megtartott volna
tovább is – igy irta –, de a munkát meg kellett szakitanom, mert másutt
kellett magánigényeket érvényesitenem…
Mikor másnap reggel indulni akartam, egy kis lány állt az udvaron és
reám várt. Olga volt. Furcsa gyerek. Legalább éjféltől kezdve talpon
kell lennie, hogy ilyen korán itt lehessen. Ott állt kék szoknyájában,
meg bő kabátjában.
– Te vagy az, Olga? Kit keressz?
Engem keresett. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Kérdezősködött utánam.
Igaz-e, hogy neki adtam a varrógépet? Mert ezt igazán nem várta volna…
Igen, mondtam neki, hogy a gép az övé, cserébe adtam a képért és
megkérdeztem, hogy jól varr-e?
– Igen, nagyon jól.
Nem sokáig beszélgettünk, mert nem akartam, hogy itt legyen, mire a
gazdám kijön, nehogy kérdezősködjék.
– No, most menj haza, gyermekem. Hosszu utat kell megtenned.
Olga kezet ad s kezecskéjét az enyémbe temeti, ahol oly sokáig
maradhatna, ameddig akarnám. Megint köszönetet mond, aztán elballag. És
a lábujjai megint ki- meg bebujnak rossz cipőjéből járásközben.