Nem kaptunk parancsot, hanem a saját tetszésünk szerint kezdtük meg a
kopárkoronáju fák kidöntését és az ur azt mondta este, hogy nagyon jól
van. Különben holnap ő ad nekünk utasitást mindenben.
Hamarosan beláttam, hogy az erdei munka nem fog karácsonyig tartani. Az
idő hüvös volt és éjszakánként dér lepett be mindent, de mivel hó nem
esett, nagy tömeg fát döntöttünk ki minden nap és nem volt semmi
akadály, mely hátráltatott volna bennünket; a földesurnak is ugy
tetszett, mintha merő dühöngésből akarnók az egész erdőt kivágni,
hahaha. Könnyü volt az öregnél dolgozni, gyakran átjött hozzánk az
erdőbe és jókedvü volt, de mivel nem szoktam a tréfáit viszonozni,
biztosan azt hitte, hogy unalmas, de kemény legény vagyok. Most arra
kezdett használni, hogy a levelezését vigyem vagy hozzam a postára.
Nem volt gyerek a tanyán, de fiatalember sem, a lányokon meg az egyetlen
legényen kivül, igy bizony kissé hosszunak tetszett az idő esténként.
Hogy legyen mivel eltölteni, cint és forrasztót szereztem és megcineztem
néhány edényt a konyhában. De ennek is hamar vége lett. Igy aztán egy
este leültem és a következő levelet irtam:
„Bár ott lehetnék, ahol Maga van, két ember helyett dolgoznék!“
Másnap a postára kellett mennem az ur megbizásából, magamhoz vettem a
levelemet és föladtam. Nagyon nyugtalan voltam, a levélnek meglehetősen
szimpla külseje volt, mert a levélpapirt az urtól szereztem és a
boritékra nyomtatott nevét le kellett ragasztanom egy egész
bélyegsorral. Bár tudhatnám, hogy mit fog mondani, ha megkapja! A
levélben nem volt sem aláirás, sem dátum.
Azután dolgozunk az erdőben, a legény meg én, beszélgetünk a magunk
kicsinyes dolgairól, jókedvüen csevegünk és jól értjük egymást. A napok
multak, láttam a munka végét közeledni, de volt egy kis reményem, hogy
talán az ur talál számomra valami mást, ha az erdei munka befejeződött.
De ez bizonytalan. Bizonyára megint utra kell mennem karácsony előtt.
Egy napon megint a postán vagyok. Levelet kaptam. Lehetetlennek tartom,
hogy nekem szóljon, tanácstalanul forgatom. De a postás már ismer, még
egyszer elolvassa és azt mondja, hogy az én nevem van rajta és mellette
a földesur cime. Hirtelen eszembe ötlik valami és elveszem a levelet.
Igen, igen, az enyém, elfelejtettem… igaz…
És a fülem elkezd csengeni, kisietek az utra, fölbontom a levelet és
olvasom:
„Ne _irjon_ nekem –“
Név nélkül, dátum nélkül, de olyan tisztán és kedvesen. És a második szó
alá van huzva.
Nem tudom, hogy kerültem haza. Emlékszem, leültem egy távolságjelző kőre
és elolvastam a levelet és zsebrevágtam, mire egy másik kőig mentem és
megismételtem ugyanezt. Ne _irjon_. De talán mehetnék és személyesen
beszélhetnék vele? Ez a kis kedves papiros és a sietős, finom betük! A
kezei tartották ezt a levelet és a szemei alatt feküdt, rálehelt. És a
végén egy gondolatjel volt, ami egy egész világot jelenthetett.
Hazamentem, átadtam a postát és az erdőbe mentem. Egész idő alatt
álmodoztam és a pajtásom nem tudta megérteni, miért olvasom el
minduntalan a levelet és miért rejtem el megint a pénzem mellé.
Milyen ügyesen csinálta, hogy meg tudott találni! Biztosan a világosság
felé tartotta a boritékot és a bélyegek alatt elolvashatta a bérlő
nevét, egy pillanatra megrázhatta a bájos fejét és a szemeivel kacsintva
igy szólt: A földesurnál dolgozik Hersaetben…
Mikor megint hazakerültünk, estefelé kijött hozzánk az ur és
egyről-másról beszélgetve, megkérdezte:
– Maga azt mondta, hogy Falkenberg kapitánynál dolgozott Ővrebőben?
– Igen.
– Ugy látom, a kapitány föltalált egy gépet. – Gépet?
– Egy fürészt. A lapokban áll.
Közelebb huzódom. Tán csak nem az _én_ fürészemet találta föl a
kapitány?
– Valami tévedésnek kell lenni – mondom –, mert nem a kapitány találta
föl a fürészt.
– Nem?
– Nem ő. De a fürész nála van.
Elmondok mindent az urnak. Bemegy az ujságért és most már ketten
olvassuk: Uj találmány… Kiküldött tudósitónktól… Fürészszerkezet, amely
nagy jelentőséggel birhat az erdőbirtokosok számára… A gép a
következőképen müködik…
– Tán csak nem mondja, hogy maga találta föl a fürészt?
– De igen, én.
– És a kapitány ellopná? Nohát ez furcsa dolog lesz, rendkivül furcsa
ügy. Istenuccse. Látta valaki, hogy maga dolgozik a találmányán?
– Igen, a kapitány egész háznépe.
– Istenemre, ez a legnagyszerübb dolog, amit valaha hallottam. Ellopni a
találmányát! És az érte járó pénzt, ami egy millióra is rughat.
Azt kellett mondanom, hogy nem értem a kapitányt.
– De én értem, nem hiába vagyok hatósági ember. No én már régen
gyanakodtam arra az emberre, hogy a csirkefogó nem olyan gazdag, mint
amilyennek föltünteti magát. Majd küldök neki egy kis levelet, éntőlem,
egy egész rövid levelet. Mi a véleménye. Hahaha, Istenemre…
De meggondoltam, a földesur nagyon hirtelen ember volt, lehetséges az
is, hogy a kapitány nem volt hibás és az ujságiró volt vigyázatlan.
Megkértem a gazdám, hogy engedjen engem irni.
– És menjen bele abba, hogy felezzen azzal a gazemberrel? Soha. Az
egészet az én kezembe adja. Azonkivül maga nem is tudja olyan stilusban
megirni, mint én.
De olyan sokáig alkudoztam vele, hogy megengedte, hogy az első levelet
én irjam meg, mielőtt beleavatkozik. Papirt megint tőle kaptam.
De azon az estén nem lett az irásból semmi, a nap olyan mozgalmas volt
számomra, hogy a belsőm még mindig csupa nyugtalanság volt. Töprengtem
és azt gondoltam, hogy az asszony kedvéért nem irok egyenesen a
kapitánynak, mert ez kellemetlenséget okozhatna neki, ellenben irok
egypár szót Falkenberg pajtásomnak, hogy tartsa szemmel a gépet.
Éjszaka megint meglátogatott a halott, az a szomoru, ingbeöltözött
asszony, amely sohasem hagyott nyugodni a koporsószeg miatt. Tegnap
olyan sokáig dolgozott az agyam, hogy ezt megfigyelte és ma éjszaka
eljött. Borzongó rémülettel látom, amint besiklik, megáll a padló
közepén és a kezét előrenyujtja. Velem szemben, a másik falnál feküdt az
erdei társam az ágyában és számomra csodálatos megkönnyebbülés volt
hallani, hogy ő is nyöszörögve, nyugtalanul feküdt, és igy ketten
voltunk veszedelemben. Megráztam a fejem, hogy már elástam a szöget egy
békességes helyen és nem tehetem meg mégegyszer. De a halott csak ott
állt. Kértem, hogy bocsásson meg; egyszerre elfog a méreg, dühös leszek
és kijelentem, hogy nem akarok vele tovább tárgyalni. A szögét csak
kölcsönvettem rövid időre, de az már hónapokkal ezelőtt volt s azóta már
megtettem a magamét és megint elástam… Ekkor elsiklik körülöttem a
fejpárnám mögött és megpróbál mögém kerülni. A felső testemmel
kiegyenesedem magam és egy hatalmasat kiáltok.
– Mi az? – kérdezi a fiu a másik ágyból.
Megdörzsölöm a szemeimet és azt mondom, hogy csak álmodtam.
– Ki volt itt? – kérdi a fiu.
– Nem tudom. Volt itt valaki?
– Láttam valakit kimenni…